Kétszáznyolcvannegyedik

novella

Történt egyszer, hogy egy idegen – a neve később tán még az eszembe jut – behatolt Ynxtcillbe, a Könyvtárba. Miként tette, honnan jött, s hogy valójában mi szándék vezérelte, nem tudom; egyszer csak ott állt a kapuban, csapzott arccal, de a szemében vakító fény lobogott – a tudásszomj fénye –, s rettegés nélkül lépett be az éjfekete előcsarnokba. Nem volt nála semmi, se fegyver, se más, mindössze egy vékonyka könyvet szorongatott a kezében, s néha izgatottan megdörzsölgette annak cserzett fedelét, amint lassan tovasétált az örökkön álló, roppant kőszobrok között. Azidőtájt égett néhány halovány fáklya az alsóbb szinteken, ezeknek a fényében kereste útját, bár léptei oly biztosnak tűntek, mintha egész életében e folyosókat járta volna. Hamarjában megtalálta a lépcsőt, s nem nyűgözte le a gigantikus ében-sötét oszlopcsarnok, mi körülölelte a ciklopikus feljáratot. Ahogyan felfelé haladt ezer és ezer lépcsőfokot megtéve, nem tekintett se jobbra, se balra a sötéten ásító, huzatos alagutak és boltívek felé, és már biztosra vettem, hogy valóban ismeri a járást, de hogy olyan célja van, melyet még ő maga sem mért föl teljesen.

Meggyújtottam egy zöld gyertyát Amanala oltárán, ó igen, őérte, aztán elébe indultam, hogy szót váltsak vele, még mielőtt átlépné a Könyvek Csarnokának bejáratát. Megérezte a közeledtem, mert egy pillanatra megtorpant, s elfojtott, félelemmel teljes jajkiáltásának el nem hangzott rezgései átjárták a szobrok lelkét; így találtam rá, az utolsó lépcsőfokon állva, kezében a kis bőrkötésű könyvvel. Mikor meglátott, valamelyest megnyugodott, s a mögöttem bőgő homályos boltívre tekintett újból, aztán összeakadt a tekintetünk, és ez ellen semmit sem tehetett.

– Ki vagy? – kérdeztem a lehető legszelídebben, ahogy meglepetésemből és évtizedes magányomból kitellett; magam is elcsodálkoztam a hangomon, mert bár hosszú évek óta nem szóltam senkihez hangosan, úgy tűnt, még mindig őrzi a lelkem azt a nemes gyengédséget, melyet egykor belém neveltek apám házában.

Megfelelte a nevét, nem emlékszem már rá – azokhoz a nevekhez volt hasonló, melyeket a Keleti-óceán messzi túlpartján használtak még hosszú-hosszú évszázadokkal ezelőtt. Még fiatal, de a mágiában és a titkos tanokban már igencsak jártas fiú volt; odalépett mellém, s tenni akart valamit, amivel kifejezheti nem várt hódolatát, de meggémberedett a nyelve is. A Könyvek Csarnokának gigászi kapuja ott mormogott mellettünk, s nyilvánvaló volt, hogy ő oda igyekszik, bárki legyen is. Néhány rövid pillanatnyi habozás után elsétált mellettem, egy szó nélkül, s furcsán nézett vissza rám; kísértetnek hitt, azt hiszem – tovatűnő, delejes látomásnak, és én akkor csak mosolyogtam rá. Visszatértem Amanala szent oltárához, ahol a zöld gyertya még csak fintorogva pislákolt – ekkor a Csarnok Kapujának torkából felhangzott egy gurgulázó, komor nevetés, s a gyertya fényesen lángra lobbant. A fiú belépett a Könyvtárba.

Nem tudtam mire vélni látogatását; közömbösen indultam ismét utána, immár át a Könyvtár kitárult kapuján, hogy a szememmel is lássam, mit csinál. Álmélkodott, ó igen… a minden fényt elnyelő, faragványos óriáskupola alatt végre lenyűgözte őt Ynxtcill: több száz polcnyi magas könyvszekrények körben a hatalmas csarnok falai mentén, sugárzó tómok, bevésett, mérhetetlen kapaszkodók, s mindenütt a kesernyésen édes szagot árasztó, időtlen könyvek és kódexek, a legtiltottabb tekercsek, soha-nem-volt háborúk krónikái és vihogó jóslatok… s középütt lebegett a Fény Szeme, mindent elárasztott kellemesen félhomályos, bársonyos világával. Én biccentettem neki, s a Szem mosolygott; aztán morcosan a fiúra fordult, és egyszerű lámpásnak álcázta magát, valami kanyargós-kocsányos, sárkány-ette kacifántnak. A fiú igencsak megérezhette jelenlétemet, mert ámulatában megint rémülten fagyott meg, s gyanakodva fordult hátra. Összehúzta a szemöldökét – alakom éles-homályos árnyékot vetett a földön és a falon, s ő nem hihetett többé látomásnak.

– S te ki vagy? – kiáltott rám, de menten térdre rogyott, mert ezerszeres hangerővel hasított az elméjébe minden egyes szava.

– Csendesen – mondtam nyugodtan. Szívderítő volt esetlensége, s szép volt az arca. „Kár…” – gondoltam magamban – „hogy már nem sokáig.” A Szem rámvigyorgott, aztán közömbösen elsimult a térben, és nyugovóra tért; fénye persze nem hunyt ki, az mindig sugárzott belőle, s minden irányba, örökké, örökké…

– Igencsak bátor emberfia vagy, hogy idáig merészkedtél, és igencsak bölcs is, hogy ez valóban sikerült – szóltam, és tettem néhány halk lépést feléje. Gondterhelten és egyben csodálattal fürkészte az arcom; ennyi örömöt hát igazán megérdemel, aki bemerészkedik a Könyvtárba.

– Te vagy a… Könyvtáros? – kérdezte remegő hangon, és készen volt rá, hogy azon nyomban letérdeljen előttem, mint Úrnője előtt.

– Nem, nem én vagyok.

Bánatosan pislantott körbe a többszázezer könyv között, s tudta, hogy ez még csak az egyik csarnok a több ezer közül, hol a könyvek sorakoznak. A többi csarnok kisebb volt ugyan, s a Szem se vigyázta őket, de talán a fiú is tudta – mintha ezt olvastam volna ki a gondolataiból –, hogy a legnagyobb művek a sötétben alusznak, s a pompa csak csalfa látszat. Maflán fejet hajtott.

– Egy könyvet keresek – mondta –, de nem tudom a címét, sem a szerzőjét, sem azt, hol keressem. S valójában azt sem tudom, mi áll benne. Álmomban láttam és látom most is; sárgán világlik és hívogat, az őseim tudását rejti és át akarja adni nekem. Tudod, melyik könyv ez?

– Nem – feleltem. – De a Katalógus tudni fogja. Ott van ni, a… lámpás mellett, a piedesztálon. Ő mindent tud.

Felderült az arca, köszönetet akart mondani, de immár éles, parancsoló hangon belé fojtottam a szót: – Hogy jutottál be?

Elindult a Katalógus felé, és nem felelt. Nem tudta, ki vagyok, de nem tudom, szerencséjére vált-e ez vagy sem. Megenyhülve néztem, ahogyan fellép a Katalógus mellé az ősi lépcsőfokokon, és végigsimítja annak finom, porlepte kötését. Tétovázott még, s közben a Szem aludt; Amanala oltárán a zöld gyertya gőgösen égett, de még nem fogyott. A láng… hisz az emberek is tudják: a gyertya lángja veszendő jószág; csak ráfújsz, vagy ujjaddal megszorítod, s máris vége van.

– Mely Isten engedett be, fiú? – szóltam rá, mikor épp ki akarta nyitni a Katalógust.

– A lélek ösvényét járom – felelt. – Az Istenek nem vigyáznak rám, s nem is ártanak nekem. A magam útján jöttem a kapuig, s a magam kapuin léptem át.

Ezzel felnyitotta a böszme könyvet, óvatosan, csak magát a fedelét, és áhítattal kezdte el oldalról-oldalra lapozni. Ügyet sem vetett többet rám, csak még utoljára végigmért, be nem ismert csodálattal; komoran és mozdulatlanul álltam, a halovány fényben immár valóban csak tovatűnő lidércnek látszhattam. Visszatértem az oltárhoz – a Csarnok kapuja dölyfösen, ám hangtalanul zárult be mögöttem –, s néztem a felcsapó, óriási lángokat. Körülnyaldosták a zöld gyertyát, bele-belekaptak a húsába; az üvegbronz-szemcsék megannyi szikraként kavarogtak a tűz felett, s olykor penészzöldre festettek egy-egy lángnyelvet. A Szem odabent megint somolygott.

És a fiú olvasta a Katalógust – versbe volt ez szedve, olyasfélébe, amilyeneket évezredekkel ezelőtt az azóta letűnt Nai földjén szereztek a balírok:

Krónikát, mit eónok szele összehordott,

Nyugatra rejtenek a Vörös Csarnokok;

S hol kiviláglik a Holtaknak Szele,

Ott halottak nevét találod fedve.

Minden csarnok egy nevet rejt,

Mondd e nevet, s beenged;

Vagy sétálhatsz és nézelődhetsz,

Úgy találsz majd magadnak helyt.

Én vagyok a Katalógus – a Könyvtáros vagyok én,

De nem adhatok oda semmit, míg nem nevezed a nevén.

Messzi földek, letűnt korok nagy írója nevét mondd:

Előtted lesz minden, tüstént, ő amit csak alkotott.

Ám üres névvel, üres címmel,

A Semminek igéjével, ó, én mit sem kezdhetek –

Ha nem tudod, hogy mit keresel,

Lapozz még egy keveset!

A fiú lapozott; a Könyvtáros szavai barátságosan suttogtak a fülében, s minden új oldal, ami a szeme elé tárult, szívélyesen ajánlkozott a szolgálatába. Lassanként kitárult a fiú előtt Ynxtcill megannyi csarnokának régen elfeledett, irtózatos és csodálatos titka: feltárultak előtte a legnagyobb és a legkisebb könyvek nevei, meggyalázott krónikák, porosodó útirajzok, más földek, más világok csillámló és tudattalan titkai; feltárult előtte az alaprajz is, a roppant csarnokok görbületes és átláthatatlan szövevénye, a talányok, melyek a neveket rejtik, s a nevek, amelyek talányok. A fiú gyorsan olvasott, néha meg-megállt, s töprengett; egész nap a Katalógust bújta, s eljutott a századik oldalig, oda, ahová még el szabadott jutnia. Ám nem talált útmutatást. Egyetlen egy sor sem szólt a sárgán hívogató, keleti könyvről. Estére – már ha azt vesszük, hogy rendes tájon estére fordult az idő, mert a Könyvtár az Örök Alkonyat és Hajnal határán fekszik – bizony nagyon kifáradt, és összeroskadt a piedesztál előtt. Amanala oltárán a zöld gyertya még mindig vadul lobogott a maró tűzben.

Mikor beléptem a Könyvek Csarnokába, a fiú már mélyen aludt, összekuporodva. A Szem rám emelte tekintetét, és közömbösen nézett.

– Segíthetnél neki – mondtam csakugyan közömbösen én is –, ha már egyszer itt van.

– Meglátjuk, drágám, meglátjuk – kacsintott; tudtam, mire gondol, s amint elnéztem a halkan szuszogó, fiatal testet, ugyanaz az érzés kerített hatalmába engem is. Búcsút intettem a Szemnek, és a dolgomra mentem. Amanala szent oltára előtt aztán még megtorpantam, hogy megnézzem, mit tesznek a lángok, de még ép volt a gyertya, s most, hogy a fiú pihent, a tűz is csillapodott valamelyest.

Másnap – fogalmazzunk inkább úgy, hogy miután én felkeltem – ismét bementem a Könyvek Csarnokába, és természetesen ott találtam a fiút, a Katalógus fölött görnyedve. Vissza-visszalapozott az első oldalakra, majd ismét előre a századik felé, s így olvasta át újra az egészet, mit már tegnap is látott. „Ez igencsak furcsa magatartás” – sugallta a Szem, lámpásként vigyorogva. A fiú mellé léptem.

– Tán attól félsz, hogy elkerülte valami a figyelmedet tegnap?

Rám nézett a nagy, kerek, éles és okos szemeivel.

– Nem… asszonyom – hebegte. – Mondd, nem tudsz-e segíteni?

– Soha nem láttam a sárgán világló könyvet, vendég, és soha nem is hívott. De ha itt van, ezen falak között, akkor a Katalógusban megtalálod – válaszoltam mosolyogva. A jó szándék még valami mást is akart mondatni velem, de a Szem rám hunyorított, közömbösen és erősen, s tudtam, hogy igaza van. – Hosszú a Katalógus, és még nagyobb a Könyvtár. Szerencsét kívánhatok csak, bár ha ő hívott, bizonyára rátalálsz előbb-utóbb.

Hangtalanul elhagytam a termet. Az oltáron ismét fojtó, pokoli lángok között lobogott a zöld gyertya. Este, amikor a fiú megint elaludt, visszatértem a Szemhez, s megkérdeztem tőle, történt-e valami. A Szem ekkor elbeszélte, hogy vendégünk eljutott a kétszázadik oldalig, és feltárultak előtte a Nagy Csaták krónikáinak rejtelmei, a Zöld Csarnokok titkai, hol a Föld avatárjainak munkái nyugosznak illatos lugasokban, feltárultak előtte a Kék Csarnokok labirintusai és gurgulázó nevei is, de még a Sárga Oszlop könyveinek címerei is megmutatták magukat – a fiú mégsem talált rá amaz sárgán világló, keleti könyvre.

– Segíts neki – mondtam a Szemnek, de közönyösen pislantott.

– Nem áll módomban, Úrnő – felelt, s igaza volt.

Másnap a fiú folytatta a keresést. Újra átlapozta mind a kétszáz oldalt, mielőtt tovább olvasott volna; idegesen és tépődve mélázott egy-egy néven, egy-egy talányon, s vágyakozva tekintgetett a belső csarnokok homályának irányába. Egyszer aztán dühödten csapott rá a könyvre, s keze nyoma alatt elszakadt a lap. Ez volt írva azon az oldalon:

Minden könyvnek van neve; minek nincs, az nem is könyv –

Hogyha mégis itt találod, ne mutass iránta közönyt.

Láttál-e már mindenható istent, láttál-e már mindentudót?

Ha a Könyvtáros nem segíthet, vedd szemügyre a Csarnokot.

– Azt mondtad, a Katalógusban minden benne van! – kiáltotta a fiú keserűen, s feldühödten járni kezdett a falak körül. Hallottam a hangját, bármily messze is voltam, de nem törődtem vele. Ropogott-sercegett a zöld gyertya, hajlottak egyenes vonalai; a tűz magasra csapott, nekiugrott az oltár tetejének, és nyaldosta már az oszlopait is.

Csak megint másnap néztem be a Könyvek Csarnokába, s a fiút nem találtam sehol. A Katalógus a kétszáznyolcvannegyedik oldalon állt nyitva, és ugyancsak ez a lap volt megtépődve, még a betűk egy része is elmosódott, mintha valami túlvilági hő a tintába markolt volna, s kimosta volna azt az ős-öreg lapból. A Szem közömbösen szemlélődött.

– Merre van? – kérdeztem ugyancsak közömbösen.

– A Sárga Oszlophoz ment. Mert ami sárga, az ugye sárga.

A Szem elnevette magát, én somolyogtam. Igencsak rútul mutatott a Katalógus, lüktetett körülötte a levegő, s mintha fájdalmai lettek volna, úgy villogott hangtalanul a piedesztálon. Sóhajtottam.

– Vége van, Úrnő – mondta ekkor a Szem, s én csak bólintottam.

Amanala oltára füstölgött, a tűz kialudt, és a gyertyából csak egy furcsán csillogó, aprócska, amorf érme maradt, még képlékeny, ámbár jéghideg. „Bezárult a kör fölötte” – mondta ekkor Amanala dübörgő hangja. „Mit ember végez, én csak elkönyvelem, s végül ítélkezem. Így van ez rendjén.”

Az elkövetkező napokban, hogy én is jártam a Könyvtárat, bele-beleolvasgatva néhány legkedvesebb művembe, számtalanszor összefutottam a fiúval, de egy szót sem váltottunk, de még egy pillantást is alig. Elszántan rohangált fel s alá, fürkészte a száz- meg százezer könyvet, s negyednapra végül elkeseredetten megállt előttem.

– Nincs itt – mondta fájdalmasan.

– A Katalógus mindent tud – ismételtem. – Látja azt is, amit te nem… menj, keresd meg benne.

– Mióta vagy itt és miért? Szomorúnak tűnsz.

Hogy valóban annak tűnhettem-e, nem tudom: nem voltam az. Közömbös voltam, csak segítőkész. Ez lenne a szomorúság definíciója? Ezen tűnődtem, lassan, s közben a fiú visszament a Könyvtároshoz, és olvasta tovább. De amint olvasott két oldalt, megint eszébe jutott végiglapozni az egészet, és ahogyan végiglapozta, ismét beleütközött a kétszáznyolcvannegyedik oldalba, ahol elkenődve és tépetten álltak a sorok:

Minden könyvnek van neve; minek nincs, az nem is könyv –

Hogyha mégis itt találod, ne mutass iránta közönyt.

Láttál-e már mindenható istent, láttál-e már mindentudót?

Ha a Könyvtáros nem segíthet, vedd szemügyre a Csarnokot.

A fiú megint bosszús lett, de lapozott tovább – aztán megint visszatért ehhez az oldalhoz, s hosszasan nézte a szakadást. „Ej” – gondolta. „Haszontalan sorok, mit törődöm veletek!” És olvasott tovább. Kerek ötszáz oldal volt a Katalógus; ennyi volt eónokkal ezelőtt is már, s ennyi lesz majd a Vég eljövetelekor is – ennyi, és nem több, nem kevesebb: kerek ötszáz oldal.

A fiú nagy nehezen végre a végére ért, és tessék, ott volt a legutolsó oldalon a sárgán világló, keleti könyv neve: A Katalógus. A fiú nagyon megdöbbent, s hirtelen majdnem sírva is fakadt, aztán kitört belőle az értetlenség: – De hisz nem ezt a könyvet láttam! Nem ez hívott! Hazugság!

Ekkor a lámpás hirtelen megmozdult, és átváltozott a Szemmé – sárga, fényével mindent elvakító, dübörgő Szemmé, s ránézett a fiúra. Az majdnem szörnyethalt ijedtében, és nekitántorodott egy szekrénynek, ami meginogott, s száz meg száz antik könyv hullott alá róla porozva, omolva. Volt köztük már olyan is – ahogy azt a fiú látta –, amelyiknek betűi már teljességgel olvashatatlanok voltak, sőt, mindegyiket szétrágta már az Idő, mi most lehullott. Ekkor a többi szekrényről is szálldosni, zuhanni kezdtek lefelé a foszló, dohszagú könyvek, kesernyés por töltötte be a csarnokot, és éktelen robaj. Mire leült a por, és az utolsó darab bőrbe kötött ócskaság is a földre hullt, a fiú már a téboly szélén támolygott, s ekkor a Szem ismét áthatolt rajta tekintetével.

– Én hívtalak, én vagyok a sárga világlás, én vagyok Agírosz Szeme. Istentelen emberfajzat, hát mit reméltél… hogy bejuthatsz ide, a Könyvtárba, büntetlenül? És lásd: hát nem eltépted a Katalógust? Hát nem tönkretetted eme csarnok minden könyvét?!

A fiú remegve felállt. Valami megindult a lelkében, amit maga sem értett – nem rettegett már senkitől és semmitől, de a szíve jéghideg volt és teljességgel üres. Így álltak egymással szemben, némán és mozdulatlanul, amíg meg nem jöttem, és a fiú kezébe nem nyomtam a gyertyából megmaradt, immár kemény és teljesen szabályos, zöld érmét, melyen Agírosz Leghatalmasabb Jele incselkedett.

– Újra kell írnod a Katalógust – mondta a Szem. – Van jó néhány új könyv, azokat a régiek helyére kell raknod, s megint ötszáz oldalt fognak kitenni. S utoljára írd majd be ismét a Katalógust!

– Értem, Agírosz Szeme – mondta a fiú monoton hangon, s fejet hajtott.

Hónapok múltak el, én tettem a dolgomat, s látogató persze nem érkezett, mint soha. Nem mentem a Könyvtárba, más tennivalóim akadtak – ezekről most nem számolok be, amúgy sem értené senki őket –, de a negyedik hónap után végül ismét a Csarnok Kapuja előtt álltam, s az ébenfekete kőlap morogva félrevonaglott. Agírosz Szeme mosolyogva nézett rám – „Szép vagy, mint mindig! –, s én vissza rá. Előtte egy megaszott, görnyedt test hevert, a fiú teste; körülötte ötszáz széttépett lap, íróeszközök, kiömlött tinta, s a piedesztálon egy gyönyörű, csillogó ezüstverettel kirakott, hatalmas, csukott könyv, a Katalógus. Odamentem a testhez – már nem volt benne élet.

– Jól végezte a dolgát – mondta Agírosz Szeme. – Szép lett a Katalógus.

– Ez jó hír. S a könyvek, itt körben?

– A messzi Keleti Föld utolsó, porladó és hamis krónikái. Lassan eljár felettük az Idő. Amíg nem lesz új Katalógus, maradnak – szükség is csak addig van rájuk, hiszen kit érdekelne már a rég elsüllyedt Keleti Föld? De ha valaki kérdezné, ki írta a Katalógust, még megláthatja, honnan származott az írója.

És a Szem mosolygott. Mosolyogtam vele.

– Ez így helyes – mondtam. Aztán ismét ránéztem a fiú holttestére. Arca görcsös volt, ráncos, hólyagos, és megfeketedett fekélyek borították; az egész testét valami iszonyatos kín rántotta egy utolsó, velőtrázó gúzsba, s most láttam csak azt is: alvadt véren fekszik. Jobb kezében pennáját, a balban pedig a zöld érmét szorongatta még mindig, hidegen. Az igazat megvallva: undorító, utálatos látvány volt.

– Eltakarítanád ezt a förmedvényt innen, drága Úrnőm, szépen kérlek? – kérdezte Agírosz Szeme közönyösen.

– Hogyne – feleltem, ha lehet, még nagyobb közönnyel, s felrajzoltam néhány különös jelet a levegőbe. Odakint – mint mindig – a horizontot kóstolgatta a felkelő s egyben lenyugvó Nap.

Ötszázhúsz év telt el azóta, hogy a fiú elindult a Keleti Földről.

Hosszú útja volt.

S a neve? Lássuk csak: valóban nem emlékszem már rá – s valójában nem is érdekel.

Vége