Intermezzo

(A teljesség igénye nélkül…)

Fülledt, párás idő volt aznap. A hajnali ég felhők nélkül világosodott ki, és már a nap első sugarai is döglesztő hőséget árasztottak. Már hetek óta tartott ez a kánikula, többnyire hozzá is szoktak az emberek, de ezen a napon a forróságot a párával átitatott, bűzölgő levegő még elviselhetetlenebbé tette. Sokan nem is értették, hogy miért van ez, hogyha egyszer nincsenek esőfelhők az égen, de persze senki sem törődött azzal, hogy ezt megmagyarázza nekik. Freeridge polgáraira ez fokozottan igaz volt; az alig párezer lakosú kisváros lakóit egészen más foglalkoztatta már hajnal óta. A város határában, a hatalmas akácfákkal övezett főút mellett reggel hattól kezdve tartott a helyszínelés. Egy anonim bejelentés alapján, amely két hullát említett az út mellett, először a város sheriffje érkezett meg; aztán amint bebizonyosodott, hogy a holttestek valóban ott fekszenek az út mellett, kissé átitatódva a föld szagával, érkeztek a rendőrök többen is. Freeridge-ből elsősorban, bár ez nem nagy létszámot tett ki, meg a szomszédos városokból is idelátogatott egy-két buzgó bűnvadász. Ritka volt az ilyesmi. Mármint a brutális gyilkosság, mert gyilkosság azért errefelé is akadt. Pisztollyal, puskával, kötéllel szívesen öldösték egymást az emberek; de a kés, főleg az olyan, amit benne is felejtenek az áldozatban, az már ritkaság számba ment.

A sheriff hívott halottkémet is, amint kezdett forrósodni a levegő; valószínűleg ekkor jött rá, hogy kés ide vagy oda, azért jobb lenne hamar végezni ezzel a munkával, még mielőtt az emberei és ő maga napszúrástól vagy kiszáradástól dőlnek ki. A halottkém igen ráérős volt, többször is alaposan megvizsgálta mindkét hullát. Pár méterre feküdtek egymástól. Az egyiknek, amelyik az oldalán feküdt, két hatalmas vágással felhasították a hasát; a másik hanyatt feküdt, és egy éktelen nagy konyhakés állt ki a szívéből. Három-négy órája voltak halottak, mikor a sheriffék befejezni készültek a helyszínelést, de aztán még sokáig ott kellett maradniuk, mert megérkeztek a különböző tévécsatornák és újságok riporterei, hogy szétcsócsálják az „év egyik legbrutálisabb kettős gyilkosságát”. Odáig fajult a dolog, hogy a polgármestert is kicsalogatták légkondicionált villájából. Szerencsére ő szerette a nyilvánosságot, imádott szónokolni, meg nyugtatgatni az ő kis polgárait. Sorban keresték fel a különböző riporterek, és ő egyre nagyobb kedvvel adta elő bevált kis szövegét. Neki érdekes módon a meleg nem is tűnt fel – hiába, a szívből fakadó munkakedv minden mást feledtet. A sheriff is szerette a munkáját, de annak most jött az utálatosabb része: tömegterelgetés. Szinte az egész város megfordult a helyszínen, szörnyülködve kerülgették a kordont, izgatottan faggatták a diplomatikusan elutasító rendőröket. Az átutazóban lévő kocsiknak a rendőrök először visszautat mutattak, aztán a nyomás hatására valahogy összehoztak egy szabad sávot, hogy el lehessen haladni a helyszín mellett.

A halottkém azután hívott egy törvényszéki kórboncnokot, a sheriff tudta nélkül. Hogy ennek miért látta szükségét, azt nem kívánta senkinek sem megmagyarázni; végül kiderült, hogy a felhasított belek nem hagyták nyugodni, mert nem tudta egyértelműen megállapítani, milyen eszközzel hajtották végre a műveletet – hullaház pedig nem volt Freeridge-ben, és nem akart elutazni azért máskor, hogy befejezze a vizsgálódást. A riporterek elvégre most figyeltek rá, és ezt az alkalmat nem szabadott elszalasztani.

Valami roppant idegesítő embermassza alakult ki végül a két hulla körül, csillapíthatatlanul zajongtak és tolongtak az emberek, mindenki látni akarta az áldozatokat. Idővel sikerült azonosítani is őket: a felhasított belű a helyszín melletti házban magányosan élő öreg Paul bácsi volt, a másik pedig a polgármester lányának a barátja, aki pár hete nyomtalanul eltűnt, miután a polgármester alaposan megmondta róla a véleményét. Levették a késről az ujjlenyomatokat, ezeket a sheriff haladéktalanul továbbította a megyei laborba. „Nem előre megtervezett gyilkosságról van szó” – hangoztatta utána, és büszke volt rá, hogy ezt ő ennyiből el tudja dönteni, tudniillik kitervelt gyilkosságot kesztyűben hajtottak volna végre, és a fegyvert is elvitték volna. Helyes, volt ebben nem is kevés logika és igazság.

A tömeg nem tágított, csak az összetétele változott meg az idő múlásával. Reggel a kíváncsi fiatalok és öregek szemlélték meg a helyszínt; délre már összegyűltek a halálimádók, a horror-rajongók és az okoskodó rossz szomszédok. Feltűnt egy próféta is, aki szentül hitte, hogy ez a Sátán eljövetelének kezdete itt, Freeridge-ben, és erről kész volt akár erőszak árán is meggyőzni a hitetleneket, amíg a rendőrök el nem szállították. Az eset eddigre a médiában is szép karriert futott be, a tudósítást leadták a legrangosabb csatornákon is, és már az egész ország tudta, hogy egy felhasított belű és egy szíven szúrt hulla fekszik Freeridge-ben Paul bácsi háza mellett. Fél egykor berobbant a helyszínre a polgármester lánya is, és fülsüketítő hisztériába kezdett, apját okolva a fiú haláláért. Közben egy amatőr metálzenekar is felszerelkezett a helyszín mellett, és az elhurcolt próféta szavait idézve vészjósló rikácsolásba kezdett. Elszabadulni látszott a káosz: a hullák kezdtek szétaszalódni a tűző napon, a sheriff visszavonult az irodájába, és elkezdte írni a jelentést, a polgármestert pedig két tűz közé fogták a riporterek, és az elhunyt fiúról, Bob Dillonról faggatták böszme keresztkérdésekkel. Mintha ő tehetett volna az egészről… Na, a polgármester úrnak csak ekkor kezdett az agyára menni a forróság.

Két óra volt. Apró felhőcskék gyülekeztek az égen, amolyan kis bárányfelhők, ártalmatlanok a hőségre nézve. Ekkor érkezett meg a hullaszállító, de a tömeg miatt nem igazán tudott leparkolni, kisebb kavarodást okozva, bár ez igazából már senkinek sem tűnt fel. Aztán hirtelen hatalmasat szólt a bal első kereke, és összelapult mint egy kifonnyadt hernyó. Amolyan harmincöt fok körül lehetett, árnyékban; valaki pedig biztosan túl keményre fújta a gumit. A sheriff és a helyettese közben visszatértek a helyszínre, elszántabban mint valaha. Egy-egy bejegelt sörösüveget szorongattak, feltelepedtek az egyik rendőrautó motorházára, és ügyeltek a rendre – legalábbis a maradványaira.

Egy metálszürke Mercedes tűnt föl a párolgó horizonton. Szinte hangtalanul suhant el az akácfák alatt, aztán a kavicsos talajra ráhajtva lassított, és megállt a kordon előtt. A sheriffnek egyből felkeltette az érdeklődését, és sörét gondosan a helyettesére bízva a két szürke öltönyös férfi elébe sietett, akik a Mercedesből szálltak ki. Mindkettő középkorú, jó vágású férfi volt, az alacsonyabb kissé borostás, a másiknak, aki vezetett, pedig le volt zselézve a haja. A sheriff tántorogva mérte végig őket. Pontosan már maga sem tudta, hogy a negyven fok vagy a reggel óta elfogyasztott hat üveg sör ártott-e meg neki egy kissé.

– Jó napot – köszönt, és megpöckölte a kalapját. – Én vagyok a sheriff.

– Igen – nyújtotta a kezét a lezselézett hajú, hetykén megmosolyogva a sheriffet. – Calvin Brighton vagyok. Egészségügyi Hivatal. – Ezzel felmutatta az igazolványát, és megszorította a sheriff himbálódzó kézfejét. Ő csodálkozva rámeredt az igazolványra, aztán felvonta a vállát.

– Hát maguk aztán meg minek, uraim? – kérdezte. A két férfi összenézett, és vigyorogtak.

– Semmi, semmi különös – rakta el az igazolványát Brighton, és ellépett a rendőr mellett. A társa a kocsi mellett maradt, és felvéve egy sötét napszemüveget, önfeledt nézelődésbe kezdett. A sheriff gyorsan Brighton után ment. Amaz hátra sem fordulva folytatta. – Maga se számol be nekem a munkájáról, vagy tán igen? – És vigyorgott. – Csak egy rutin vizsgálat, tudja mit, statisztikai célból.

– Ah – emelte fel a fejét a sheriff, és igen maflán nézett. Nem volt egészen tisztában vele, hogy mi a rendőrség és az Egészségügyi Hivatal viszonya; valami rémlett neki arról, hogy a Hivatal munkatársainak minden segítséget meg kell adnia… csak arra nem emlékezett, vajon minden esetben-e, vagy gyilkosságnál más az eljárás. – Akkor én nem is zavarok – biccentett, és visszaindult a söréhez. Brighton még sokáig somolygott magában, egészen pontosan addig, amíg el nem érte a két szerencsétlenül járt férfi holttestét. Akkor fenemód elkomorodott, és hosszasan meredt a késsel leölt ember eltorzult arcára. Kíméletlen fájdalom tükröződött rajta, egy borzalmas haláltusa utolsó másodpercei. Brighton összehúzta a szemöldökét, és leguggolt a férfi mellé. A kést nézte, ezt a hagyományos, de annál nagyobb konyhakést, ami vagy tizenöt centiméter mélyen hatolt be a férfi szívébe. Vér alig látszott. Pontos és feszes szúrás volt. Brighton felállt, közben nagyon reccsent egy csontja. Sziszegve nézett a társára.

– Van valami? – kérdezte amaz, és kikukkantott a szemüvege alól. Brighton szórakozottan megrugdosta a halott lábát. Az meg sem mozdult.

– Gyanús – dünnyögte Brighton, és a másik test mellé lépett. Lehajolt, hogy szemügyre vegye a két hatalmas sebet, de nem bírta sokáig. Fintorogva, morbid arccal fordult el a hullától. – Undorító, ezt utálom – morogta. Közben a két halottkémnek is feltűnt Brighton nézelődése, de a sheriff tájékoztatta őket, még mielőtt kérdezősködni kezdtek volna. Calvin Brighton azonban nem törődött ezzel. Újra lehajolt, ezúttal befogta az orrát, és jó egy percig vizsgálta a tetemet meg a poros földre kiomlott beleit. A hőségben egy-egy légy néha megmozdult, és fel-felrebbent Brighton felé. – Gyanús – ismételte meg Brighton, és távolabb lépett. Megtörölte a homlokát.

– Vagyis? – lépett közelebb a társa, hogy jobban hallja Brighton szavait. Ő már majdnem válaszolt volna, de ebben a pillanatban fennakadt a szeme valamin, amit a társa mögött látott. Fennakadt a tekintete – nemsokára pedig pánik ült ki az arcára, dühhel keveredve. Ujjával odabökött, hogy a másik férfi is észrevegye a közeledő fekete Ford Explorert. A kocsi eddigre már szépen leparkolt a Mercedes mellé, és egy középkorú, de őszes hajú férfi szállt ki belőle. Fekete sportcipőt és farmert viselt, egy sötétkék farmeringgel. Egyből kiszúrta Brightont, és kedélyesen elmosolyodott. Brighton fapofával nézte.

– Calvin, hát te is itt vagy…

– Ezt inkább én mondhatnám – fintorgott Brighton. – Mi a fenét akarsz te itt, Wenders?

Wenders kis gonoszsággal elkomorodott.

– Elvégezni, amit te elmulasztottál, Calvin – vetette oda, és a holttestek felé indult. A sheriff gyorsan ott termett. Wenders alig hallhatóan váltott vele néhány szót, mire a sheriff kicsit meglepődött arccal a polgármesterért kiáltott. Ő épp ivott két riport között, így egyből felfigyelt a sheriff erős és mély hangjára. Wenderst megpillantva, dacolva a meleggel és kimerültségével, fél pillanat alatt ott termett, és széles mosollyal üdvözölte a férfit.

– Dr. Wenders – nyújtotta a kezét –, végre!

– Végre – ismételte meg Wenders komoran, majd a hullákra pillantott.

– Hát – fagyott le a polgármester mosolya –, sajnos így is későn.

– Várjon csak. Ennyire biztos benne?

– Dehogy. De ön?

– Calvin Brightonról nem szólt.

– Nem tudtam, hogy jön.

– Aha – sóhajtott Wenders, és egy kicsit megenyhítette a komorságát. – Na, hát ő is itt van, én meg biztos vagyok benne, épp emiatt.

A polgármester megpróbált rábólintani erre, mint akinek minden világos, de elég bárgyúra sikeredett a mozdulata. Végül kínosan elmosolyodott.

– Ha itt végzett, doktor, feltétlenül látogasson meg még ma – mondta, és letörölte izzadó homlokát. A doktor némán rábólintott, valamiféle nyugtató mosolykával az arcán, aztán a hullák felé vette az útját. Egy pár fekete gumikesztyűt vett elő a zsebéből, gondosan felhúzta őket, és jó párszor körüljárta a tetemeket. Méregette a távolságot, megfigyelte az elhelyezkedésüket – aztán végül hamar megakadt a szeme a késen meg a kiömlött beleken. Utóbbival kezdte. Egészen közel hajolt a testhez, de furcsa módon nem zavarta a szag; kezével végigsimította a két vágást, csak ekkor fordult el felhúzott orral egy pillanatra. Pár elképedt bámészkodó és rendőr döbbent pillantásával találkozott, majd egy szempillantás alatt a másik test mellett termett. A kés következett.

Acélpengéjű kenyérszelő kés volt, irtózatos fogazattal – semmiképp sem az a kimondott szúrószerszám. A szépen ívelt fanyél ridegen meredezett a vértelen sebből. Wenders bólintott önmagának néhányat, mint aki pontosan erre számított. Végigmérte a hullát. Húsz-huszonkét éves férfi volt, szörnyen borostás arccal, összekuszálódott, fekete hajjal. Bevérzett szemei fennakadtak, az arcán – mint ahogy azt Brighton is megállapította – egy pokoli haláltusa utolsó mozzanatai dermedtek meg. Wenders lejjebb pillantott, a férfi kezeire. Az ujjak kifeszülve álltak, a kézfejeken és a tenyereken kipatakzott, rút sebek vöröslöttek. Wenders lopva nézett körbe, és amint meggyőződött róla, hogy már igazán senki sem figyeli őt – jóból is megárt a sok –, a férfit a csípőjénél fogva átfordította az oldalára, sőt, még egy kicsit tovább, amíg a kés a földnek nem ütközött. Izgatottan húzta fel a férfi fekete pólóját, egészen a nyakáig. Aztán megdöbbenve pislantott, majd nem sokkal ezután gondterhelten a kezébe hajtotta a fejét. A halott gerincén végig feketésbarnás, merev szőrszálak figyeltek.

– Istenfáját – morogta Wenders, visszafordította a holttestet eredeti helyzetébe, és bosszús mozdulatokkal lerántotta a kesztyűjét. Egypár percig még elgondolkodva szemlélte a kinyúlt tetemet, aztán a sheriffhez indult, aki még mindig – vagy inkább újra – egy sörösüveget szorongatott. – Sheriff, legyen szíves!

– Igen?

– Segítene?

A sheriff a levegőt szagolgatva engedte le az üveget a szájától. Bambult.

– Hogyne – böffentett végül. Sajnálkozva feltartotta a kezét. – A polgármester úr már szólt, hogy izé. Vagy mi, na, hogy… adjak meg minden segítséget.

– Tudom – nyugtázta komoran Wenders, és zsebre vágta a kezét. A sheriff végleg elbúcsúzott a sörösüvegtől, és lemászott a motorházról. – Mit tudnak a gyilkosságról?

– Talán mégsem – csapkodta meg a hasát a sheriff. – Ez nem publikus.

– Nézze, sheriff…

– Nem, maga nézze, Mr. Wenders! – förmedte el magát a sheriff. – Reggel óta megy már ez a cirkusz, és nagyon elegem van belőle. – Böff. – A polgármester hívta magát, de ettől én még nem vagyok oda ám! Talán kössem minden járókelő orrára a jegyzőkönyvet?

Wenders haláli nyugalommal lehunyta a szemét.

– A világért se – felelt könnyedén. – Csakhogy én segíthetek maguknak.

– Hehe – nevetett fel a sheriff, és jókorát köpött a gőzölgő aszfaltra. – Azt kétlem!

– Mégpedig?

– Errefelé senki sem hisz okkult dolgokban. És jól tesszük!

A doktor egy pillanatra elfordította a tekintetét. Az akácfákat nézte, a még mindig nyüzsgő tömeget… Rátartian fordult vissza a sheriffhez.

– A polgármester már nem így gondolja – mondta tekintélyesen.

– Akkor beszéljen csak vele. Tiszteletem! – vágott vissza a sheriff mogorván, megmarkolta a motorházon díszelgő üveget, és gyors, ámde ingatag mozdulatokkal eliramlott. A helyettese, aki mindvégig néma maradt, ámde pofátlanul vigyorogott, pökhendien követte. Wenders mélyet sóhajtott, és tanácstalanul megtörölte a homlokát.

Közben Bob Dillont berakták egy pléhteknőbe, és egy kicsit a szél is fújdogálni kezdett.

Szokása.

Mint ahogy az embereknek is a halál, másokról már nem is beszélve.