Névtelen történet

elbeszélés

Aznap már a reggel is más volt. Lomhán kelt fel a nap, aztán úgy is haladt tovább égi útján. Még soha azelőtt nem volt közelebb délben a földhöz, mint aznap. Délutánra felforrtak még a kövek is, és az alkony sem hozott enyhülést. És aznap valahogyan mégis minden olyan gyorsan telt. Hiába jegyezte meg a helyi molnár, hogy borzasztó meleg és hosszú napnak néznek elébe… se meleg, se hosszú nem volt ez a nap; forró volt és rövid. És ennek még örültek is az emberek, hogy hamar este lett, és csillapodni látszott a hőség. Pedig nem csillapodott, ezt csak ők gondolták. És soha olyan hosszú nem volt még a naplemente.

Gábor hosszasan nézte. Először csak gyönyörködött benne, és elégedetten nyugtázta magában, hogy ennél melegebb ma már nem lesz. Aztán feltűnt neki, hogy mennyire is lassan bukik a horizont alá a nap… pereme hosszú, hosszú percekig csak kóstolgatta a távoli dombokat, és közben tovább ontotta a kábító meleget. A domb alatt, a falu határában még mindig vadul remegett a búzaföld.

Csend volt.

Gyászi csend. Csak a tücskök ciripeltek, de az ő hangjuk is olyan nyomott volt, hogy aligha lehetett komolyan észrevenni. A nap már félig lebukott, a kis domb túlsó oldalát régen eluralta a kékesfekete homály, amely keletről terítette be az eget és a földet. De Gábor nem nézett hátra, ő egyedül a napot nézte. Arca elé tartotta a jobb kezét, mert már kezdett foltokat látni – egy-egy pillanatra aztán le is hunyta a szemét, de nem bírta így sokáig: folyton az volt az érzése, hogy bizony mindenáron végig kell néznie a naplementét.

Megszokás kérdése. Egész életében, kicsi gyerek kora óta mindig végignézte, ha tehette. Várta is mindig, egyike volt ez azoknak a szépségeknek, amelyeket bűnnek tartott elmulasztani. Most se volt ez másképp, de máskor azért megesett, hogy elunta a dolgot, és fáradtan otthagyta a horizontot. Ma, akármennyire is elege volt már a forróságból, nem vitte rá a lélek, hogy hátat fordítson a napnak. Miért? Ő erre nem keresett választ. Ma minden más volt, ma mindenképp végig kellett nézni… pedig ezen a napon semmi, de semmi különös nem történt – még a jól megszokottnál is sokkal, de sokkal unalmasabban telt el az idő.

Amikor a nap már teljesen eltűnt a látóhatárról, és a helyét lassan kezdte átvenni a kékes sötétség, Gábor felkelt a fűből, leporolta fekete csuháját, majd komótosan a kis kolostor felé indult. A föld még mindig árasztotta magából a forróságot, a fiú léptei nyomán fullasztóan kavargott a por. Gábor hamar a szobájába sietett, maga mögött félig behajtotta az ajtót, és az ablakon beáramló szürkés fény mellett olvasni kezdte a Bibliát. Fekete vászonkötésű, poros Biblia volt ez, méreténél és súlyánál fogva akár kőnek is beillett. Olvasta egy fél órát, lapozgatott benne. Ekkor megjött Rufus atya, a kolostor másik állandó lakója, óvatosan benézett Gáborhoz, majd mosolyogva hagyta őt magára.

Gábor ekkor az ágya alá söpörte a jókora könyvet, és megcsóválta a fejét. Volt jobb olvasmánya is, de azt csak teljes sötétben, gyertyafény mellett vette elő. Kulcsra zárta az ajtót és becsukta az ablakot. Volt még egy arasznyi kis gyertyája, ezt most meggyújtotta, és halovány fénye mellett elővett egy vékonyka, vörös könyvecskét. Furcsa, ismeretlen betűkkel volt ez írva végig, Gábor sem ismerte az írásjeleket, és így nem is értette a szöveget – mégis ezt olvasta minden éjjel, amikor csak tehette. Próbálta megfejteni az írást… próbált rájönni, milyen nyelven írhatták. És úgy képzelte, mégis érti már az egészet… ha senki más a világon, de ő már érti, mit írnak a kis piros könyvben.

– Jó éjt, Gabriel – hangzott egyszer csak Rufus atya szava.

– Neked is, atyám.

Ezzel újra teljes lett a csend. Gábor éjféltájban feküdt le, mikor a gyertya már majdnem teljesen elfogyott. Elalvás előtt még szétnyomott egy jókora krumplibogarat, ami a párnáján talált magának lakóhelyet. Gábor nagyon-nagyon sokáig forgolódott. Egészen éjjel egyig nem tudta igazán lehunyni a szemét, akkor pedig hatalmas vihar kerekedett odakint. A mennydörgések alapjában rázták meg rozoga kis ágyát, az ablak palánkjai remegtek a szélben. És nem esett. Gábor, akármennyire is fáradt volt már, nem tudott megszabadulni a vihartól, akaratlanul is figyelte. Szerette. Egy fél óra elteltével aztán a vihar lecsillapodott, és teljes éjszakai csönd uralta el a környéket. Gábor azt hitte, most végre elaludhat. De tévedett. Valaki kopogtatott a kolostor roppant kapuján. Rufus atya, akiről Gábor pedig tudta, hogy jó alvó, és ilyenkor már mindig álomban szokott lenni, villámgyorsan sietett ki szobájából. A fiú hallotta megszokottan nyugtató, halk lépteit. Most azonban mégsem nyugodott meg. Óvatosan felült az ágyán, vigyázva, hogy ne recsegjen túl sokat, majd az ajtó elé kuporodott, és rászorította a fülét. De nem hallott semmit, így aztán kilesett az ajtón lévő egyik aprócska résen. Az atya a kolostor csarnokának közepén állt, és megdermedve bámulta a kaput. Ekkor újra dörömböltek odakintről. A szerzetes idegesen összekulcsolta a kezét, és a kapuhoz sétált. Gábor ott már nem láthatta.

A kapu jókora nyikorgással tárult ki, aztán hosszas csend következett. Gábor egyre jobban fülelt, és végül ráeszmélt, hogy amit ő eddig csendnek vélt, az bizony Rufus atya és egy idegen férfi visszafojtott suttogása. Mindenképp tudni akarta, miről van szó, ezért nagyon óvatosan elfordította a zárban a kulcsot, és egy kicsit kitárta az ajtót – szerencséjére nem figyeltek fel a nyikorgásra, a szél amúgy is nyikorgatta a kolostor tetőszerkezetét. Gábor immár mindent jól hallott.

– Ez lehetetlen! – méltatlankodott Rufus atya.

– Most mégis megtörtént…! Hiába hittünk úgy benne, hogy ez nem lehetséges, hogy ezt nem engedi a mi Istenünk… megtörtént!

– Miket beszélsz! Bizonyára…

– Semmit nem értesz, Rufus! Ez itt már nem rólunk meg Istenről szól!

– Hát kiről? Csak nem hiszel efféle… babonás legendáknak, ilyen förtelmes hazugságoknak!

– Hiszek a saját szememnek, Rufus. Most pedig itt maradok éjszakára.

– Látnom kell!

– Nem! – kiáltott fel riadtan az ismeretlen férfi. – Már nem lehet, nem láthatod… És még ha láthatnád is, nem érné az meg neked! Meghalnál… Ma éjszaka ezen a kapun senki ki nem teszi a lábát, talán itt biztonságban vagyunk. Megértetted?

Rufus atya hallgatott.

– Érted, amit mondok, Rufus?!

– Barátom, csakugyan pihenned kell. Zavarodott vagy…

– Ígérd meg, Rufus, hogy nem mész el. Ha nem ígéred meg, esküszöm, lekötözlek!

– Csak mert sokat jelentesz nekem. Na gyere…

Ezzel végigcsoszogtak a kihalt csarnokon, az ebédlő felé. Gábor egy pillanatra látta az ismeretlen férfi arcát. Csakugyan nem ismerte, még látásból sem. Öreg, megaszott arc volt az. Aztán eltűntek a kolostor vaskos kőfalai közt, és Gábor már nem hallhatta további szavaikat. A fiú ekkor hirtelen ötlettől vezérelve kirontott a csarnokba, és a félig nyitva maradt kapura meredt – hívta őt a kalandvágy. Becsukta saját szobájának ajtaját, majd kisietett a kapun, és gyorsan bezárta maga mögött.

Nagyon hűvös volt odakint, már-már fagyasztó szél fújt. Az égen hatalmas, gomolygó fekete fellegek úsztak, eltakarták a csillagokat, és egyébként is épp Újhold volt – majdnem teljes volt a sötétség odakint. Gábor lesietett a domboldalon és körbenézett. De nem látott semmit. Semmit. Ettől aztán nagyon megriadt, és villámgyorsan visszafutott a kolostorba.

Ezen az éjjelen, magasan a felhők fölött, tucat számra hulltak alá a csillagok.

És ezen az éjjelen elkezdődött egy névtelen történet.

* * *

A kolostortól jó húszmérföldnyire feküdt egy nagyobbacska falu, amelyet a lakói már-már városnak neveztek. Pedig még csak neve sem volt, legalábbis nem maradt fenn az utókor számára, mint ahogyan maga a település sem. Viszont állt ebben a faluban egy nagy sarokház, kétemeletes – ritkaságszámba is ment ekkoriban az ilyesmi, hiszen a legtöbb ház nemhogy két, de még egyemeletes sem volt, azokról a putrikról nem is beszélve, amelyekben lehetetlenség volt megkülönböztetni a földbevájt pöcegödröt az ágytól. Ez a sarokház azonban tényleg rendesen kitett magáért. Hatalmas gránitkockákból volt kirakva a fala, teteje agyagcserépből készült, a faszerkezete pedig csak úgy árasztotta magából a friss fenyőillatot.

Régebben – legalábbis emígyen járta a mondás –, egy előkelő nemes építtette magának, de aztán elköltözött, a házat pedig kisajátította magának a helyi vendéglős meg a családja. Igen, bizonyára így történt: azóta működött ebben a sarokházban a falu egyetlen kocsmája, ahol esténként szinte az egész falu összegyűlt, hogy mulasson – a mulatás aztán sokszor veszekedésbe csapott át, de ez már egy egészen másik történet. A kocsmának amúgy történetesen szintén nem volt neve; efféle dolgokra, minthogy név, nemigen volt szükség. Igaz, akarva sem írhatták volna ki, merthogy senki, de még maga a kocsmáros sem tudott írni – egyedül a számokkal boldogult el valamelyest, és kis ábrákkal jelezte, hogy azok éppen mire – sörre, borra, avagy szalonnára – vonatkoznak.

Mint mindig, ma este is összegyűlt a falu népe a kocsmában, ittak, ettek, énekeltek és táncoltak. Kevesen mentek csak haza az éjfél előtt, a többieket pedig a vihar már nem engedte el, így hát lelkiismeret-furdalás nélkül folytatták a mulatozást. A kovács éppen felállt egy asztal közepére, és öblös hangján a lópatkolás szépségeiről kezdett el dalolászni, amikor kivágódott az ajtó, és egy talpig feketébe öltözött férfi lépett be. Nagyon magas ember volt, talán a két métert is meghaladta a magassága; a csuha, amelyet viselt, a szélei mentén szándékosan meg volt szaggatva, és az ujja is meglehetősen bőnek tetszett, a férfi arcát pedig állig érő csuklya takarta… ám amikor gőgösen felemelte a fejét, és a gyertyafény mellett már látni kellett volna az arcát, akkor is csak nagyon sötét, markáns vonásait lehetett kivenni. Az ajtót hamarjában becsukta maga mögött, mégis rendkívül hideg lett, egy-két gyertya lángja el is lobbant, és a férfi közelében árválkodó kancsó a földre esett. Egyszerre megdermedtek az emberek, rosszalló tekintetüket a férfinak szegezték, aki mozdulatlanul állt az ajtó előtt. A kocsmáros letette a korsót, amiből épp sört ivott, és igen gusztustalan módon megtörölte a szája szélét.

– Aggyon isten – kurjantotta el magát, de az asszony egyből lepisszegte. A vándor ekkor megrázta a fejét, és a csuklya egyszerre lehullott róla. Egészen sötét, barnás árnyalatú volt az arca; kopasz, csillogó fején egypár vörös vonal látszott; az orra igen keskeny volt, gonosz sasorr; a szemei pedig úgy tűntek, mintha egy mély, fekete üregből lesnének… nem is látszódtak a szemgolyói. És az egész arca szögletesnek és valahogy mesterségesnek hatott, olyannak, amit élő ember ezen a tájon még sohasem látott. Gondolták is egyből az emberek: bizony messze földről jöhetett!

– Mit? – kérdezett vissza a vándor határtalan közönnyel. Halkan szólt, rekedtes hangja mégis sokáig visszhangzott az emberek fülében. A kocsmáros megdöbbenve vigyorodott el, nem is értette a kérdést. A vándor cinikus, alig látható mosollyal vette tudomásul, hogy erre a kérdésére már nem fog választ kapni, és tett pár kimért lépést előre. Megropogtatta mindkét kézfejét, aztán összekulcsolta őket egészen mélyen, a csípője előtt. Hosszú karjai voltak, még roppant méretéhez viszonyítva is. És várt; közben sötét tekintetét egy percre sem vette le a kocsmárosról, aki egy idő után feszengeni kezdett, és láthatóan elborult az arca.

– Szállást vagy piát kér? – kérdezte.

A vándor csak mosolygott, úgy, mint az előbb. Az emberek hátrébb húzódtak. Ösztönös, ösztönös félelem volt ez.

– Enni kérek – mondta a vándor keményen, nagyon lassan. A kocsmáros jókorát nyelt.

A kovács, aki még mindig az asztal közepén állt, már nem bírta tovább odafönt. Nagyon sokat ivott ma, és most egyszerre elveszítette az egyensúlyát; kétségbeesetten rikkantott egyet, majd irdatlan robajjal rázuhant egy székre, ami roppant súlya alatt nyomban összetört. A kovács nyöszörögve gurult egy keveset a földön – a vándor lábától félméternyire állapodott meg végül, háton fekve. Egy böffentéssel tisztázta magában a helyzetet, aztán megsimogatta a hasát. Csak ekkor tűnt fel neki a kolosszális méretű ember, aki éppen a feje fölött állt, és gúnyos mosollyal csóválgatta a fejét. A kovács részeget meghazudtoló gyorsasággal maga alá gyűrte a lábait, és az asztalban megkapaszkodva megpróbált felállni.

– Felesleges – szólalt meg ekkor a vándor. – Nagyon éhes vagyok.

A kocsmáros berohant a kamrába, hogy ennivalót hozzon. Először nem tudta eldönteni, hogy olcsót és sokat, vagy drágát és keveset vigyen a vendégnek; végül megakadt a szeme egy rúd kövér szalámin. Ezt felkapta, hóna alá csapott még egy fél kenyeret is, és gyorsan visszaindult a pultjához. A vándor eddig nem látott megvetéssel vigyorodott el, amikor újból meglátta a kocsmárost. Hófehér, irdatlanul erős fogai egy pillanatra kivillantak.

– Kocsmáros – hunyorított a vándor –, ez is felesleges…

A szerencsétlen kocsmáros értetlenül pislantott egyet. Egy utolsót.

A pék önjelölt felesége, aki még a vihar előtt hazament a gyerekeihez, magára hagyva az urát a kocsmában, észveszejtően nagy kiáltozásra lett figyelmes a sarokház irányából. Egészen pokoli, vérlázító halálsikolyok hangja keveredett egy mindennél gonoszabb, visító röhögéssel; a következő pillanatban pedig égig érő lángnyelvek csaptak fel a kocsma épületéből, és a gránitépítmény fél perc alatt porrá égett. Vendégei pedig – nos, nyomtalanul eltűntek.

* * *

Ehhez a falu-városhoz – ami egyébként az éjszaka folyamán a kocsmához hasonlóan porráégett – meglehetősen közel feküdt egy kisebb nemesi rezidencia, nevezetes Arnold of Mowbray udvarháza. Ez is afféle falu-város volt, bár ha választani kellene, inkább ezt mondanám városnak, lévén itt még egy kastély is állt, ráadásul nem is akármilyen: egész kis várkastély, bástyákkal, vastag falakkal, lőrésekkel meg miegyébbel; a kastély maga pedig egy igen csinos kis épület volt, három emelettel és két nagyobb toronnyal. Külön istálló és kút, sőt, még egy templom is tartozott hozzá. Nem is csak Mowbray lakott benne, hanem egész családja: felesége, két fia és a lánya, és egész udvartartása, ami vagy ötven főt kitett. A vár bejáratát pedig egy kisebb hadsereg őrizte: számszeríjászok és igen jól képzett kardforgatók.

Ezen az éjjelen, csakúgy, mint máskor, az egész rezidencia mély álomban volt, persze magát Mowbrayt kivéve: ő éjjelente igen nagy előszeretettel barkácsolt különféle ládikákat, botokat; dísztárgyakat faragott fából, és egymagában gyakorolta a kardforgatást. Rossz alvó volt, no. Most is éppen egy, a kisfiának szánt fakard markolatával bíbelődött, mikor dörömbölésre lett figyelmes odalentről. Kinézett az ablakon, de nem sokat látott, csupán egy nagy, fekete árnyat az ajtó előtt. Hogy az őrség miért nem fogta el a betolakodót, azzal most nem törődött; megragadta kardját, és lesietett a bejárathoz. Az idegen közben végig rendületlenül dörömbölt.

– Ki maga? – tárta ki az ajtót lendületesen Mowbray, és kardját egyenesen a vándor nyakának szegezte – azaz szegezte volna, de a kívánt testrész jó harminc centivel feljebb volt, mint ahogy arra a gróf számított. De ő nem jött zavarba, hanem hunyorított, készen rá, hogy levágja a betolakodót.

– Ki vagyok? – kérdezte a vándor somolyogva. – Senki nem vagyok.

– Hogy jutott be? – méltatlankodott a gróf, majd felkiáltott: – Őrség!

A vándor levette csuklyáját, és egyenesen a gróf szemébe nézett. Amaz önkéntelenül hátrébb tántorodott, amikor megpillantotta a vándor sárgásan izzó szemeit.

– Csak egy pohár bort kívánok, nemes uram… – gúnyolódott a vándor. – Remélem, nem tagadja meg ezt tőlem. Tudja… nemes borral szeretném leöblíteni… a vacsorámat.

A gróf megrökönyödve állt, de tudomásul kellett vennie, hogy az őrségnek nyoma veszett.

– Mi a neve? – kérdezte ekkor, a kardot még mindig a vándor mellkasának szegezve.

– Név? Ugyan, a név nem fontos. A név csak félrevezet… A név üres címke, leginkább olyasmi, amit akaratunk ellenére kapunk, és aztán egy életen át viselünk akkor is, ha tetszik, akkor is, ha nem… Mowbray, igen, ez egy nemesi név, bizonyára öröm viselni… vagy tévednék? – A gróf hátrébb lépett, és a kardját visszavonta egy kicsit, hogy ha kell, teljes lendülettel sújthasson le. – Az én nevem az ön számára, nemes uram, minden bizonnyal idegenül és visszataszítóan csengene, mint ahogy bennem is undort ébreszt ez a név: Arnold of Mowbray.

– Ebből elég – jelentette ki magabiztosan a gróf. – Távozzon, vagy nem állok jót magamért!

– Ez kihívás lenne? – nevetett fel a vándor. Az ajtó egészen beleremegett. – Nos, nem ijedtem meg, annyit mondhatok!

A gróf nem sokat gondolkodott: hatalmas lendületet vett kardjával, és odavágott a vándornak. A kard azonban megakadt: a gróf elcsodálkozva vette észre, hogy a vándor a kezében fogja a kard pengéjét, és markával összeszorítja azt. A fém éles pattanások közepette meggörbült, majd a penge középen kettétört. A vándor kéjesen dobta el a kezében összeolvadt fémdarabot. A gróf elejtette a csonka kardot, és halálra rémülten hőkölt hátra. Egy szó sem jött ki a torkán.

Ekkor hirtelen kisebbik fia, a hatéves Henry jelent meg az előszoba egyik ajtajában. Kezében hősiesen szorongatott egy szintén apja által készített fakardot, és játékos gonoszsággal vicsorított rá a vándorra. Amaz egészen keskenyre húzta össze feneketlen szemgödrét, és fenyegetően felmordult.

– Hát te meg mit csinálsz itt, kis mitugrász? – förmedt rá a gyerekre, de ő nem ijedt meg, hanem tovább hadonászott a kardjával.

– Legyőzlek téged, gonosz bestia! – kiáltott.

– Úgy – köpte gyűlölettel a vándor. – Az emberi ostobaság, lám, nem ismer határokat. Hát te vajon ki vagy? Miféle vitéz az, akinek fakardja van?

A gróf eközben leemelt a falról egy majd’ két méter hosszú másfélkezes kardot, s összeszedve minden erejét és bátorságát, támadóállást vett föl. A vándor nagyon jól látta, mit csinál, de látszólag egyáltalán nem törődött vele.

– Fuss innen, fiam! – ordította Mowbray. – Hívd a bátyád!

– Én vagyok a hős Hosszúkezű Henry, és leváglak téged, bestia! – visította a gyerek.

– Még a végén megijedek – vigyorodott el a vándor, kivillantva fogait. – Az egész család rám támad, pedig csak egy pohár bort kértem. Ezt nevezem illemnek, ez már kultúra, ó igen, egészen fejlett… Joggal nézi le a barbárokat, joggal nevezi magát kereszténynek. Tényleg, tényleg szerencse, hogy amúgy sem a bor érdekelt…!

Alighogy ezt kimondta, a gróf teljes erejéből rárontott, és a karddal irtózatos csapást próbált a fejére mérni. A penge azonban most is a vándor kezében kötött ki, aki ezúttal egy gyors rántással kitörte azt a markolatból, és a következő mozdulattal a gróf szemébe vágta. Mowbray élettelenül feküdt ki a földön, a kétméteres penge ádáz tűként meredt ki a fejéből.

Henry elejtette a fakardot.

– Papa! – kiáltotta keservesen. A vándor azonban nem törődött vele. Kemény lépésekkel kisétált az ajtón, és vissza sem nézve, eltűnt a kinti sötétségben.

Nem sokkal ezután a kastély lángra kapott, és reggelre teljesen kiégett. A kis Henry kivételével minden lakója a lángok közt lelte halálát. A riadtan odacsődülő népek végül az őrséget is megtalálták egy vizesárok alján; élettelenül, de külszíni sebek nélkül feküdtek egymásra halmozva.

* * *

Még messze volt a hajnal, amikor a vándor egy harmadik településre érkezett, egy egészen nagy faluba, amelynek nevére nem emlékszem, de nem is fontos. A lakói mélyen aludtak, és a vándor nem is háborgatta őket. A templomba ment, ahol a helyi plébános éppen a másnapi istentiszteletre készült. Napközben túl sok dolga akadt, így csak éjjel maradt ideje a holnappal foglalkozni. Az oltár előtt ült, amikor a vándor belépett a templom kapuján. A plébánost egyből megcsapta a furcsán kavargó, hideg szél; aztán elámult az idegen hatalmas méretein, különösen embertelen arcán, és éjsötét öltözetén.

– Mi járatban, gyermekem? – kérdezte ekkor kissé félve, de azért semmi rosszra sem gondolva. A vándor egészen közel ment hozzá, és letelepedett egy padra.

– Azon tűnődtem, vajon van-e egy kis ideje rám, atyám – mondta egészen… szelíden.

– Hát persze, gyermekem. Nyomaszt valami?

– Imént az éjjel érkeztem egy idegen országból. Azóta megfordultam jó pár helyen, de sehol sem fogadtak… megfelelően. – A vándor arca rezzenéstelen volt. A plébános kicsit megrettent. – Betértem egy kocsmába, ahol a nép emberhez méltatlanul mulatott, és tapintatlanul köszöntött, nem törődve azzal, hogy talán más kultúrában nevelkedtem. Aztán betértem egy udvarházba, ahol mindössze egy pohár bort kértem, de ehelyett kétszer is rám támadtak, mi több, még egy egészen kicsi gyerek is ellenem volt. Azon tűnődöm, atyám, hogy vajon miféle elkorcsosult vidék ez? Én egy fejlett kultúrát kerestem, de azt sehol sem találom… és kezdem látni, hogy miért lehetek az, aki vagyok.

A plébános értetlenül meredt a vándorra, aztán egy pillanatra az oltárra nézett.

– Miért, ki vagy, fiam? – kérdezte húzódozva.

– Senki nem vagyok.

– Hogyhogy?

– Ne akarja megtudni, atyám – sóhajtott elégedetten a vándor, majd ismét elkomorodott. – Tud-e egy helyet, ahol méltó fogadtatásban részesülhetek? Van-e olyan hely, ahol megtalálom azt a kultúrát, azt az eszmét, ami…

Itt aztán hirtelen megakasztotta a szót, és eltorzult a pofája. Gyűlölettel nézett maga elé, majd fenyegetően pillantott rá a plébánosra.

– Korcsok – köpte. – De majd én visszavezetlek titeket az igaz útra… vagy ha nem, hát tovább löklek azon a lejtőn, amin már így is lefelé gurultok!

Ezzel felállt, és méltóságteljesen elhagyta a templomot. A plébános sokáig bámult utána, még akkor is, amikor ő már régen eltűnt az éji sötétben.

* * *

Már közel volt a hajnal, amikor a vándor elérkezett egy nagy-nagy városba, Birminghambe. Ott betért egy neves fogadóba, ahol a vendéglős nem kérdezett tőle semmit, csupán hogy mit szeretne. A vándor elmondta – kivett egy kis, egyszerű szobát, az árát is előre kifizette. Aztán felsietett, alaposan bereteszelte az ajtót, bezárta az ablakot, és többet nem mozdult. A fogadós nagyon furcsállta a vándor termetét és kinézetét, de már megszokta, hogy mindenféle népek feltűnnek, és örült neki, hogy a férfi szívélyesen fizetett előre, méghozzá aranyban, mintha nem is tartaná fontosnak, mivel fizet. Aztán megvirradt. Hűvös volt a reggel, és egész nap hideg szél fújt; nem tombolt a hőség, de még meleg sem volt – mintha a nap elvesztette volna minden erejét. És még a fény is, amit adott, eltompult, mert egész nap sűrű viharfelhők borították az eget, időnként esett is, de jobbára csak a szél fújt hatalmas erővel.

Déltájban már híre ment, hogy az éjszaka micsoda szörnyűségek történtek a Mowbray birtokon és egy kis faluban. Többen még azt is állították, hogy ők bizony látták azt, akinek mindez köszönhető: láttak egy nagy, sötét árnyat vándorolni. A plébános, mikor meghallotta, hogy mi történt, szinte teljesen biztos volt benne, hogy a rejtélyes idegen követte el a borzalmakat, ámde nem tehetett semmit, és nem is igazán tudott mire gondolni. Birmingham polgármestere vérdíjat tűzött ki az idegen fejére, húsz aranyat ígért annak, aki elfogja vagy megöli.

A fogadós kora délután hallotta meg ezt, és biztos volt benne, hogy az idegen nála szállt meg. Igen, egy két méter magas, feketébe öltözött sötétbőrű férfi, mélyen ülő, gonosz szemekkel… csakis ő lehet az! Azonnal szólt a polgármesternek, előre megkötötte az üzletet az aranyról, majd egy kisebb hadsereg élén visszatért fogadójába, hogy feladja a férfit. A katonák felsorakoztak a vándor szobájának ajtaja előtt, majd betörték, és egyszerre berontottak… a szobában azonban nem volt senki. De mivelhogy a fogadós továbbra is csak esküdözött, hogy az idegen bizony nem mehetett el, őt vitték el helyette, és alaposan megverték, amiért átejtette őket.

A fogadós lánya közben szintén benézett a szobába. Kinyitotta az ablakot, megágyazott, kitakarított. Csak amikor már menni készült, akkor vette észre a szoba sarkában a levelet és az aranyérmét, amit még a vándor hagyott ott. Az utóbbit gyorsan eltette, aztán letelepedett az ágyra, és olvasni kezdte a levelet. Nagyon különös, cirádás betűkkel volt írva, de azért el lehetett olvasni. Az pedig fel sem tűnt a lánynak, hogy amivel írva van, az bizony vér – immár alvadt vér.

„Éjjeli utam kiábrándítóbb volt, mint azt előtte reméltem. Meghökkentő ez a semmisség, ez a kicsinyesség, ez az önfeledt, gusztustalan földiesség. A parasztok, a nemesek, de még a gyermekek is visszataszítóan semmilyenek. Honfitársaimmal mindannyian szégyellhetjük, hogy innen származunk. Annyi baj legyen! Ez a fertő csak engem táplál, az én munkámat segíti. Sajnálattal tekintek azokra, akik még hisznek holmi eszmékben, valami emberi értelemben, ami erőt adhat nekik, és ami segíthet nekik megküzdeni a gonosszal. Mert nincs már emberi értelem, ez a faj intő példája mindannak, ami a pusztulást segíti elő. Nem ad hát erőt és nem is segít már semmit – nekik.

Még kétszer térek vissza egymagam, de már előre látom, hogy ezek az útjaim csak még jobban meggyőznek majd róla: helyes, amit cselekszem. Rettegjetek hát, mert bennem nincs kímélet; erőm csak több és több lesz. Kétszer jövök, kétszer megyek! De negyedszerre már nem leszek egyedül. Negyedszerre elhozom nektek a Pusztulást.

L.”

A lány meredten bámulta a sorokat, nem igazán hitt a szemének. Aztán végre rájött, mit is jelent mindez: ha a levelet megmutatja a polgármesternek, akkor talán ha nem is húszat, de néhány aranyat biztosan kap majd az apja a verésért kárpótlásul…

* * *

Gábor másnap nagyon sokáig aludt, bár igaz, hogy meg is volt rá az oka, hiszen szinte egész éjjel nem hunyta le a szemét. Ágyában hosszasan forgolódva még az sem tűnt fel neki, hogy Rufus atya nem kelti fel, mint annyi másszor, amikor véletlenül elaludt. Végül egy hatalmas robaj volt az, ami kirázta őt az ágyból – félálmában egészen úgy tűnt neki, mintha az egész épület dőlt volna össze, pedig csak a tető egy jókora darabja szakadt rá az előcsarnokra. Ez kevésbé volt furcsa a tegnapi vihar után, az viszont roppant különösen hatott, hogy az irdatlan zajra se Rufus atya, se a tegnap éjjel érkezett másik szerzetes nem dugta ki a fejét szobájából – már ha ugyan a szobájukban voltak. Gábor vad fejrázogatással próbált minél gyorsabban magához térni. Közben kinyitotta az ablakot is, és szomorúan tapasztalta, hogy az eget kelettől nyugatig gonosz viharfelhők takarják. Aztán kilépett a csarnokba.

Még sohasem látta ilyen világosnak. A tető egy jó hat négyzetméternyi darabja széttörve hevert a földön; mindent beborítottak a korhadt fadarabok és a romlott penészszagot árasztó forgács. Gábor így ébredés után lusta volt ahhoz, hogy nekilásson összesöpörni – így is vissza kellett fognia magát, hogy ne káromkodjon, amikor rágondolt, mekkora munka is lesz majd befedni a tetőn tátongó lyukat. Ettől eltekintve a kolostor most is éppolyan nyugodt volt, mint máskor: a madárkák önfeledten csiripeltek az ablakok alatti bokrokban, időnként egy-egy tücsök is hegedülni kezdett. Csak Rufus atya hiányzott. Gábor tanácstalanul nézett körbe a csarnokban, aztán elhatározta, hogy akármennyire nem szereti Rufus atya, ha kopogtatnak az ajtaján, ő most mégis megteszi ezt – elvégre meg kell tudnia, minden rendben van-e.

Kopogtatott hát, de senki nem felelt. Gábor végül benyitott a szobába, de nem volt bent senki. „Rufus atya pedig mindig a szobájában szokott lenni, még imádkozni is ott szokott” – gondolta Gábor, majd átsietett a kis kápolnába, ahol egy egészen gyönyörű Mária-oltár állt. Ott végre meglelte Rufus atyát és a másik szerzetest. Az oltár elé görnyedve imádkoztak.

– Rufus atya – szólt csendesen Gábor. A szerzetes zavartan fordult hátra, aztán lehunyta a szemét, és sóhajtozva felállt. A másik férfi nem mozdult, csak ájtatosan tovább mormolt egy különösen ható, talán latin szöveget.

– Gabriel – köszörülte meg a torkát Rufus atya –, tudnod kell, hogy az elmúlt éjjel micsoda szörnyűség történt. Gyere, menjünk ki.

Ezzel komótosan Gábor mellé sétált, finoman megszorította a vállát, majd kisétált a kápolnából. Gábor nem sokat habozott, gyorsan utána sietett.

– Megvallom, atyám… hallottam egyet s mást tegnap éjjel.

– Igen, gondoltam. De nem mentél ki, ugye?

Gábor egy pillanatig hezitált.

– De, ide a kolostor elé – felelte halkan. – Azután bejöttem.

– Láttál valamit?! – ragadta meg a vállait Rufus atya. Rémült volt.

– Nem, atyám, nem… nem láttam semmit.

– Biztos?

– Túl sötét volt. Talán látnom kellett volna valamit?

– Nem, ó Istenem, nem. Jó, hogy nem láttál semmit…

Rufus atya lassan kisétált a szabadba, bele a térdig érő gizgazos fűbe, és mélyeket sóhajtott. A kezével intett Gábornak, hogy kövesse, és jól figyelje, amit mond. A fiú nem igazán tudott mire gondolni; amit tegnap éjjel hallott, az bizony leginkább egy rémhistóriába illett bele, akármilyen kevés is volt… és igen, Rufus atya retteget valamitől, leginkább attól a sötéttől, amitől az éjjel ő maga is alaposan megijedt.

– A vendégünk Giuseppe atya egy itáliai kolostorból. Jól ismerem, nagyon szent életű ember. Ő, Gabriel, tudod régóta foglalkozik úgymond „okkult” dolgokkal, mármint nem gyakorolja őket, hanem épp ellenkezőleg, küzd ellenük… érted, ugye? Bejárta egész Európát, még a Távol-Keletre is elutazott… Rátalált ő egy nagyon különös, rettentő legendára, amelynek még neve sincs, de mégis, nagyjából ott él minden kultúrában… Megtalálta itt, nálunk, megtalálta Itáliában, a Császárságban, a Magyar Királyságban, megtalálta az ősi Kínában is. Azt nem mondom, hogy pontosan ugyanazt, de félelmetes, hogy mennyire egyeznek ezek a legendák… Az utóbbi években csak azzal foglalkozott, hogy összegezze őket, és lejegyezze belőlük mindazt, ami közös.

– Mégis, atyám, miről szólnak ezek?

– Oh, Gabriel, szörnyűségről. Hogy is mondjam… egyfajta apokaliptikus jóslatok ezek, melyek azt állítják, hogy eljön a Pusztítás Ura, és leigázza a világot; büntetésből, amiért elkorcsosultunk.

– Eljön a… Sátán?

– Nem, Gabriel, hát nem figyelsz rám? – sóhajtott szomorúan Rufus atya. – A Pusztítás Ura jön el. Egy pogány démon, egy borzalmas hadúr a szellemvilágból… Épp ez az, ami mindennél rettenetesebb! Ha a jóslat beteljesedik, az nem azért lesz szörnyű, mert meghalunk, hanem azért, mert kiderül… kiderül, hogy a mi Istenünk… Nézd, Gabriel: ismered a Bibliát. Nem szerepel benne ez a Pusztítás Ura. Ha mégis létezik, azzal Isten létezése kérdőjeleződik meg. Jaj Istenem, bocsáss meg nekem, amiért ilyen szavakat veszek a számra!

Gábor kétkedve húzta össze a szemöldökét. A jóslat szörnyűsége annyira nagyszabású volt, hogy akaratlanul is nevetést váltott ki belőle. Megcsókolta a megrökönyödött Rufus atya arcát.

– Ugyan, atyám, ez nevetséges. Isten létezik. A Biblia szent.

– Gabriel – szólt Rufus atya hihetetlenül komoran, szinte sírva. – Vannak jelek… tegnap éjjel borzalmas dolgok történtek…

– Mik?

És Rufus atya elmesélte neki a kis névtelen falu-város leégését, a Mowbrayben történt iszonyatokat, és a plébános történetét. Ő még kora reggel tudta meg mindezt egy kóbor futártól, aki London felé tartott; azóta csak imádkoztak Giuseppe atyával. És elmondta azt is, hogy a legenda szerint éppen így kezdődik a Pusztítás Urának eljövetele: viharban, Újhold idején, a leghosszabb alkonyt követő éjszakán.

Ettől aztán Gábor is megrémült egy kicsit, mert csakugyan furcsa volt az elmúlt éjszaka; furcsa és rettenetes. De mégsem tudott egyetlen percre se hinni efféle babonának, és csak félszegen mosolygott, azon gondolkodva, hogyan tudná Rufus atyával is megértetni, hogy teljesen felesleges emiatt aggódnia.

– És mondd, atyám… – szólalt meg, aztán a szerzetes fülébe súgva folytatta: – Ez a Giuseppe atya szerinted teljesen… normális?

Rufus atya pislantott.

– Jó ember – felelt halkan.

– Értem.

– Tudom, mire gondolsz, Gabriel, de a legendák léteznek. Én is olvastam őket.

– Soha nem hallottam efféléről. És ez idáig te sem, atyám. Senki. Csak Giuseppe atya.

– Ezek a legendák… hogy is mondjam, egészen titkosak. Boszorkányoktól, vajákosoktól lehet hallani őket… aligha találhatóak meg másutt. Mégis, van bennük valami, ami hitelessé teszi őket. Nem tudom ezt neked megmagyarázni, Gabriel, nem tudom. De amikor olvastam őket, olyasmit éreztem, amit csak nagyon régen, nem is tudom, mikor utoljára. Egész testemben megborzongtam, kivert a víz, és hirtelen átéreztem a szavak súlyosságát… – Ekkor Rufus atya háromszor egymás után keresztet vetett, és kezeit összekulcsolva elhadart egy gyors imát. – Lehet, hogy ez az ördög csábítása volt… Sűrűn kell imádkoznom, fiam, azt hiszem, letértem a helyes útról, elfordultam Istentől…

– Ugyan, atyám, miért mondod ezt?

– Mert a Biblia szövege ehhez a legendához képest üresnek, semmitmondónak, hamisnak tűnik a számomra. A könyv és a hit, aminek egész életemet szenteltem, már nem nyújt nekem semmit! Inkább hiszek egy ilyen átkozott babonának, mint…

Rufus atya nekitántorodott a falnak, és arcát a tenyerébe temette. Gábor nem mozdult, túlságosan is szíven találták ezek a szavak. Elgondolkodtatóak voltak, félelmetesen elgondolkodtatóak; főleg hogy Gábor tudta: számára sem jelenti azt a Biblia, amit „kellene.”

– Atyám, de hát hiszel Istenben, most is az ő bocsánatát kéred, és mindig, most is, a jót szolgálod… Atyám?

– Gabriel…

– Talán Isten is akarja, hogy meglássuk ezt a legendát, és hogy jóvá tegyük azokat a bűneinket, amelyek miatt a Pusztítás Ura eljönne… Talán ez a Pusztítás Ura egyenlő az ördöggel; talán magával Istennel, csak ez a legenda olyan korból való, amikor az emberek még nem ismerték a Bibliát, és így nevezték az Utolsó Ítélet napját: a Pusztítás Urának eljövetele. Nem gondolod?

– Látod, erre nem is gondoltam, sem Giuseppe atya – csillant fel Rufus atya szeme, de azért még mindig keserű volt az ábrázata. – Valóban, ki tudja, milyen idők előtti legenda ez… És az, hogy Kínában is létezik, csak azt jelentheti, hogy egy egyetemes lényről van szó… aki tényleg lehet az ördög, vagy maga Isten!

Gábor elégedetten fordult körbe. A távolban már szakadt az eső, alig lehetett kivenni a dombokat. Hideg, viharos szél támadt, friss esőszag keveredett a levegőbe. Rufus atya ekkor hirtelen térdre rogyott.

– De a jelek! – kiáltotta keservesen, és összekulcsolta a kezeit. – Akárki is a Pusztítás Ura, már itt járt! Itt járt!

Gábor csak nézett maga elé. Erre nem tudott mit mondani. Ekkor lovak dobogása és nyerítése ütötte meg a fülét. Szánakozó tekintettel otthagyta az atyát a kolostor tövében, és az épület elé sietett, amerről a hangok jöttek. A domb alatti úton öt lovas közeledett, könnyű páncélba öltözve. A kolostor elé érve aztán megálltak, és vezetőjük felkaptatott a dombra. Hatalmas, izmos lovon egy hatalmas, izmos ember volt ez. Arcának komor, vaskos vonásai egyszerre parancsoltak tiszteletet, félelmet és csodálatot… borostás arca pedig arról árulkodott, hogy vérbeli katonával, és nem egy piperkőc nemessel van az embernek dolga. Egészen idáig fogta kardja markolatát, most végre elengedte, és egy lendületes legyintéssel a földre rázta azt a vörös szalagot, ami még lovaglás közben csúszott a karjára a válláról. Elégedetten káromkodott egyet, aztán lepattant a nyeregből. Szinte belenyekkent a föld, ahogy a nehéz súlyú férfi acélos csizmájával földet ért. Gábor érdeklődve lépett közelebb.

– Az atyához jöttem – mondta a katona. A hangja mély és rekedt volt. Gábor széttárta a kezét.

– Hátul van, a kápolnánál – válaszolt. – Kicsit megviselt. Talán én is segíthetek.

A katona keményen csípőre vágta a kezét.

– Birmingham polgármestere küldött, ezzel a levéllel – mutatott fel egy darab papirost. – A major tudni szeretné, történtek-e errefelé is „különös” dolgok az elmúlt éjjel, továbbá szeretné, ha Rufus atya szemügyre venné ezt az írást. Meg vagyok értve?

Gábor bólintott, és intett a katonának, hogy kövesse. Rufus atya éppen csuháját porolgatta. Az arca könnyes volt, de azért látszott rajta, hogy egy kicsit már összeszedte magát. A katonát meglátva aztán nagyon meglepődött, és próbált teljesen természetesen viselkedni.

– Rufus atya? – lépett elé a katona. A szerzetes bólintott, mire a katona feléje nyújtotta a vándor levelét. – Gondolom már maga is hallotta, mi történt az éjjel. Ezt a levelet az elkövető írta.

Rufus atya remegő kézzel vette el a levelet, és nagyon lassan olvasta végig. A katona mindenesetre türelmesen várt; úgy tűnt, egyáltalán nem esik nehezére a várakozás. Aztán amikor Rufus atya elképedt arccal ismét elölről kezdte olvasni a levelet, Gáborhoz fordult.

– Szóval, halljam: történt valami különös errefelé? – kérdezte. A fiú megvonta a vállát. Giuseppe atya látogatásáról kellett volna beszélnie, de ezt a dolgot inkább Rufus atyára hagyta.

– Rufus atya talán tud valamit. Én korán lefeküdtem…

Ekkor Rufus atya hirtelen rámeredt Gáborra. „Ne hazudj, fiam” – tükröződött a szemében.

– Éjjel meglátogatott engem egy ismerősöm Itáliából – mondta végül. – Giuseppe atya, szintén rendbeli. Ő számolt be róla, hogy a völgyben látott egy furcsa, sötét alakot a vihar idején. Azt, aki ezt a levelet is írta. A polgármestert csakugyan érdekli a dolog?

– Nem – felelte komoran a katona, és visszavette a levelet. – De azért mondja el, amit tud.

– Nos, van itt egy különös legenda, ami úgy tűnik, hogy bizony megjósolta ennek a férfinak az eljövetelét. A „Pusztítás Ura”-ként emlegetik benne, aki eljön, hogy megbüntesse az elkorcsosult emberiséget… A levélben is ezt írja…

– Igen, tudom. Tudok olvasni. Valami más?

– Nem, nem hiszem – dadogta kissé meglepődötten Rufus atya. Tiszta szívből mondta ezt, mégis úgy érezte, valamit akaratlanul eltitkol, valami nem jut eszébe, amit pedig meg kellene említenie. Aztán hirtelen hatalmas mennydörgés rázta meg a dombot, és az eső elkezdett szakadni. Állandósultak a villámlások, és a szél is nagyon felerősödött. A négy lovas felkaptatott a dombra. – Jöjjenek, jöjjenek be, amíg elül a vihar.

A katonák szaván fogták az atyát. A főcsarnok falába vájt kőpadokra telepedtek le, és csak némán ültek. Mindenki hallgatott. A testőrparancsnok aztán végül mégiscsak érdeklődni kezdett a legenda iránt: megkérdezte, hogy pontosan milyen legenda ez és honnan származik, és hogy Rufus atya gondolja-e, hogy van valami valóságalapja. Ez meglehetősen furcsán hatott egy ilyen világi ember szájából, de ha jobban utánagondolunk, nincs ebben semmi meglepő: bárki lehet egy kicsit babonás! Rufus atya pedig végül elmesélt neki mindent a legendáról, még Giuseppe atya kalandos utazásainak történetét is elmondta.

Sokáig tombolt a vihar. Már sötétedett, amikor csillapodni kezdett, de a szél még akkor is irdatlan erővel fújt, és a katonák komolyan kezdték mérlegelni, hogy a kolostorban maradnak éjszakára. Vezetőjük meg is kérdezte, hogy van-e valami harapnivaló.

– Megtudhatom a nevedet, fiam? – kérdezte tőle Rufus atya, amikor visszatért egy kisebb darab szalonnával és egy szelet kenyérrel.

– Kevin – felelt a katona nyersen, és elvette az eleséget. Jókorát harapott a szalonnából. – Én vagyok Birmingham testőrparancsnoka, mióta a kapitány elment a háborúba.

– Igen, a háború – sóhajtott az atya. – Szörnyű egy dolog az, fiam. Egyetlen igaz uralkodó nevében sem lenne szabad ennyi vért kiontani, és főleg nem, ahogy tudom, ártatlanok vérét. Mit vétettek azok a szerencsétlen francia parasztok? Látod, fiam, talán ezért is sújt minket ez az átok!

Gábor alaposan elgondolkodott ezen. Valóban: a háború meglehetősen embertelen, és ha azt vesszük, hogy nem létfontosságú okból tört ki, hanem egyszerűen a hatalom mámorában, akkor még jobban elítélendő, mint egyébként. És milyen régóta tart már… csaknem nyolcvan éve! Kevin nem mondott semmit Rufus atya szavaira, csak begyűrt egy darab kenyeret méretes szájába.

– Én nem mentem el – horkantott végül, amikor lenyelte a falatot. – Nem mintha gyáva lennék – itt aztán hatalmasat nevetett, és a többi katona is csatlakozott hozzá –, de jobb ez itt nekem, meg aztán rohadt egy dolog az odaát, atyám. Ahogy mondta.

Rufus atya enyhén elmosolyodott.

– Aki teheti! – szólalt meg ekkor egy másik katona. – A bátyámtól nem kérdezték, akar-e testőr lenni vagy sem; fogták, azt’ vitték át. Azóta sem tudom, mi lehet vele.

Erre aztán mindenki csak hallgatott. Lassan besötétedett, de a vihar nemhogy elült volna, inkább csak új erőre kapott. Nagyon sötét lett. Gábor hozott is még pár gyertyát, azokat is meggyújtotta. Rufus atya összedörzsölte a kezét.

– Mondjátok, szoktatok imádkozni, gyermekeim? – kérdezte áhítattal a katonáktól. Azok csak zavarodottan mosolyogtak. – Hisztek Istenben?

És eljött az éjszaka. A katonák lefeküdtek aludni, Rufus atya visszament a kápolnába imádkozni – Giuseppe atya azóta ott térdepelt –, Gábor pedig visszahúzódott szobájába. A Bibliát ma elő sem vette, egyből a piros könyvért nyúlt. Kinyitotta, végiglapozta, és nagyot sóhajtott. Nagyon szerette volna megérteni, mi áll benne, de nem ment. Talán Giuseppe atya – talán ő érti ezt az írást, hiszen annyi helyen megfordult, annyi kultúrával találkozott… de most nem szabad megzavarni, meg egyébként is, Rufus atya még azt hinné, az ördöggel cimborál. Ki tudja, miféle könyv ez?

Az elejére lapozott, és ekkor vette észre, hogy az első oldalról szőrén-szálán eltűntek az írásjelek. Nem emlékezett rá pontosan, hogy volt-e ott régebben valami – persze gondolta, hogy nem, és csak rosszul emlékszik. De végül mégis azzal az érzéssel feküdt le, hogy eltűnt az írás az első oldalról. És egyébként is… miért nincs címe ennek a könyvnek?

* * *

Éjfél után nem sokkal aztán minden eddiginél nagyobb szélvihar támadt, a tetőszerkezet keservesen nyikorgott, a dombok közt kísérteties hangokat hallatott a szél. Iszonyatosan lehűlt a levegő, a kápolnában a két szerzetes hirtelen arra lett figyelmes, hogy már látják a leheletüket.

A vándor, nevezett L, egy domb tetején állt, és tekintetét egyenesen az égre szegezte, ahol sűrűn gomolyogtak a vaksötét fellegek. Sokáig mozdulatlanul állt így, majd végül óriási lépéseivel ismét elindult Birmingham felé.

A polgármester egy díszes házban lakott a város déli részén. Hálószobája magasan, a második emeleten volt, a dolgozószobája mellett, ahol ímmel-ámmal intézte a város dolgait. A megyében történt pusztítás is csak púp volt a hátára – annál többet, minthogy elküldte a testőreit kérdezősködni, nem is igazán akart tenni. Egyébként nem volt ő rossz polgármester, a legsürgetőbb ügyeket mindig elintézte, és általában törekedett az igazságra. Nem is tartott tőle soha, hogy esetleg meg akarnák gyilkolni; amúgy sem fizették meg ezt a posztot „rendesen”, nem igazán voltak komoly irigyei.

Nehezen tudott elaludni a viharban, igazat szólva egyáltalán nem jött álom a szemére. Az éjszaka közepén felkelt felesége mellől, és átsétált a dolgozószobába, hogy ott fegyvergyűjteményét nézegetve megnyugodjon és végre elálmosodjon. Végül leült a székre, és ott bóbiskolt el az asztal fölött. Ajtónyikorgásra ébredt. A földszintről jött, talán az első emeletről; furcsán hangos nyikorgás volt ez, még az eső állandó morajlásában is meg lehetett hallani. Az asztalon meglobbantak a gyertyák. A polgármester immár majdnem biztos volt benne: valaki bejött a házba. Lekapta kedvenc hosszúkardját a falról, megmozgatta a csuklóit, és óvatosan kitárta a dolgozószoba ajtaját. Sötét volt odaát, és a polgármester érezte, hogy kezd gyorsabban verni a szíve. Ebben a pillanatban reccsenést hallott a háta mögül. Megfordult. Az asztalon ott ült a vándor.

– Maga?! – kapott a szívéhez a polgármester. Kiáltása nem volt túl hangos, senkinek sem tűnt fel a vihar és az éjszaka közepén. A vándor komoran mosolygott.

– Ki? – kérdezte gúnyosan. – Ki vagyok?

– Maga… a gyújtogató gyilkos!

– Nos, ez is egy elnevezés, igen – vigyorodott el a vándor. A polgármester nekifeszült a falnak. Fenemód tartott a robosztus, fekete embertől. Igaza is volt. – Méltóságos uram, hol a testőrsége? Oh, tudom már: parancsot teljesítenek odakint, ebben a csúnya, rossz időben… nemde? És ugyan, méltóságos uram, soha nem is gondolt rá, hogy több testőrt tartson? Hol van a többi embere?

– Mit akar? – sziszegte a polgármester egyszerre dühödten és félelemmel telve.

– Hol van a többi embere?! – ordított fel ekkor a vándor. Az egyik gyertya azon nyomban kialudt, a polgármester pedig ismét nekitántorodott a falnak. Olybá tűnt, mintha valaki meglökte volna… Remegett a kezében a rövid kis kard, és jól tudta: bizony remegne a hangja is, ha most megszólalna. Márpedig meg kellett szólalnia. A vándor várt, több percen keresztül, aztán mély, őrjítő morgásba kezdett, és leszállt az asztalról. Árnyéka beterítette a polgármestert.

– Elmentek… el kellett küldenem őket a háborúba – hebegte amaz.

– A háborúba? – sandított rá vigyorogva a vándor.

– Igen… tudja, a háború, a franciák ellen.

– Csakugyan, mintha már hallottam volna róla valamit.

– Ne tréfáljon itt nekem, már nyolcvan éve tart… Mindenki tud róla! Az egész világ ünnepelni fogja a győzelmünket…

A vándor szeme sárgásan felragyogott, majd elővillantak vakítóan fehér fogai is.

– Igen – hörögte. – Éreztem én ezt. Undorító!

– Most pedig távozzon!

– Maga szereti a háborút, méltóságos uram?

– Nem, nem szeretem. De nem itt van, nem mindegy?

A vándor ördögien kacagni kezdett, szinte harsogott tőle az egész ház; a polgármester tett az ajtó felé pár tétova lépést, majd nekiiramodott. Az ajtó azonban bevágódott épp előtte, és ő alaposan beverte az orrát; eleredt a vére is. Meghökkenve, rettegéssel fordult vissza az idegenhez.

– Majd lesz! Majd lesz háború itt is… nemsokára! – köpte a vándor kéjesen, és kitárta karjait a polgármester felé. Az eső nagyon szakadt még mindig; a tűz, amely elemésztette a polgármester házát, nem tudott átterjedni máshová.

A vándor, nevezett L, a városfal tetején állt, és somolyogva szemlélte, amint a rémült emberek sikoltozva szörnyülködnek szerencsétlenül járt, balga polgármesterük rettentő halálán. Szerette nézni az ilyesmit; földhözragadt, mit sem tudó, oktalan jajgatások, eleve elvetélt fohászok, torz, számító tervek – ó igen: szerette, sőt, imádta elpusztítani ezeket a kificamodott, nyomorult lényeket, mondhatni „embereket.” Férgek, férgek! A mosoly aztán lefagyott az arcáról, mert szinte már fájt a jövő eme gusztustalan elfajzása – meg aztán el is unta már a sikongatásokat, és leugorva a falról, eltűnt.

És még egy oldalról eltűnt az írás Gábor vörös könyvében.

* * *

Kevin és emberei déltájban érkeztek vissza Birminghambe, és hamar szembesültek a gyászos hírrel, miszerint a polgármester és neje az éjjel a gyújtogató áldozataivá váltak. Kevin alaposan szemügyre vette a ház maradványait, kiosztott embereinek pár általános parancsot a pánik megfékezése érdekében, és miután magára maradt, csak akkor kezdett igazán belegondolni a szörnyű esemény jelentőségébe. „Miért épp a polgármester?” – ez volt az első és legmeghatározóbb kérdése, de csakhamar valami egészen más jutott az eszébe: az események bizony ezen a környéken gyűrűznek, és meglehet, hogy a következő éjszakán ő, a testőrparancsnok, vagy Rufus és Giuseppe atyák, a legenda ismerői kerülnek életveszélybe!

Magához szólította hát legjobb emberét, Elwoodot, és visszaindultak a kolostorhoz. Útközben még megálltak a kis templom előtt is, ahol az a pap szolgált, aki már találkozott a vándorral; hosszas győzködés után végül rávették, hogy egy napra hagyja ott a templomot, és jöjjön velük a kolostorba, mert ez az ügy most mindennél fontosabb. Útközben Kevin elmesélte a papnak mindazt, amire emlékezett a legendából, az pedig csak elmélyülten bólogatott rá. Három óra tájban érkeztek vissza a kis dombhoz; Gábor épp a kolostor melletti kertben kapált önfeledten. A lovasokat meglátva aztán egyből eldobta a szerszámot, és lesietett a domboldalon.

– Testőrparancsnok úr, atyám… újra itt? – mosolygott, de rossz érzése támadt.

– Az éjjel meghalt a polgármester – felelt komoran Kevin. – A feleségével és a házával együtt elégett. Ez is annak az… embernek… a műve.

– Azonnal hívom Rufus és Giuseppe atyát – szólt Gábor, és beszaladt a kolostorba. A két szerzetes most is az oltár előtt imádkozott, mást se csináltak tegnap éjjel óta, mint imádkoztak; aztán amikor meghallották a hírt, nagy nehezen abbahagyták, és ők is kisiettek a domboldalra. A pap, akit egyébként Marcus atyának hívtak, kissé megnyugodott, amikor megpillantotta a két szegényesen öltözött szerzetest; megviselt, gondterhelt arcuk és komor, már-már kétségbeesett hangjuk azonban később őt is még jobban felzaklatta, főleg amikor az öreg Giuseppe atya még hitelesebben adta elő a legenda történetét, és néhány kéziratot is megmutatott neki.

– Ez a dolog valóban sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint tegnap gondoltam volna – mondta Marcus atya a kolostorban, miután végigolvasta a jegyzeteket. – Még ha csak egy őrültről van is szó, a tettei félelmetesek, és ezt a legendát imitálják.

– Ami engem aggaszt, az az – szólt Kevin, még mielőtt Rufus atya felelhetett volna –, hogy épp ezen a környéken bukkant fel.

– De épp ez az, amiért én nem félek igazán magától a legendától – folytatta Marcus atya. – Egy ilyen nagyszabású jóslat nem korlátozódhat egy városra és a környékére. Ez az őrült az emberek tudatlanságát kihasználva akarja kiélni beteges, bűnös hajlamait. Ez világi ügy, és lám, a polgármester meg is halt… ez az ember pontosan tudja, hogy ki árthatott volna neki!

Csak Kevin bólogatott, Rufus és Giuseppe atya mélyen hallgattak. Túl szép lett volna, ha mindez így van, és éppen ezért ők nem nyughattak. Amúgy is volt egy aprócska részlet, ami felborította Marcus atya elméletét.

– Marcus – szólalt meg végül Rufus atya komoran –, a nép semmit sem tud a legendáról… egy őrültnek, még ha ő ismeri is, semmi haszna nem származik belőle, ha eljátssza a Pusztítás Urának a szerepét. Csak mi tudjuk, hogy létezik ez a jóslat!

Gábor a sarokból figyelt eddig, most azonban elborult az arca, és láthatóan idegessé vált. Felállt, és a szobájába sietett. A többiek furcsállva néztek utána. Gábor nemsokára csapzott arccal és szemében teljes kétségbeeséssel lépett ki az ajtón.

– Eltűnt! – suttogta. – A könyvem… eltűnt!

– Elhagytad a Bibliát? – ráncolta össze a homlokát Rufus atya. Gábor megrázta a fejét.

– Nem… a könyvem… eltűnt… – ezzel őrült módjára kirohant a kolostorból. A közeli liget felé futott, és ott eltűnt a cserjék között. „Bolond szegény?” – kérdezte Marcus atya, de nem kapott választ. Rufus atya még sohasem látta ilyennek Gábort, és érezte, hogy valami nagy baj történt – vagyis inkább merte remélni, hogy csak a fiú számára nagy ez a baj, de azért így is aggódni kezdett.

– Ma lesz a harmadik éjjel – mondta Giuseppe atya. – Ismét el fog jönni, és megint gyilkolni fog.

– Csak tudnám, kit, és elkaphatnám a rohadékot… már elnézést – így Kevin.

– Ha feltételezzük, hogy most már azokat akarja bántani, akikben az ellenségeit látja, akkor ide fog jönni… ha más miatt nem, hát Kevin miatt, hisz ő a testőrparancsnoka a vidéknek – szólt Marcus atya, és gondterhelten megcsóválta a fejét. – Mindenesetre én értesítem az érseket. Az Úr legyen veletek! Az Úr legyen mindnyájunkkal…

Az idő múlásával Rufus és Giuseppe atya visszatértek a kápolnába, Kevin és Elwood pedig berendezkedtek a csarnokban éjszakára. Gábor alkonyatkor tért vissza, valamelyest nyugodtabban, de nem szólt egy szót sem a két katonához, hanem elzárkózott a szobájában. Félelmetesen gyorsan besötétedett aznap; az egyik percben még nappal volt, a másikban már alig láttak az orrukig, és a fáklyák is valahogy tompán világítottak – alig adtak fényt, és az a kevéske is nyomasztó és gyenge volt. Éjféltájban megint irtózatos vihar támadt, a tetőszerkezet igencsak keserveseket nyögött, és további darabjai hulltak alá a csarnokba. A kápolna teteje is megroggyant, a kolostor hatalmas kapuja pedig teljesen érthetetlen módon megroppant, az egyik szárnya kidőlt. A jéghideg szél és az égből aláhulló metsző zúzmara bekavarogta a csarnokot, átfagyasztotta a köveket és kioltotta a tüzek javarészét. A dombok között túlvilágian süvített a szél, a liget fái lidércesen sóhajtoztak.

A két szerzetes újfent abbahagyta az imádkozást, és visszasietett a két katonához. Gábor is kidugta a fejét a szobájából.

– Gabriel, milyen könyvről beszéltél? – kérdezte tőle Rufus atya, miközben egy elnyűtt pokrócot csavargatott maga köré.

– Nem is tudom – felelt Gábor dideregve. – Még gyerekkoromban találtam egy lepusztult házban… De meglehet, hogy az egészet csak képzeltem.

Rufus atya hirtelen nem is tudott mit mondani erre a sületlenségre – azután pedig már nem nyílt rá lehetősége.

– Nem képzelted – hangzott hirtelen egy dübörgő, mélysötét hang a romos kapu felől. A fáklyák halovány fényébe egy hatalmas árny lépett be a kinti sötétségből; a lidércesen kavargó, nyomorult szél bele-belekapott fekete, szaggatott csuhájába, és lefújta fejéről csuklyáját. Aztán váratlanul teljes szélcsend lett, csak a hideg vált még csontfagyasztóbbá, mint eddig volt – ámbár Kevin és Elwood kivételével már így is mindenki megfagyott a rémülettől, mert a vándor, nevezett L, a maga robosztus és sötét valójában ott állt a kolostor kapujában, kezeit maga előtt háromszög alakban idegenül és emberfelettien összekulcsolva. Megtépett ruhája immár mozdulatlanul lógott alá emberfelettien mozdulatlan testéről, sötétbarna bőrén a fáklyák fénye alig hagyott nyomot, szinte csak halványsárgán izzó szemeit lehetett kivenni a sötétben.

Kevin és Elwood gyorsan felálltak, és a kardjukért nyúltak. A vándor mosolyogva szemlélte sietségükben is szánalmasan lassú mozdulataikat, közben mélyeket hörgött, amolyan kedvtelésből. Gábor nekiesett a rozoga ajtónak, amin épp kilépett szobájából, Giuseppe atya nekifeszült a falnak, és elkezdett kereszteket vetni, Rufus atya pedig valahogyan összeszedte lélekjelenlétét, és pár tétova lépést tett az idegen felé, szorgosan fürkészve annak láthatatlan arcát.

– Ki vagy te…? – kérdezte suttogva. A vándor mosolya most letört.

– Miért kérdi mindenki ezt tőlem?! – sziszegte. – Nem az számít, hogy ki vagyok, hanem az, hogy mit teszek, ember!

– Embereket mészárolsz? Úgy, hát ez alapján ítéljünk meg?

– Engem senki sem ítélhet meg – hunyorgott a vándor. Rufus atya megbotránkozva csóválta meg a fejét. A vándor folytatta: – Belépek egy ajtón, és máris fegyverrel rontanak rám. Visszataszító. Az emberek fetrengenek a fertőben és a bűnben, az erkölcstelenségben és a perverzióban, miközben hívőnek vallják magukat. Talán… talán ezért is van, hogy szeretnek név alapján ítélkezni… Ni, a kovács! Ni, a gróf úr… Ni, a polgármester! Elrejtőznek a neveik mögé, és közben a bűnt gyakorolják… de a tettek nem számítanak… Hát most csak az számít, most eljön az Igazság!

– Mit akar? Mit akar elérni ezzel a gyilkolással, ezzel a kifordult igazság utáni hajszával?!

– Sok a kérdés, atyám. Azt ajánlom, némuljon el, vagy nem lesz alkalma többször imádkozni – lépett közelebb a vándor, és meglengette hatalmas köpenyét. Rufus atya keserveset nyelt.

– Akiket megölt, mind jó emberek voltak – szólt ekkor Kevin fennhangon, és kivont karddal közelebb lépett. A vándor lassan ráemelte halálian nyugodt tekintetét. – A gyilkosság bűn, Isten és a törvény szemében is. Ezért lakolni fog!

– Heh – mosolyodott el a vándor. – Ez szívfájdítóan hősies. Maguk nem értenek engem, maguk nem értenek semmit. Kár itt az időmet vesztegetnem. Sok dolgom van még holnap estig…

– Mégis mit akarsz?! – kiáltott fel Rufus atya. – Isten nevében, megállj!

Aztán holtan csuklott össze. A vándor gőgösen feljebb emelte a fejét, és sziszegve mormogott valamit. Végül Gáborhoz fordult.

– Elvesztetted a könyvem, Gabriel – mondta gúnyolódva. – Mondd, hogy merted elveszíteni az én könyvem?!

– Én… én… – Gábor feltapadt az ajtóra. – Nem vesztettem el… eltűnt!

– Egy könyv nem tűnik el csak úgy – folytatta a vándor fölényesen. – Ezt te sem mondhatod komolyan, még hogy eltűnt. Elhagytad, nincs mit szégyellni ezen… Igaz, miért is vigyáztál volna rá jobban, hiszen nem tudsz görögül…

– Görögül? Nem görög volt az…

– Az én könyvem, hát csak tudom, milyen nyelven íródott! – hunyorított a vándor. – Elhagytad.

– Én…

– Elhagytad.

Gáborról folyt az izzadság, reszketett minden porcikája. Aztán hirtelen egy meleg, könnyed érzés futott végig rajta, egy felemelő, nyugtató gondolat, és halványan elmosolyodott.

– Igen… elhagytam – mondta örömmel.

A vándor ekkor kivillantotta tejfehér, acélfényes fogait, a szeme pedig vakítóan felizzott.

– A könyv eltűnt, Gabriel. Hazudsz. És most eltűnsz te is! – dübörögte, és a kezével a több méterre álló Gábor felé suhintott. Egy pillanatra mindent sötétség borított be, és amikor a gyertyák újra meggyulladtak, látszólag teljesen maguktól, Gábor már nem volt sehol. A vándor nem habozott, Elwood felé fordult, és felkiáltott.

– Gyilkos vagyok, hát fogj el! Ez a helyes lépés! Most, amíg van rá lehetőséged!

Elwood habozás nélkül nekirontott a vándornak, és teljes erejéből lesújtott rá a kardjával. De ezt már senki sem látta; a katona Kevin elnyújtott kiáltását hallotta életében utoljára: „Ne!”, aztán semmivé lett, még mielőtt elérte volna a mozdulatlanul álló vándort.

Kevin erre akaratlanul is hátrahőkölt, nem mintha nem akart volna, felmérvén az idegen elrettentő képességeit. „Ó, Istenem, légy irgalmas mihozzánk…” – hallatszódott közben Giuseppe atya rémült, de mégis átható mormolása.

– Tán azt hiszed, hogy én vagyok a Sátán? – mosolyodott el határtalan, lekezelő gúnnyal a félelmes vándor. Ám Giuseppe atya elszánt, szikrázó tekintettel nézett vissza rá.

– Akárki is vagy, a mi Istenünk hatalmasabb nálad, és még ha meg is kell halnunk ma, az ő kegyelméből halunk meg! – mondta áhítatos fennhangon.

– Úgy – bólintott a vándor, és mosolyát komorsággá változtatta. – Ez baromság. Az én kegyelmemből végzed szánalmas életed, ha úgy döntök!

– Még ha te is ölsz meg, Isten velem van és lelkem az övé!

A vándor ekkor lehunyta a szemét, majd mélyet sóhajtott. Hatalmas teste egy pillanatra még nagyobbnak hatott. Aztán Kevinre nézett, aki még mindig a kardját szorongatta, támadásra készen, bár igencsak a történtek viszolygató hatása alatt állva.

– Gyere, kapj el – suttogta felé a vándor. – Tegyél igazságot!

– Talán nem azt érdemled, hogy felakasszanak a város főterén. Nem tudom, ki vagy, és nem tudom, mit akarsz. Még az is meglehet, hogy valahol jó szándék vezérel. – Kevin itt nagyot nyelt, és megköszörülve torkát, most már tényleg támadásra emelte a kardot. – De a törvény az törvény, nekem pedig, mint a védelmezőjének, vannak bizonyos kötelességeim. Add meg magad, vagy védekezz – csakis rajtad múlik!

A vándor ekkor megint lehunyta a szemét egy pillanatra. Hümmögni kezdett, aztán rosszindulat nélkül nézett bele ismét Kevin szemébe.

– Tudod jól, hogy megölhetlek, amikor csak kedvem tartja – mondta. – De nem tartja kedvem. Elmegyek. Mióta itt vagyok, többszörösen is csalatkoznom kellett, és egyik csalódásomnak sem örülök. Ám éppúgy, mint te, és maga, atyám, én is tiszteletben tartok bizonyos szabályokat. Már sohasem találkozunk… de a hírem talán még eljut hozzátok.

Ezzel sarkon fordult, és két hosszú, hangtalan lépéssel eltűnt a kinti sötétségben. Kevin lassan visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, Giuseppe atya pedig nagy nehezen felállt, és megdörzsölte az arcát. Nagyon sokáig néztek még a vándor után, maguk sem tudták, mikor feküdtek le aludni, ha ugyan nem önkéntelenül estek össze a fáradságtól.

Másnap fertelmesen száraz meleget ontott a felkelő a nap, és fényében tovább aszalódott a gőzölgő vidék.

A vándor, nevezett L, nem jött el negyedszer.

Vége