Mr. Wheeler és a paplan

novella

Mr. Wheeler olyan sötétség elől menekült, amelyről pedig jól tudta, végül majd legyőzi őt. Talán egy kicsivel több időre számított még, de a tulajdon teste elárulta; az átkínlódott napokból percről-perce szorongatóbb órák lettek, minden segédeszköz kudarcot vallott, a koffeinfoltos papírpoharak immár hasznavehetetlenül hevertek körülötte. Álmos aranyfény zúdult rá az utca felől, szeme együtt szűkült a falat égető fénysávval. Mr. Wheeler babonásan meredt élet és halál e kontrasztjára, pedig nem a sötétségtől félt. Ám mégis, most szinte sorsszerűnek tűnt, hogy este van… most, amikor már túl gyenge még egyszer felállni, még egy stimulánst bevenni, még egy keserves percet ébren eltölteni. Ők győztek.

Legelőször mindig a hangok jöttek. Két éve így jutott a pszichiátriára – boldog idők! –, de ott senki nem tudta megmondani neki, hol a hiba. Végül nyugtatókat és altatókat kapott, s a hangok akkor egy időre elnémultak. Suttogtak csupán, az éj fekete leplébe bújva, s az álom s a reggel mindig áldott csendet hozott. Mr. Wheeler nem emlékezett már rá, hogy gyerekként rettegett egyedül lenni házukban, hátat fordítani az ajtóknak, hogy alkonyatkor, mikor be kellett húznia a függönyt, szívével a torkában rohant a legközelebbi villanykapcsolóhoz, s hosszú perceken át kővé meredve bámulta a szobába vezető sötét folyosót. Egy alkalommal szétdurrant egy villanykörte, és lecsapta a biztosítékot – lidérces álomnak tűnt utólag mindez. De többé már nem… s most is a hangok jöttek legelőbb. Az a moraj – fekete suttogások… Mr. Wheeler felriadt, de elcsigázott agya megtántorodott az éberség elől. A gondolatai még vadul cikáztak, bár át-átfolytak a delíriumos asszociációk tengerébe. Hetven óra alvás nélkül – az utolsó esélye volt időt nyerni, ám egyben a legnagyobb hiba is, amit egyáltalán elkövethetett: soha ilyen közel a mezsgyéhez nem került még!

Aztán jöttek a képek. Hallucinációk, ha tetszik, de Mr. Wheeler már tudta, hogy túl szép lenne skizofrénnek lennie. Ez kamaszkorában kezdődött egy ritka és különös, de ismert és viszonylag jól dokumentált jelenséggel: RISP, rekurrens izolált alvási paralízis. A test alszik és béna, de a tudat ébren van – és mégis álmodik. Legalábbis ezt mondják a kutatók. De Mr. Wheeler már nem hitt nekik többé. Sem az a mélyről jövő, velőt kitépő túlvilági zaj, sem a valós látványra rávetülő szörnyalakok tánca nem lehetett puszta képzelet. Reggelente felkelt, s az egész csak rossz álomnak tűnt… de álom létére túl éles s mély nyomokat hagyott benne. A képek. Démonpofák. Az éjszakai szoba sötétjének alattomos mozgolódása. Érezte, úgy érezte, hogy van ott valami – és az a valami is érezte őt. Néha nem eresztették őt el. Reggelente nem tudott felébredni; tízszer, húszszor álmodta maga köré a szobát s hogy felkel ágyából, hogy megfogja a kilincset, hogy kilép a folyosóra – és tízszer, húszszor döbbent rá hirtelen, hogy csak álmodja mindezt újra és újra. Csak emberfeletti erővel mozdult meg a teste valójában, s órákon át megmaradt benne a félelmetes gyanú: ez még mindig nem a valóság. Aztán végül mégis annak bizonyultak a dolgok: valósnak – és néhány élv múlva ezek a jelenségek mind abbamaradtak Mr. Wheeler életében. De aztán csak rosszabb lett.

A kinti világra már sötét borult, és Mr. Wheeler a fotelben ült, félig lecsúszva, hallgatta az egyre erősödő morajt s a suttogásokat, melyek egyre kivehetőbben az ő nevét ismételték. Minden lámpa égett a szobában, de így is maradtak árnyékos helyek – élő, mocorgó helyek. De Mr. Wheeler már nem hitte, hogy a sötétségtől kellene félnie. Már rájött, hogy ők nem e világból valók, s nem az evilági dolgok evilági árnyéka vetül életére.

De sötétben maradni azért mégse mert.

Az utolsó fázis a fizikai kontaktus volt. Már annak idején, az éjszakák közepén, mikor izmai tónus nélkül hevertek s ágya fölött alaktalan lidércek lebegtek ádázan, előfordult, hogy a kimondhatatlan iszonyat legbizarrabb megnyilvánulásaként ezek az erők megpróbálták lehúzni róla a paplant, vagy jeges leheletükkel az arcát nyaldosták. S bár akkor ezek az élmények mint rémálmok maradtak meg Mr. Wheeler emlékezetében, évekkel később, mikor a jelenségek lassanként újrakezdődtek, már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ifjúkori meghurcoltatásai mégis valódiak voltak. Világfelforgató felismerés volt ez, ami elől nem menekülhetett sehova – az álmaiba legkevésbé.

De mind közül a legutolsó felismerése volt a legiszonytatóbb: ő maga volt a kapu. Ezek a lények nem egy ősi, elátkozott sírboltból, a nagypapa poros urnájából vagy isten tudja milyen elkárhozott földi helyről jöttek; de bárhonnan is jöttek, rajta keresztül tették. Az éber ébrenlét és az álom határmezsgyéjén portyáztak, abban a leheletvékony sávban, ami a legtöbb ember számára megragadhatatlan, vagy nagyon gyorsan elfelejtett káprázat csupán. Mr. Wheeler élete tönkrement, mikor éjszakái egyre vadabbá váltak s az altatók sem hatottak már eléggé, hogy gyorsan átlökjék őt a Mezsgyén – végül minden követ megmozgatott, hogy információra találjon ezekről a dolgokról, de keserűen kellett belátnia, hogy nem a mágusok és boszorkányok korában él, s aligha van már olyan személy vagy könyv, aki megmondhatná neki, hogyan mentse meg magát… s egyáltalán mi elől. A társaság sem segített – ha mások jelenlétében aludt el, ők akkor is megtalálták, s mások ebből semmit sem érzékeltek, őt nézték csupán bolondnak. Így végül nem maradtak barátai, nem maradt munkája, nem volt többé élete. Szervezetét tönkretették az altatók, a különféle tudatmódosítók, stimulánsok – de amelyik hatott is több-kevesebb ideig, végül úgyis kudarcot vallott. Mr. Wheeler agyát semmilyen módszer nem tudta tartósan távol tartani a Mezsgyétől – mintha valamiféle túlvilági feketelyukként vonzotta volna őt ez a mélység, ez az árnyékkapu…

S most nem volt tovább. Érezte, hogy nem tud elaludni, nem tud felkelni, nem tud moccanni, nem tud küzdeni már többé. Megnyúltak az árnyak a szobában, mozgolódni kezdett a tér; jött a zaj, az elmetépő kakofónia az időkön túlról, s köréje gyűltek a hideg kezek. A rettenet eme percében Mr. Wheeler mégis valami felemelő megnyugvást érzett; bármi is jön ezután, nem kell többé menekülnie önmaga elől. Lassanként egy nagyon ismerős, rég elfeledni kívánt arc úszott a szeme elé, csupa árny és vér, amorf démonmaszk-pofa, ő, ki lehúzta tizenkét éves, reszkető testéről a takarót – s ekkor Mr. Wheeler érezte, hogy megáll ereiben a vér s mellkasában a szíve. De már nem félt.

– Ki vagy te? – kérdezte elhaló hangon, bár talán csak gondolta már. A démonpofa hideg suttogással válaszolt:

– A Mezsgye Őre vagyok, az, kinek ezer neve van.

– Hát valóban létezik a Mezsgye?

– A Mezsgyének nincs léte, Álmatlan. Nem több, mint a világaink között feszülő fátyol, egy határvonal. Régóta kerestünk már téged.

– Miért szólítasz Álmatlannak? Mit akartok ti tőlem?

– Az, aki tudja, az álma valóság, már nem álmodik többé, s számára a valóság is csak álom már – te, aki mind a két világot ébren látod, nem tartozol egyikhez sem. Nincs olyan dolog, ami ne lenne fény és árnyék… de számodra az árnyék is fény, s a fény is árnyék. Mióta először pillantottad meg a Mezsgyét, mi is látunk téged. A puszta léted fenyegeti világainkat, mert olyan híd vagy, amely nem állhat a felejtés szakadékán.

– Értem – gondolta Mr. Wheeler, s lassan lehunyta a szemét. – Csak azt mondjátok meg: miért?

– Sorsról és igazságról ítélni nem a mi tisztünk – mondta Démonpofa. – Sokan halnak meg anélkül, hogy tudnák az okát. Te ebben is különleges vagy. S nem te vagy az első, akit magunkkal kell vinnünk.

– Ha számomra az álom valóság, úgy a valóság is csak álom… S ha ez a valóság, hát fel akarok ébredni belőle!

– A valóságból felébredni: halál. Így születtünk mi. Mindig is közénk tartoztál.

Mr. Wheeler mélyet sóhajtott, s felállt a kanapéból. Furcsán érezte végtagjait, mint megannyiszor régen, mikor képtelen volt igazából felkelni. Igen, ez már a Mezsgye volt, kétség sem férhetett hozzá, s életében először Mr. Wheeler tisztán érezte, hogy ez mégsem álom: az álmokat ő nem ismerte. Eszébe jutottak az olvasottak arról, hogy a RISP-et átélő személyek egy része testen kívüli élményeket is tapasztal, vagy fulladást, ami épphogy nem végez velük – de mi lesz vele?! Ám volt egy ennél is sokkal fontosabb kérdés, az, amit egész életében fel akart tenni, de nem tudta, kinek, nem tudta, hogyan, s talán azt sem, miért – és ez a kérdés így szólt:

– De miért a paplan?

Démonpofa felkacagott, s csak ennyit mondott:

– Hogy ne bújhass el a valóság elől.

– Hát nem a paplan az?

– A paplannak nincs léte. A paplan nem több, mint a világok közt feszülő fátyol, egy határvonal.

És Mr. Wheelert ekkor mély megnyugvással töltötte el ez a válasz.

Így már mindent értett. Végre.