ṚV. I. 164/4. „A Legelőször Születőt ki látta,
A csonttalant, amint szüli a csontost? […]”[1]
ṚV. I. 164/20-21. „Két kicsiny madár párba csatlakozva
Ugyanabba a faágba fogódzik;
S míg egyik ízlel az édes fügéből,
A másik figyel anélkül, hogy enne. (20.)
Éber madarak a gyűléssel egyként
Halhatatlanság részesét dicsérték:
Teremtés Pásztora, Hatalmas Agni
– Bölcs a tudatlanba – belémhatoltál. (21.)”[2]
ṚV. X. 81/4. „Miféle fa volt az, s milyen gerenda,
Miből az Eget s Földet megfaragták?
Óh bölcsek, kérdjétek meg szívetektől,
Míg világokat emelt, Ő min állott?”[3]
ṚV. X. 82/5-7. „Túl van a Mennyen s túl ezen a Földön,
Isteneken és démonokon is túl:
’Mily első csíra fogant a vizekbe
Szeme láttára összes isteneknek?’ (5.)
Első csíraként Ő fogant a vízbe,
Mikor az istenek mind összegyűltek.
A Meg-nem-születő kerékagyában
Nyugvó Egy tartja az összes teremtményt. (6.)
Nem találhatjátok meg a Teremtőt,
Mindig más-más emelkedik közétek.
Verset kántálva, életet rabolva
Zagyván susognak, füstbe burkolódznak. (7.)”[4]
ṚV. VI. 9/5. „Mozdulatlan Fénypont, hogy láss, sugárzik,
Az elme szárnyal szélnél sebesebben.
Jő minden isten, egy szándék, egy elme,
Ide az Egyetlen Ihletadóhoz.”[5]
ŚvUp. I/1-3. „A Brahman tudói így beszélnek:
Ki a Brahman, mi oka a létnek?
Honnan születtünk? Támaszt mi ad nekünk?
Bölcsek, mi mozgatja, mi vezérli bennünk
érzését a kéjnek és a szenvedésnek? (1.)
Természet, idő, anyag, sors szeszélye
emberhez kötődik – vélheted vajon,
hogy ebből születtünk? Nem! Mert van a Lélek!
Ám tőle se függhet kéje, szenvedése! (2.)
Elmélyedve és igázva látni meg
az önjellegekbe borított isteni Lélekerőt.
Ő minden okot, Lelket és időt
megelőz, mert ő az Egy. (3.)”[6]
ŚvUp. IV/6-7. „Párosan röppen fel két jóbarát,
körülrepülnek egy hatalmas fát,
ízlel az egyik, édes gyümölcsre lel,
nem eszik a másik, csak némán figyel. (6.)
E fáról az ember alázuhan,
elbódul, elájul, vesztébe rohan.
De tisztelve-látva társa hatalmát,
felröppen újra és elűzi gondját. (7.)”[7]
Körülbelül a Kr. e. II. században, Manu törvénykönyvében (Mānava-dharmaśāstra) egy teljes mértékben férfi-centrikus társadalom szabályaival szembesülünk; ennek gyökerei egészen a Ṛg-Vedáig visszavezethetőek, s rendkívül konzekvensek. A nőkkel kapcsolatban lényegében az egész Kr. e. I. évezredben kimutatható a már a Ṛg-Vedában is olvasható vélemény: „Indra Úr maga is megmondta, hogy a nők nagyon csekély értelműek, nem taníthatók” (ṚV. VIII.33/17); vagy: „Egyetlen nővel sem lehetséges (a) barátság. A szívük kegyetlenebb a hiénákénál” (ṚV. X.95/15); vagy, a Yajur-Veda szerint: „A nők energia nélkül valók. Nem kaphatnak részt a tulajdonból. Még az őrült számára is értelmetlen, amit beszélnek” (YV. 6.5.8.2). A vaiśya, kṣatriya avagy brāhmaṇa (azaz a „kétszer született”, dvija) férfiakkal szemben, akik számára a négy életszakasz (āśrama), valamint a különböző szintű spirituális beavatások alkották az élet perspektíváját, a nők helyzete a śūdrákéhoz volt hasonló: nem lehetett magántulajdonuk, egyéb jogaik pedig egy „speciális” aspektusból érvényesültek csupán: például egy, a férje által hűtlenséggel vádolt nő csak úgy bizonyíthatta ártatlanságát, ha sértetlenül átkelt egy tűzön; a szokás a Rāmāyanáig vezethető vissza, amelyben Rāma „kelletlenül” eleget tesz a szokásnak, miután a Śrī Lankáról kiszabadított felesége, Sitā ártatlanságában „nem lehet biztos” (vö. a lábjegyzet). A hasonló szokások mind a mai napig fennállnak India egyes területein. Az elkövetett – javarészt hűtlenségi – bűnökért csonkolás (orr- és füllevágás, ld. pl. Pañcatantra I.7), illetve halálbüntetés járt. „Ha egy nő (…) megcsalja férjét (egy másik férfival), a királynak biztosítania kell, hogy egy nyilvános helyen kutyák által legyen széttépetve” (Manu-smṛti VIII.371). A nők, akár a szolgák, nem tanulhattak, és a mai korban „szabadságjognak” nevezett jogokkal sem rendelkeztek, például férjük távollétében nem maradhattak egyedül. Válásról sem lehetett szó (Manu II.46). Az orthodox felfogás szerint mindezek az intézkedések a nők védelmében voltak érvényben (pl. Manu V.148); tény, hogy néhány passzus – a Lakṣmī istennőhöz köthető „szerencse” és „gazdagság” aspektusból – kedvezően szól a nőkről (Manu III.55-62), főleg a szép nőkről; illetve az is tény, hogy hűtlenség esetén a nővel együtt vétkező másik férfit is halálbüntetéssel sújtották; ez azonban inkább csak az igazsággal szembeni érzékenységről[8] tudósít, miközben a többi tényezőt figyelembe véve nem juthatunk más következtetésre, mint arra, hogy a nők szerepe teljes mértékben instrumentális, mondhatni „tárgyi” volt mind a világi élet, mind a spirituális célok tekintetében. Egy lánygyermek nem biztosíthatta sem a család világi, sem az apa életen túli jövőjét[9] – értéktelen, sőt, a hozomány-rendszer miatt kimondottan terhes volt. Számos szertartás is létezett annak érdekében, hogy a feleség fiút szüljön (ld. pl. Atharva-Veda VI.11.3, uo. II.3.23); sőt, főként az ārya hódítást követő századokban még olyan hagyományok is éltek, amelyek során a nő egy lóval közösül – szimbolikusan legalábbis mindenképp – a termékenység megszerzése érdekében (ld. YV. 23.19-21) – természetesen ez, bár a mai szemmel szörnyűnek tűnik, az āryáknak a lovakkal szembeni tiszteletére vezethető vissza, a nőkkel kapcsolatban pedig továbbra is az instrumentalitást támasztja alá.
Feltétlenül szólnunk kell még a sāti hagyományáról. Ez lényegében az özvegy asszony férje halála utáni, máglyán való elégetését jelenti, de több formája is ismert; az égetés nem „erkölcsi” ítélet folyománya volt, hanem a ṛta, a kozmikus világrend fenntartását célozta. A sāti hagyománya szintén egészen a Ṛg-Vedáig visszakövethető. A Garudapurāṇa szerint „minden nőnek kötelezően végre kell hajtania a sātit (kivéve a terhes vagy kisgyermekes anyákat): ha nem teszik, egészen addig fognak az alacsonyabb rendű női testben megszületni, amíg meg nem teszik” (Gp. II.4.91-100). „Egy nő legfontosabb kötelessége, hogy elégesse magát férje után a máglyán, (…) ez áll a Vedákban is, (…) és nagy megbecsülésnek örvend minden világban.” (Brahma Purāṇa 80.75) Több helyen írják, hogy így a nő és férje a Mennyben (svarga) „35 millió éven át boldogan élnek majd”, valamint hogy a nő ilyetén áldozata mentesíti férjét minden életében elkövetett bűne alól – természetes hát, hogy a sāti szokása makacsul tartotta magát, sőt, még ma is előfordul. A nő másik lehetősége amúgy az élete végéig tartó özvegység volt, de ezzel a magas rangú férfiak feleségei nem élhettek, és eleve kedvezőtlenebb volt a megítélése, mint a sātié. Kutatások azt támasztják alá, hogy több indoeurópai népnél is létezett ez a szokás, például bizonyos germán törzseknél, így teljes mértékben biztosra vehető, hogy az ārya hódítók hozták azt magukkal India meghódítása során, és nem egy helyi (draviḍa vagy keleti) hagyományról van szó. A sātinak előfordult nagycsoportos, mondhatni tömeges változata is (a jauhar), illetve olykor az is megesett, hogy a hozomány nélküli menyasszonyt inkább elégették. Gyanítható, hogy ezen utóbbi változat már nem szakrális igazoltsággal, hanem csupán praktikussági célzatból létezett.[10]
Németh Beatrix Johanna ford., forrás: Bhikkhu Ňāṇamoli – Bhikkhu Bodhi (ford.) 1995. The Middle Length Discourses of the Buddha. Kandy: Buddhist Publication Society: 1097-1101.
„[…]
2. – Benáreszben, szerzetesek, az iszipatanai Őz-ligetben a Tathāgata, a célt beteljesítve és teljesen megvilágosodva, megforgatta a Tan Kerekét (dhammacakka), mely páratlan és mással összehasonlíthatatlan, s melyet egyetlen remete, brahmin vagy isten, sem Māra, sem maga Brahmā, sem senki a világon meg nem állíthat – bizony e megforgatással kihirdette, megtanította, elmagyarázta, megalapozta, felfedte, kifejtette és bemutatta értelmét a Négy Nemes Igazságnak (cattāri-ariya-saccāni). Mi ez a négy?
3. – Kihirdette, megtanította, elmagyarázta, megalapozta, felfedte, kifejtette és bemutatta a szenvedés nemes igazságát (dukkha). Kihirdette (…) a szenvedés eredetének (okának) nemes igazságát (taṇhā). Kihirdette (…) a szenvedés megszüntetésének nemes igazságát (nirodha). Kihirdette (…) a szenvedés megszüntetéséhez vezető útnak a nemes igazságát (magga). […]
10. – És, barátaim, mi a szenvedés nemes igazsága? A születés szenvedés; az öregedés szenvedés; a halál szenvedés; a bánat, a siralom, a fájdalom, a keserűség és a kétségbeesés szenvedés; nem megkapni azt, amire vágyunk, szenvedés – röviden, a ragaszkodástól átitatott öt halmaz (khandha) szenvedés. […]
21. – És, barátaim, mi a szenvedések eredetének nemes igazsága? Ez a sóvárgás, mely a lények újra-létesülését okozza, s melyet a gyönyör és az érzéki vágy kísérnek, s mégpedig gyönyör (lelése) ebben vagy abban; vagyishogy: sóvárgás az érzéki örömök után (kāma-taṇhā), sóvárgás a létezés után (bhava-taṇhā), és sóvárgás a nem-létezés után (nibhava-taṇhā). Ezt nevezik a szenvedés eredete nemes igazságának.
22. – És, barátaim, mi a szenvedés megszüntetésének nemes igazsága? Ez a maradéktalan elfakulása, megszűnése, feladása, elhagyása, elengedése és elvetése ennek a sóvárgásnak. Ezt nevezik a szenvedés megszüntetése nemes igazságának.
23. – És, barátaim, mi a szenvedés megszüntetéséhez vezető útnak a nemes igazsága? Ez nem más, mint a Nemes Nyolcas Út (ariya-aṭṭhaṅgika-magga), úgy mint helyes nézet, helyes szándék, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életvitel, helyes törekvés (erőfeszítés), helyes éberség (tudatosság), helyes elmélyedés. […]”
[3] FÓRIZS: ṚV. X. 81/4. (Viśvakarman)
[4] FÓRIZS: ṚV. X. 82/5-7. (Viśvakarman)
[6] UPANISADOK: Śv. I/1-3.
[8] Ezen igazságnak azonban az is a részét képezi, hogy a nők teljességgel megbízhatatlanok („Egyetlen férfi sem óvhat meg egy nőt erővel”, Manu IX.10), illetve spiritualitásukat tekintve teljes mértékben ignorálhatóak („A nők az ágyaikat, székeiket, ékszereiket szeretik, és természetükből adódóan pedig tisztátalan vágyúak, haragosak, őszintétlenek, ármányosak és rosszak”, Manu IX.17).
[9] vö. pitṛyāṇa: a halott férfi túlvilági boldogságát/létezését a fiú utódok – akár számos generáción át tartó – e célt szolgáló áldozatai biztosítják; ha nincs fiú utód, a pitṛyāṇa nem lehetséges.
[10] A teljes résszel kapcsolatban vö. http://www.geocities.com/Athens/Pantheon/4789/Articles/Women/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése