Egy lázadás anatómiája

novella

Szilina ártatlannak álcázott, bájos pofikájával egyenesen anyja szemébe nézett, tökéletes tartással, hiánytalan jólneveltséggel, és hosszú, álmatlan éjszakák szörnyű gyakorlatával hazudta: Igen, anyám. Sejtette, hogy ennél azért nehezebb dolga lesz, mert elég okos volt hozzá, hogy ne becsülje alá a Birodalom biztonsági szolgálatát, ám meg volt róla győződve, s méghozzá joggal, hogy anyja nem állít neki kelepcét – és igen, anyja soha nem hazudna. Nagy rutin kellett hozzá, hogy ne fintorodjon el lenézően, ámde ez egyszer túl sok múlott minden egyes pillanaton; most játszik, holnap már uralkodik. Nagyon nagy rutin, hogy ne mosolyodjon el – egyetlen valódi képessége, ej, mit, tehetsége! – mert ez már tehetség… S holnapra ez a nő, ez a bosszantóan nagyhatalmú, ez, ki egész életében fölötte állt – fölötte, ki fölött nem áll senki más – Igen, anyám –, ez végre halott lesz.

– Mostanában nagyon sok időt töltesz a Kapun túl – vonta fel a szemöldökét szelíd, de idegesítően lényegre törő módon a Ryanta, közben tekintete egy pillanatra elsiklott Szilina válla fölött, s a távoli hegyeken ülő ködbe veszett. Szilina utálta, amikor anyja tekintete a ködbe veszik. Borzasztóan rühellte. Mintha ezer éves volna, valami több – mintha tudna valamit, amit ő, amit senki nem… Legyűrt egy észrevehetetlen gombócot a torkán, aztán pajkosan hátradobta a haját.

– Ha már itt nem sok hasznomat veszed, gondoltam, örülsz, ha megismerkedem más népekkel… – mondta, aztán számon kérően ő maga is felvonta a szemöldökét. Ebben nagyon hasonlítottak. A Ryanta egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Örülök, ha így van – mondta csendesen. Lemondóan. Lemondóan! Szilina szeme összeszűkült – igyekezett önfeledt mosollyá változtatni gyűlöletét.

– Van valami különösebb oka, hogy beszélni akarsz most velem?

Precíz tónus. Türelmetlen, de csak mint máskor. Pedig nem máskor van, hanem ma – és holnap majd… holnap...!

Anyja soha nem tolerálta ezt a hangnemet. A maga módján mindig kikelt magából, s mivel ezt a legtöbbször azonnal megbánta, Szilina élvezettel szorongatta meg a lelkiismeretét.

– Szerinted van?

Áh, igen. Ahogy kell. Azért ez a kérdés most veszélyesebb volt az átlagosnál, de hisz épp erről volt szó: tudja-e az anyja, hogy ma semmi sem átlagos?!

– Te tudod, mami – incselkedett tovább. Ragyogó szemmel mosolygott. Idegpályái megszokták még gyerekkorában, hogy szereti ezt a nőt, s a mosolygás képessége valahogy megőrződött. Ez bosszantotta is Szilinát, mert nem akarta szeretni az anyját. Ő gyűlölni akarta őt. Gyűlölnie kellett! A Ryanta gyenge! A Ryanta túl jó, túl emberséges, s mégis túl sokat enged meg magának – nem igaz Uralkodó. S persze, nem utolsósorban, a Ryanta egy nő, férj nélkül, valódi hatalom nélkül… Szerelmével az oldalán, a Felsőbb Papság hű támogatásával mennyivel, de mennyivel jobb uralkodó lesz ő, Szilina Lana, apja lánya, akit nem rontottak meg a hősi mesék délibábjai…

Megint a köd, az átkozott hegyek, a vízesés a kastélyszirt alatt, a szivárvány a roppant habok zúgásában… A sötétség, azok az átkozott évek, a hatalom vágya anyja árnyékában, a holnap reménye a vad szívdobogásban – nyugalom, Szilina, mindjárt szabad vagy… S az utolsó kérdés:

– Nincs semmi, amit el szeretnél mondani nekem?

Ártatlan, kedves, aggódó kérdés, bűnös és számító lelkiismeret. Hogyne lenne! „Add oda, ami az enyém!”

– Nincs. Mehetek?

– Menj csak, nincs semmi baj.

„Csak ezt ne mondtad volna, csak ezt ne! Ne így! Nem tudod, ki vagyok. Nem is ismersz. Nem tudod, mi a szerelem, nem tudod, mi az: Hatalom, nem tudsz semmit, nem vagy erős, csak egy figura, egy báb, nem vagy senki – csak az anyám… És holnapra halott leszel. Nincs semmi baj!”

Szilina azonnal a csillagdokk felé sietett, a lehető legrövidebb úton, és messziről elkerülte a palotának még az árnyékát is. A palotát is utálta. Itt nőtt fel. Ide volt bezárva majdnem húsz évig. Itt hallgatta nap mint nap az okítást valami fals hatalomról, jóságról, bölcsességről… Itt tanították neki azok a vén bolondok a metafizikát, a Hagyományt – szigorúan nagy H-val, persze, a barmok –, itt akarták a felelősség és kötelesség béklyóiba törni mindazt a forrongó erőt, ami ő volt, Szilina Lana, apja lánya. Apja soha nem hagyta el. Elment, igaz, mikor még egy éves sem volt, de mindig felkereste álmaiban, a sötétség leple alatt, jót nevettek, azok mind igaz kalandok voltak. Anyja itt volt, de sosem szerette Őt. Egy olyan lányt szeretett, aki soha nem létezett. Anyja lányát. De Szilina Lana apja lánya volt, bármennyire is hasonlított az anyjára.

Kiengedte megfeszült idegeit, s mélyet sóhajtott, amikor a komphajó megindult a bolygó körül állomásozó kis kereskedelmi flotta felé. Most már nem lehet baj. A terv tökéletes. Mások is tudják, hogy a kormányzat rossz – nagyon sokan lázadnának, ha lehetne. A Papság sem tűri tovább ezt a kontárkodást, ennek az… árnyéknak az… uralmát… A Ryanta minden szakrális hatalmát elvesztette. De el ám… Mély sóhaj. A komp elhagyja a légkört. Közeleg a perc… Szilina hangosan felkacagott, elvarázsolta őt saját zsenialitása. Rajongott magáért – olyan tökéletes volt! S még merték neki azt mondani, hogy reménytelen! Csak mert nem hajlandó megtanulni vívni?! Az a keserű némber, Arita, azt merte neki mondani: ez kevés?! Ó, anyám, a háborút nem karddal vívják, nem a flottával vívják! A politikához mindig hülye voltál… túl kevés!

„Ez a megtorlás nem elégséges” – valahogy így hangzott az az egyszerű mondat, ami harminc éve majdnem szétszakította a Szent Birodalmat. Nyilvánvaló kormányzati hibák miatt több csillagrendszer is fellázadt, de anyja beérte a flottáik megsemmisítésével, más szankciót nem alkalmazott. S akkor a Papság józanabbik fele – a mai Renegátok – követelték a helyes, Uralkodóhoz méltó fellépést, a bolygók teljes megsemmisítését – követelték, s a Ryanta ennek nem tett eleget. Elbocsátotta őket. De még ahhoz is gyenge volt, hogy végezzen legalább velük!

A Renegátoktól megvonták minden kormányzati jogukat, de szakrális státuszukat megtarthatták. Egyfajta szellemi ellenzékké váltak, fontosabb döntések esetén azóta is mindig részt vehettek a gyűléseken, ámbár csak pusztán tanácsadói jelleggel. Ők jól tudják, hogy a Ryanta gyenge, már csak a lehetőségre várnak. S íme! Ő, Szilina Lana, apja lánya, majd visszaadja nekik jogaikat, kisöprik azt az ignoráns fény-hű csűrhét a Templomból!

Kisöprik… (többes szám!)

Ő és a Főpap.

Ő, Szilina Lana, és a Főpap, Moldinár. A Férfi.

Ő látó volt a vakok közt. Látó, aki nem beszélt sokat, mert bölcs volt annyira, hogy ne tegye: a Főpap volt, viszonylag fiatal, hűséges, de ambiciózus… és gyönyörű! A Ryanta megbecsülte őt és hallgatott rá, de mégis túl sokszor szólta le, mikor pedig igaza volt; s mi hát a valódi Tudás, ha nem az, ha nem hagyjuk a tudatlanságot virágozni? S tátongott még egy hatalmas, áthidalhatatlan szakadék anyja és Moldinár között: a Főpap számára Szilina Lana nem anyja lánya volt. Számára ő – Ő volt. Persze Szilinát nem kellett félteni. Álomszép volt és eszes, de főleg bájos, s már kamaszkorában tudta, hogy élete célja a Hatalom, s társául olyasvalaki kell, aki osztozik ebben az álmában. Moldinár eléggé ravasz volt, hogy ne tartson a Renegátokkal. Maradt a Fény oldalán. Akkor meghunyászkodott a Ryanta előtt. Elmesélte, milyen érzés volt: tudni, hogy igaza van, de tovább szolgálni némán, hogy egyszer lehessen egy jobb holnap. Mert Moldinár jó volt. Remélte, hogy az évek során meggyőzheti a Ryantát, leszoktathatja politikai analfabetizmusáról. De az évekből évtizedek lettek, és semmi nem változott; a Ryanta tovább ült a saskeselyűcsúcson minden hadak vezetőjeként, mint egy szakrális kegytárgy, a Szentek Szentje, de még ahhoz is ostoba volt, hogy legbizalmasabb tanácsadóit jól válassza meg! Káldár, „minden flották ura”, a birodalmi Főparancsnok, aki segített őt felnevelni és játszópajtása volt kisgyerekkorában… suta manipulációinak tárgya kamaszkorában… s Szilina iránti apai szeretete áldozata, mióta ő felnőtt – nos, Káldár épp elég sokszor hagyta puszta jó szándékból – s persze mérhetetlen ostobaságból –, hogy oda menjen, ahová nem szabadna…

Mikor megszületett ő, apja lánya, Szilina Lana, Moldinár számára is új remény gyúlt. Halovány, de kézzelfogható remény: egy új Uralkodó. A Főpap persze túl jó volt, s éleslátása ellenére is túl hűséges ahhoz, hogy a Ryanta félreállítása akár csak megforduljon a fejében, de aztán minden megváltozott, amikor Szilina felnőtt. Szilina a remény volt. De ha csak az lett volna! Moldinár magányos volt, kötelességei rabja, egy olyan Rend szolgája, amely nem hallgatott józan intéseire. Túl sokszor érezte úgy, hogy fáj felkelnie reggel, mert hiábavaló a munkája és nyomorult az élete… csak egy árnyék, pedig ő a Fény... s aztán jött ez a lány, a legnemesebb vérből…

…de Moldinár túl jó volt, és túl hűséges. Kihívás. Igazi kihívás. Igazi Férfi – nem egy Káldár, bábok bábja…

S Szilina Lana, aki kezdetben utálta őt, mert pap, aki később megvetette, mert anyja szolgája, s aki nemrég még nevetett rajta, mert férfi, most hozzá sietett, egy félreeső, fakó csillagrendszer parányi zugába, Otthonába, Szerelméhez. Vére pezsgett a félsztől terhes izgalomtól, tettei súlyának és végletességének erejétől; ez volt Ő. Jól megtanulta a papok leckéit, ezerféle módon is tudta igazolni magáról, hogy áruló. De ez az ő leckéjük volt. Apjától már egészen másféle tanítást kapott a sötétben, álmaiban, s kelekótya-kerge Káldár jóvoltából a Kapun túl. A Hatalom az egyetlen Jog. Az erkölcs halála az, ha már erkölcsösnek »kell« lenni – az Igazságot nem szükséges magyarázni. Az erkölcs az elkötelezettség hiánya, ami a tudatlanságból fakad… Mondhattak a papok bármit, átkozott gügyék! Erről semmit nem tudtak. Mit tud az az erő visszafogásáról, akinek soha nem is volt hatalma…!?

Moldinár értette őt. Ugyanolyanok voltak. Egyetlen személy. Kötelezettségeik rabjai, a Ryanta balgaságának foglyai, egy leláncolt Végzet. Még abban is hasonlóak voltak, hogy valaha szerették a Ryantát; szerették, míg nyilvánvalóvá nem vált, hogy gyenge, s a gyengék nem méltóak a szeretetre. Szilina megremegett. Ezt az egyet nem szerette Moldinár; nem szerette, ha így beszél. Olyan közel voltak egymáshoz, s mégis, mégis… Nem mert jobban belegondolni ebbe, de nem is volt szükséges. Moldinár mellette állt, már készen állt a terv, kitárásra készen egy új Birodalom kapuja.

A kereskedelmi cirkáló roppant teste keresztüllökte magát a mesterséges anomálián, kiszakította magát a háromdimenziós térből – szörnyű energiák! –, hogy akárcsak amikor tollunkat a papír egy tetszőleges pontjára tesszük, elnyűhetetlen váza ott törjön be végtelennek hitt univerzumunkba, ahol csak akar. Évmilliók öröksége. Az isteni ásvány, a rabí, a formát öltött eleven energia, a tökéletes kristályszerkezet… a Birodalom szimbóluma. De a Ryanta és Káldár, meg az összes nagyokos bizony túlbecsüli: mit a gigászi flották, a bolygókat széttépő tűzerő, hogyha nincs, aki teljesítené a parancsot? És ott a Shag, a Birodalom ősi ellensége, az agylények, öreg, eleven bolygók – és engedelmeskednek a Renegátoknak.

– Szilina túl hülye hozzá, hogy felfogja, miért – köhintett szórakozottan Lazár. – Azt hiszi, a politika mozgat mindent, a politika a világ alapja. – Egy háromméteres, génkezelt fehérjekupachoz beszélt, aki a mesterséges implantátumok és némi sebészeti beavatkozás hatására kísérteties módon mégis egy emberhez hasonlított. – Nos, Magar barátom, a lányka elfelejti, hogy az idő volt legelőbb, majd az anyag, s csak aztán mi – e mérhetetlen ostobaság már-már mulattató!

A komphajó biztos pályán süllyedt, közeledett titkos szerelmi fészkükhöz, s Szilina ekkor épp erre gondolt: – A flotta tehetetlen lesz a Renegátok különleges fegyvereivel szemben. Levágjuk a fejüket, mielőtt hadrendbe állnának. Lazár tökéletes!

– Lazár tökéletes a feladatra – mondta szenvtelenül Káldár valahol egészen máshol, de nagyon szomorú volt. És amikor Káldár szomorú, nagyon veszélyes. A Ryanta nagyon mélyet sóhajtott, és a távoli hegyek ködébe veszett a tekintete.

– Meglátjuk – mondta csak csendesen.

* * *

Szilina keveset aludt, és nem álmodott. Egy álmot élt. Egy Végzet álmát. Szenvedélyes, gyönyörű és igaz órákat töltött együtt Moldinárral, a Főpappal, aki legalább akkora árulásra készült hivatalból, mint Szilina a szabadság vad vágyából. És mindketten tudták, hogy az árulást nem fogják elkövetni – már rég megtették. Ezért nem volt visszaút, még ha lett is volna. Lett volna? Moldinár úgy gondolta, a Ryanta ennyit még elnézne. Gyenge. Nincs visszaút. Szilina úgy gondolta, anyja ezt nem bocsátaná meg soha. Nincs visszaút, nincs; Szilina gyűlölt mindent, ami eddig volt. Önmagát is. Csak Moldinárt szerette.

Csak őt, pedig volt velük még valaki: Szilina gyermeke. Ám Moldinár ostoba és vak volt, amikor a Szilina iránti szenvedélye fűtötte, s vak azért is, mert már rég nem az igaz utat követte – elfordult a Papság szent tanításaitól, el a Hagyománytól. Nem tudta, hogy kedvese állapotos… nem vette észre. Ha észrevette volna, talán másképp történnek a dolgok – de ez volt a végzetük, ez a szerelem, ez az árulás. »A« Lázadás.

És ezért a Lázadásért Szilina minden kockázatot bevállalt.

– Anyám azonnal hívatja majd a Papságot, amint az események megkezdődnek. Ebben nem fog késlekedni. Téged fog hívni. Ez a Birodalom rendje! Minden gyanú fölött álltok, egyszerűen besétáltok a palotába. És akkor… akkor megölheted!

Moldinár szótlanul figyelte ezt az imádott nőt, de lelke háborgott. Ez így nem helyes. Szilina észrevette a szemében a vívódást.

– A többiek könnyen lefegyverezhetik a belső őrséget! A biztonsági rendszer kódjait is ismeritek! Amit nem, felül tudjátok írni! Tudósok vagytok, ti terveztétek az egészet…

…nyugtasd csak magad…!

– Egy pillanat alatt vége lesz! A Papság együttes hatalma ellen senki nem mer majd fellázadni!

– Káldár és a flotta támadni fog – dünnyögte Moldinár.

– A Renegátok majd elintézik őket. – Szilina szeme elsötétült. – De őt nem hagyhatod életben! Amíg ő él, sokakat köt a hűség! Ha meghal – és senkinek nem kell tudnia, hogy mi öltük meg – (Mi, drága Szilina? Én végzek vele, de te vagy a gyilkosa – vagy fordítva?) –, akkor hivatalosan is te leszel a legfőbb szakrális vezető és én az Uralkodó!

– Az Uralkodó a legfőbb szakrális vezető – dünnyögte továbbra is Moldinár.

– Tudod, hogy értem! – csattant fel a lány.

– Uralkodóként pontosabban meg kell válogatnod a szavaidat.

Szilina egy pillanatra ledöfte a tekintetével, aztán pajkosan megenyhült.

– Tanítasz, mint amikor még… – Megcsókolta Moldinárt, de a Főpap nagyon finoman eltartotta magától a lányt. Szilina szeme lángolt, de nem szólt semmit. Ismerték ezt a csöndet. Ez a csönd volt az egyetlen dolog, ami köztük állt – egy néma, feneketlen szakadék, mint egy szingularitás a világűr csendjében, észrevétlen, elkerülhető, de mégis jelenvaló. És mégis, ez a csönd volt az is, ami végképp és menthetetlenül összeláncolta őket; a végtelen gravitáció, mely egyetlen végzetes pontba húzza össze mindkettőjük sorsát.

– Egészen biztosan így szeretnéd? – kérdezte nyugodtan Moldinár néhány percnyi csend után.

– Menni fog, nem? Nem lesz bajod!

A Főpap lesütötte a szemét, észrevétlenül sóhajtott. Nem csak azért csinálta, mert szerette Szilinát. Mert a rabja volt. Nem. Azért csinálta, mert úgy vélte maga is, új rendre van szükség, egy másik Uralkodóra, egy megújított kormányzatra. Apró hibákkal kezdődött. A Ryanta nem mindig volt következetes. Többször megkegyelmezett olyasmiért, amiért máskor nem, és fordítva. Többször cselekedett ellenében olyan szabályoknak – persze ő megtehette –, melyeket épp maga hozott, s olykor-olykor ez vissza is ütött. Moldinár nem értette ezt, mert máskülönben bölcsnek és nagyon jónak ismerte meg Szilina anyját. Aztán jött a Nagy Háború a Shinákar és a Shag ellen. Sok rossz döntés. A végén pedig béke – a Shinákarral! Egy idegen faj, idegen kultúra, idegen értékrend – vad, nyers, sötét… és béke! Aztán a Renegátok – igazuk volt sok mindenben, de nyíltan a Ryanta ellen fordultak, s ő tűrte ezt. Túl sok hiba! De Moldinár szerette a Ryantát, és nem szívesen ölte volna meg. Ám jobban szerette Szilinát. Összemérhetetlenül jobban. De mégis… ez a gyűlölet… ez a zabolátlan tűz, mégis, ez a hidegség – „Menni fog, nem?” –, ez megrémítette. Ki vagy te, Szilina?

– Anyád nem jelenthet problémát – mondta ki végül. Nem volt már több ideje gondolkodni. Szilina mellett akart lenni. Így döntött. A kételyeket el kellett felejtenie – el kellett volna. – Megvan a Palota terve, ismerünk minden részletet. A Testvériségi Őrzők nem fognak gondot okozni… még Arita sem. Mi, Papok sem vagyunk…

– Arita! – szisszent fel Szilina mételyes hangon. – Őt is öld meg! Akarom!

– Ez nem akarat kérdése… Az ő hűsége feltörhetetlen. Ha anyád megy, ő is.

– Jó – váltott Szilina egészen hirtelen egy mesterkélt, hivatalos hangnemre, aztán felkuncogott. Moldinár ezt nem szerette, mégis betegesen vonzódott hozzá. A Nő! – És mi a helyzet a fals bizonyítékokkal?

– El lesz rendezve – emelte fel az állát Moldinár. – Hála az… előrelátásodnak… nem lesz kétséges, hogy egy Renegát beszivárgó végzett a Ryantával. Lazár „bizonyítékai” nagyon meggyőzőek.

– Remek!

Moldinár tekintete elkalandozott. Igen, remek. Sóhaj. De! Új Rend! Jobb Rend!

Szilina felállt, odasétált az egyik ablakhoz, és nézte a csillagok színes fényeit, melyek a vékony légkörön átszűrődve folyton táncoltak. Szilina szerette az efféle szépséget, az űr végtelen mélyét, a sötétség suttogását. A győzelem után még boldogabbá teheti majd Moldinárt. Gyermekük lesz, és elkezdődik egy sokkal jobb jövő. És ennek semmi köze a hatalomhoz. Rémisztő gondolat volt. Élni. Árulás, ármány nélkül, gyilkosság nélkül, vér nélkül – lehetne élni úgy is. A lázadásban azért van némi kockázat. De máskülönben milyen élet várna rá? Moldinár nem lehetne többé pap – és ő? Anyja soha nem engedné a trón közelébe. Az elvárások… Szilina így, Szilina úgy… meg eleve, ez a név! A Fény Lánya! Én apám lánya vagyok. A sötétség vándoráé. Elveszem, ami kell, mint apám; megszerezte anyámat is, mert kellett a vére – hogy én lehessek!

Ám Szilina soha nem gondolt bele, hogy apja és ő valójában nem egy apa és a lánya. A Ryanta és a „Sötétség Vándora” még régről ismerték egymást, és valójában kettőjükön kívül senki nem tudta, miért töltötte a férfi a Birodalom területén azt az évet – hogy miért töltötte a Ryantával, a palotában. Nem szerették egymást, ez az egy biztos volt. A többi: titok. Szilinát mindig marta ez a kétely, és anyja szavai soha nem elégítették ki éhségét. Apja más volt. Maga a titok. Mindig vonzotta… elérhetetlen volt, ó igen, és Szilinát vonzották az elérhetetlen és tiltott dolgok. Hatalom… a Főpap szerelme… És nem vette észre, hogy apjának nem ő kell. „Neki sem” – toldaná hozzá Szilina, de soha nem látta be a nyilvánvaló igazságot: kelekótya Káldár a Fény, Szilina Lana pedig a Sötétség bábja.

De anyja titkai ilyen szempontból is kapóra jöttek. Ahányan támadták vélt vagy valós gyengeségéért, legalább annyian rossz szemmel nézték bizonyos „sötét ágensekkel” való kapcsolataiért, mint amilyen maga Szilina apja, vagy a Shinákar királynő volt. A birodalmi politika, s főleg ha szakrális szinten űzték, iszonyú labirintus volt, amiben Szilina korához képest nagyon jól tájékozódott. Épp csak arra nem jött rá: a falakat át is lehet törni.

Bár most éppen erre készült.

Mindketten felöltöztek, összebújtak, megcsókolták egymást. Moldinárnak el kellett indulnia, hogy csatlakozzon az oldalukra átállt papokhoz, s a palotához kellett érniük, mielőtt még a nemsokára elszabaduló galaktikus zűrzavarban kiderülne, hogy ők az ellenség. Ez volt a terv első, de talán legfontosabb része: a fej. A Ryanta halála. És Aritáé. Aztán jöhet a flotta. Káldár… kedves, régi játszótárs, pótapa, bohóc. Szilina az ajkába harapott; most nem kellett lepleznie idegességét, csak Moldinár volt jelen. Sajnálta Káldárt, no de azért nem annyira…

– Jelzek, mikor az Entriád külső holdjához értünk – mondta Moldinár. Szilina csak biccentett. – Akkor megindíthatod az összes hajónkat. Egy óra sem kell, és összehívják a Papi Tanácsot. És azzal vége is lesz.

Mély, lemondó sóhaj. Aggasztó sóhaj. Idegesítő…!

Szilina megropogtatta az ujjait. Dermesztő volt.

– No, menj csak, nincs semmi baj – bökött a fejével Moldinár felé, s elmosolyodott. Birodalmakat összedöntő mosoly volt ez. Moldinár nem szólt többet; nézte Szilinát néhány pillanatig, aztán eltűnt a folyosón.

Szilina magára maradt. Órák kérdése. Néhány óra. Élet vagy halál. Fel-alá járkált, s tördelte a kezét, beleharapott az öklébe. Ezt nem gondolta át eléggé, nem…nem ebből a szempontból… túl sokat veszíthet! Mindent! Őt! „Persze,” – gondolta, „mit árthat anyám? A flotta egyik szárnya ma gyakorlaton van, a külső flották lekötve; s hiába érnének ide azonnal, mire a hír eljut hozzájuk, már az is késő. Csak néhány óra! De Lazáron sok múlik. Káldár flottája probléma lehet. Ez Lazáron múlik!” Fenemód idegesítette ez. Mégsem volt a tökéletes választás…?

Évek óta tervezték már ezt. Kellett is. A Birodalmi Flotta megsemmisíthetetlen, legyőzhetetlen volt. Technikai, számbeli és taktikai fölénye példátlan. Ezt majdnem mindenki tudta, s ez önmagában elejét vette a legtöbb potenciális katonai konfliktusnak. Az a kevés balga, aki mégis a Birodalom ellen támadt, legtöbbször nagyon súlyos árat fizetett. Ez volt a béke ára. Aztán ott volt a többi szuperhatalom, az örök ellenfelek; de most békés idők járták. Egy katonai lázadásnak nem volt semmi jövője. Összefogásban sem. Még a Renegátok titkos kísérleti fegyverei is csak időleges győzelmet hozhattak volna; még az sem lett volna elég, ha valóban parancsolnak a Shagnak – a Ryanta mellett most ott állt a rettegett Shinákar flotta is. „Ezt hogy hozta össze anyám, fergeteges – a fene vigye!” Aztán jött Moldinár, és minden megváltozott. Ő és hű papjai képesek belülről nyerni. Minden más eszköz, még Lazár is, csak figyelemelterelés, olcsó trükk. Csak annyi kell, hogy elég sok rendszerben tűnjenek fel katonai agresszorok egyszerre; ez megosztja a haderőt, és összezavarja a taktikai kivetítéseket. Épp csak annyira, hogy kelljen a Tanács. A szakrális Tanács… a Papi Tanács… Mert hát, a háború szent dolog (Szilina ezt igen sokszor hallotta, de soha nem értette meg a valódi jelentését), s a Ryanta nem szokta egyedül eldönteni, mi a helyes. Gúnyos mosoly. Lesajnáló. Lazár már várta Szilinát. A Renegát flotta biztosíthatott számára egyedül túlélési esélyt, ha a dolgok mégis elhúzódnának. És Szilina mocskosul féltette az életét.

Persze nem ment egyedül; annyira csak egyetlen személyben bízott volna. Felnőtt évei alatt épp elég szimpatizánst gyűjtött hozzá, hogy felállíthasson egy saját, kisebb flottát és egy számottevő harci legénységet – a tervek szerint csatlakozott a Renegát flottához, hogy együtt üssenek rajta a főflotta épp gyakorlatozó és feltöltés alatt álló szárnyán. Káldár, Káldár… Szilinának igazán nem esett nehezére, hogy kihúzza ezt az információt a flottaparancsnokból. Már nagyon profi volt ebben.

Káldárnak sokkal nehezebb volt úgy tennie, mintha teljesen gyanútlan lenne. Árulónak érezte magát, s nagyon fájt neki, amit tett. Amit tennie kellett… de, ahogy mondják, „nem volt mit tenni”.

Moldinár jelentkezett. Készen álltak bármikor leszállni a koronabolygóra. Ez volt az utolsó, döntő pillanat. Mindent, vagy semmit. És Szilina ekkor kiadta a parancsot. A hozzá és az „Új Rendhez” hű szakadár csoportok az univerzum minden táján támadásba lendültek; zömében automatikus irányítású támadóhajókkal – az életét mindenki féltette. Zűrzavar, káosz: ami kell. Szilina nagyon élvezte. Hallgatta a kommunikációs csatornákon bejövő töredékes helyzetjelentéseket, és már látta maga előtt anyját, ahogy rémülten a Tanácsért küld, és azon tépelődik, mi ilyenkor a helyes döntés: lemondani? Azonnal elpusztítani minden potenciális tűzfészket? Vagy megkockáztatni, hogy elhúzódik a dolog s még több rendszer fellázad? Olyan tökéletes terv volt! Apa, büszke lehetsz!

És a koronabolygó hívta a Tanácsot.

Lazár flottája a megadott koordinátákon volt, s hagyta, hogy Szilina hajói beússzanak a roppant raj közepére.

A papi hajó leszállt. Sürgették őket, egyre csak sürgették. Irány a Palota!

Lazár a tőle ismert komor, de maró mosollyal köszöntötte a zászlóshajóra lépő leendő Uralkodónőt. Szilina leplezett óvatossággal körbetekintett, s elégedetten állapította meg, hogy minden tiszt az új egyenruhát viseli… amit ő tervezett! Lazár szemében egy gúnyos bölcs tapasztalatának tüze fickándozott, s a Renegát pap modorosan hellyel kínálta az Úrnőt. Ez tényleg legyezte Szilina hiúságát – ez ügyben sem volt mit tenni.

Moldinár és harcos papjai könnyen bejutottak a palotába. Miután a főkapun belülre kerültek, felülírták a roppant rabí-kaput szabályzó szerkezetet, s nem maradt más dolguk, mint elintézni a bennrekedteket. De főképp őt, a Ryantát. Ám a hatalmas épület belső csarnokai teljesen üresek voltak. A pihenőtermek, a tanácstermek, a kertek, a folyosók, minden zug; s üres volt a trónterem, üres az uralkodói lakosztály, üres még a belső szentély is. Moldinár szíve egy hatalmasat dobbant, aztán kiürült ő maga is. Valójában sejtette, hogy ez lesz. Hazugság. Félt tőle, hogy ez lesz. Vagy talán remélte…? Az adóvevő nem működött, a Palota ezeréves, masszív falai minden ilyen apró jelet leárnyékoltak. De ő volt a Főpap. Voltak még eszközei! Ám mentális hullámai még kényszerítőbben verődtek vissza ezekről a szent falakról; a vésett rabí kövek cirádái halványan izzottak, a levegő vibrált a csendtől, és Moldinár fulladozott. Ezzel nem kalkulált. Ő! A Főpap!

Az Entriád Palota védte saját magát. Az Entriád Palota tudta. Az ősi rúnák. Az időtlen falak, egy távoli világ rég elveszett tudásának őrei… Már csak azon tűnődött, mi jöhet még. Ki nem mehettek – ott vár az egész helyőrség. Ebben biztos volt. Foglyok lettek. És most?! Ki mer szembeszállni a Papi Tanács erejével?

Szilina türelmetlenül kopogtatott az asztalon ujjaival. Az idegbaj kerülgette. Két órája mentek be, és semmi hír. Semmi!

– Lazár, mit javasolsz? – vakkantott rá a Renegát papra. Lazár épp egy ablaknál állt, s kimérten szürcsölgetett egy teának látszó folyadékot egy aprócska csészéből. Nem reagált Szilina visítozására, csak amikor az hozzávágott egy furcsa, szőrös gyümölcsöt, ami eddig az asztalon várta sorsát. Nem fordult meg.

– Javaslom, hogy azonnal add ki a hajóidnak a megadási parancsot, mielőtt galaktikus szemétteleppé válik ez a békés szektor – mondta szórakozottan. Csend.

– Te?! – fakadt ki Szilina üvöltve. – Te nem! Te nem lehetsz Uralkodó!

Lazár megfordult, és hidegen elnevette magát.

– Úgy van – mondta. – Én csupán egy hű alattvaló vagyok.

Szilina okos volt. Anyja nagyon büszke volt rá régen. A maga módján bátor is volt; és bátorságra most szüksége volt. Már tudta, mit kell tennie. Mocskosul féltette az életét – egy leendő Ryanta életét. Ez a bukott, szánalmas csitri azonban nem ő volt, és végképp nem az a Nő, aki Moldinár mellett boldog lehet. Nem kellett neki a szeretet, amit kapott. És ez… ez a halálnál is rosszabb volt. A tőréért nyúlt. Káldár mögötte állt, és kicsavarta a karját, aztán visszafogott vadsággal nekitaszította az asztalnak. Mindehhez egyetlen egy mozdulat, s kevesebb, mint egy másodperc kellett szegény kelekótya-kerge Káldárnak, a Szent Birodalmi Flotta Főparancsnokának. Szomorú volt – s nagyon veszélyes.

– Elfogni – mondta olyan szárazon, hogy még Lazár mosolya is letört egy pillanatra. A termet elözönlő katonák megragadták Szilinát, s nagyon keményen tartották. Káldár talán valóban szánalmas lehetett, mert bizony most remegett a hangja. Egy darabig nézte Szilinát, aki hunyorgott dühödt, savas könnyei zuhatagában, és torka szakadtából Moldinár nevét kiabálta. – Elárultad a Birodalmat, Szilina Lana. Elárultad édesanyádat. Elárultál… engem… E tett alól nincs semmiféle mentség! Senkinek, senkinek az ég világon!

Ránts kardot, és döfj szíven! – gondolta Szilina. Gyerünk! Ám Káldár nem tett semmi ilyesmit, csak állt ökölbe szorult kezekkel. Ő már azt is tudta, amit Lazár sem. Amit később sem tudott szinte senki, csak ő és Arita, a keserű némber, a Testvériség fő kiképzőtisztje, a Ryanta régi és örökkön hű barátnéja. Káldár tudta, hogy egy fehér csuhába öltözött, vékony, magas figura nemrég bement a palotába, kíséret és lőfegyver nélkül; oda, ahol Moldinár és tizenhét hű papja készen álltak rá, hogy a végsőkig küzdjenek elbukott ügyükért. Azt is tudta, bár hihetetlen volt, hogy mi történt ezután: tudta, hogy a tizennyolc papból tizenhét két percen belül elhullott – vagy egy fehér rabí kard metsző csapásaitól, vagy a mentális energiák agyat szétrobbantó vad tűzijátékéban; azt is tudta, hogy Moldinárt egy tökéletesen uralt kinetikus energiahullám hozzácsapta a fő szentélyoszlophoz, és lassú, kimért impulzusokkal egyenként törte el a csontjait; tudta, hogy Moldinár ekkor már tudta; és tudta, hogy egyetlen egy személy van az egész Szent Birodalomban, aki képes erre, és aki még nálánál is sokkal veszélyesebb, ha nagyon szomorú.

– Moldinár halott – emelte a tekintetét Káldár újfent Szilinára, de ez a tekintet nem volt sem pajkos, sem kelekótya. Egy hóhér tekintete volt. Minden flották parancsnokának szomorú pillantása. Egy emberé, aki játszótársa volt egy nagyot álmodó, eltévedt kislánynak, de rettegett, komor tisztje az egész univerzumnak. Szilina zavaros tekintettel nézett vissza rá, valahonnan az ájulás és a téboly határáról. Már csak nyüszíteni volt ereje. Káldár közelebb lépett, és mélyet sóhajtott. Szánakozó sóhaj volt – még most is. – Te, Szilina – emelte fel viszolyogva a hangját –, te viszont élni fogsz!

Ne!!!

– A Zidárníszra vele – adta ki a parancsot. Egyszerű parancs volt; Káldár már nem érzett semmit.

* * *

A Zidárnísz rossz hely. Egy apró, peremvidéki sivatagbolygó, melynek tengely körüli forgása szinkronban van a napja körüli keringésével. A belső oldalán soha nincs éjszaka… nincsenek csillagok. Börtön- és kiképzőbolygó, melyről szinte senki nem tud.

Szabály, hogy minden belépőt egy kimerítő orvosi vizsgálatnak vetnek alá. Később egyesek azt beszélték, hogy Szilina a lányának köszönheti az élete végéig tartó szenvedését. Ezek a szóbeszédek két fontos dologban is tévednek.

Az első, hogy Szilina kinek köszönheti a sorsát. Ezt nem lehet tudni; rosszul artikulált kérdés ez. Az apját mindenesetre nem vágta földhöz a hír; jót röhögött Mestere oldalán. Az anyja soha nem tudta meg, mit rontott el. Nagyon szerette a lányát, és miközben a szeretete vezérelte a Szilina élve elfogásáról rendelkező parancsát, épp ezzel olyan szörnyű pokolba taszította őt, melyet ellenségeinek sem kívánt volna. De: nem volt mit tenni. A Ryanta mindig következetes volt – egy más szinten. Káldár soha nem bocsátott meg magának. Arita sem. E sok megvetett és gyűlölt ember – mind szerette őt.

A másik, hogy miért maradt életben. Nem a gyermeke miatt. Senki nem tudta, csak ő; tudta, és meghalt volna, gyermekével együtt. Talán ez volt az oka, hogy sem a Ryanta, sem Káldár nem gondolta soha újra Szilina ítéletét. Szilina nem volt érdemes a halálra; és nem volt érdemes az életre sem. A Zidárnísz alkonysávjában álló börtönkomplexumban halt meg, ahol sem nappal nincs, sem éjszaka – soha.

Lányát egyetlen egyszer látta, fél pillanatra, amikor megszületett. Nem is akarta látni többé. A Lázadás nagyobb volt, mint bármely lázadás a Birodalomban valaha – húsz egész óráig tartott, amíg az utolsó ellenállókat is maradéktalanul megsemmisítették. S mikor a harcok elvonultak, többé senki nem merte emlegetni sem a Lázadást, sem Szilinát – soha.

Káldár teleszívta tüdejét a koronabolygó páradús, üde zamatával, de még mindig fájó üresség tátongott a szívében. A Ryanta hangtalanul lépett mellé, és finoman megveregette a vállát. A flottaparancsnok nagyon szomorú volt – és most szörnyen, szörnyen sebezhető. Belenézett a Ryanta acélkék szemeibe.

– S mi lett volna, ha Lazár végül mégis őhozzá hű…? – kérdezte. Már rég fel akarta tenni ezt a kérdést, de hamar rájött, hogy most is teljesen felesleges volt. Ez a nő mellette – nem halandó. Ő az Uralkodó – a szakrális vezető. Ő maga a Birodalom.

– Egyet megtennél nekem, drága Káldár? – kérdezte csendesen a Birodalom.

– Természetesen.

– Csak szeresd úgy az unokámat, amint az anyját szeretted.

Káldár nem válaszolt, s a Birodalom tekintete a távoli hegyek ködébe veszett. A valódi háborúkat valóban nem karddal vagy flottákkal vívják.

Szívvel.