Az élő szekrény és a jezsuita tartományfőnök esete

…avagy miért ne menjünk templomba

– 1 –

– Hát értse már meg, jóember…!

A mondat többi részét elnyelte az irodám vastag fenyőfa-ajtaja. De azért felkaptam a fejem, mert végre hallottam valamit azon az idegesítő mormogáson kívül, ami már jó néhány perce beszűrődött a folyosóról. A Morgan mormogását jól ismertem, a legtöbb napon ő volt az ügyeletes biztonsági őr az emeleten, de a másik férfi, aki az imént ilyen nagyon felordított, valami észveszejtően irritáló hanglejtéssel és akcentussal tudott mormogni. Megrándult a kilincs, de az ajtó csak tompán puffant egyet, aztán mormogtak tovább.

Az ablakon keresztül egy rövid pillantást vetettem a Temzére, aztán elővettem egy üres lapot a fiókból, és figyeltem tovább az ajtó irányába. Valahogyan így kezdődött ez az egész história, de csak azért emlékszem erre, mert amikor végül az ismeretlen férfi beesett az ajtón, nagyon megragadott a látványa. Az arca tüskeszerűen borostás volt, a haja csomós a zsírtól, a szemei olyan vörösek és laposak, mintha már egy hete nem aludt volna; Morgan még erőteljesen markolta a bal karját hátulról, és rángatta visszafelé.

– Hagyjon már békén, az istenit magának! – förmedt rá a férfi észveszejtően irritáló hanglejtésével és akcentusával, Morgan meg az én intésemre elengedte a karját. A férfi gőgösen elfordult tőle, és ismét rám emelte a tekintetét. Próbáltam közömbösnek látszani.

– Zoltán Kerekesi vagyok – mondta Kerekesi Zoltán, és egy pillanat műve alatt teljesen lehiggadva, már-már kecses mozdulatokkal behúzta az ajtót maga mögött. Egyébiránt a ruhája is mocskos volt meg szaggatott, farmering és hasonszőrű nadrág, de a jobb fajtából; a lábán fekete bőrbakancs volt, tiszta sár, de az is a jobbik fajtából. Pislantottam. Volt egy szék éppen Kerekesi előtt, ha már idáig eljutott, gondolhatta volna, hogy le is ülhet – de csak állt az ajtó előtt, és legeltette rajtam a szemeit.

– Nagyon fontos lehet – állapítottam meg félhangosan.

– Meghiszem azt… Leülhetek?

Szóval így kezdődött, és aznap este már egy távolsági buszon ültünk célunk felé, mert tényleg nagyon fontos volt. Az ügy mindamellett azóta már titkos is, így a továbbiakban akarva-akaratlanul nem fogok a dologgal szorosan összefüggő valóságos helység- és személyneveket említeni, meg aztán ennek nem is lenne sok értelme, mert ez az ügy korántsem személy- és helyfüggő. Ez amolyan általános eset, bár jómagam is többször rácsodálkoztam arra, hogy ez valóság. Merthogy az. Azért akinek nagyon megfekszi a gyomrát, legyintsen csak nyugodtan, és képzeljen, amit akar.

A távolsági buszok ugyan gyorsabbak, mint a helyközi buszok szoktak lenni, mégsem gyorsak eléggé. Mehettünk volna repülővel is, de akkor még nem tudtam, hogy kell-e sietni avagy nem – egyébként ez is teljesen mindegy, mert én és Kerekesi is rettegtünk a repüléstől, és már csak emiatt is a buszt választottuk. A távolsági buszok mindamellett számos előnnyel is bírnak, például ha az ember kinéz az ablakon, közelről figyelheti meg a tájat, és nem amolyan tíz kilométer magasságból. Ez a busz ráadásul nagyon kellemes útvonalon haladt; Calais-ből indulva először a francia-belga határ mentén mentünk, majd átvágtunk Champagne-on és Lotaringián, hogy aztán belevesszünk Thüringia lidérces erdőségeibe, alagutakon és mély, fekete völgyeken keresztülhaladva. Kerekesi ezt az útszakaszt mondjuk szépen átaludta, de rá is fért a pihenés a szerencsétlenjére. Hajnalban elértük Münchent, onnan egyenesen Bécs felé folytatta útját buszunk, jobbára az öreg Duna vonalát követve, végül pedig lefordultunk a magyarországi Sopron felé, ami egyben a végállomás is volt. Kerekesit csak a határon ébresztettem fel, amikor a vámosok a papírjainkat kérték, de utána már nem hagytam visszaaludni. Már közel jártunk.

Ez egy ilyen hülye busz volt, mert amint Kerekesi tovább magyarázott a délutáni, fanyar napfényben a buszpályaudvaron, kiderült, hogy annyira azért mégsem járunk közel, és a busz éppenséggel még teljesen nyugodtan megtehetett volna egy amolyan kétszáz kilométert. Legalábbis Kerekesi szerint, de aztán megmagyaráztam neki, hogy ez pont így jó, ahogy van, ilyen meg olyan okból. Nem sokat konyított a témához, de elszánt és jólelkű ember volt, na meg rémült is, bár a társaságom ezen a baján láthatóan sokat segített. Még az állomáson meghívott egy kávéra – én átvirrasztottam az egész utat, igen fontos szakirodalmat olvasva –, aztán beterveztük az utat Budapestig.

Kerekesi Zoltán lényegében egy templom ügyében keresett fel engem Londonban, mint a British Museum ideiglenes munkatársát, és amit az irodában elmondott, az bőven elég volt ahhoz, hogy munkára bírjon engem, félhivatalos okkultistát. Később aztán többek között az is kiderült, hogy a templom csak a jéghegy csúcsa, és bár végig elsődleges feladatomnak tartottam a szentségtelen kis épület kivizsgálását, sok másra is fény derült, amit már régebben is gyanítottam, egy kollégámmal egyetemben. Ez a bizonyos templom Kerekesi igen-igen megalapozott gyanúja szerint sötét üzelmek színhelye volt, egyfajta gócpont – nem annyira veszélyes, de annál rémisztőbb gócpont. És mint tudjuk, fejétől büdösödik a hal. Ennek ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy előbb alaposan körülnézhessek az ország más részein is; ekkor derült csak ki tisztán, hogy Kerekesi pánikszerű hangulatban döntött úgy, hogy megkeres engem, de ezért az ijedtségéért csakis önmagát okolhatta – vagyis nem kellett sietnünk sehová, szerencsére annyira nem volt komoly a baj. Így utólag persze könnyű ezt mondani; valójában irtózatos dolgokon mentem keresztül az elkövetkező napokban.

Sopronból vonattal indultunk Tihanyba, ahol meg akartam nézni az apátságot, de végül úgy esett, hogy már előbb, Badacsonynál leszálltunk. Addig nem váltottunk túl sok szót egymással – Kerekesi nagyon elnyűtt volt, és én hagytam is aludni.

– Hogyne, azért van a szék – feleltem még mindig közömbösen, bár Kerekesit szemlélve kezdett elfogni az a határozott érzés, hogy ez az ember nem véletlenül jött pont hozzám. Biccentett, leült, hatalmasat ásított, és dörzsölgetni kezdte a szemét, hosszasan. – Szóval?

Irdatlanul megviselt volt, sokáig nem válaszolt, csak forgatta bedagadt szemeit. Végigmérte az iroda falait, bár nem sok látnivaló volt rajtuk, az a pár oklevél és kép pedig, ami mégis akadt, bizonyára elmosódott a szeme előtt ebben az állapotában. Kiszóltam Morgannek, és hozattam vele egy kávét Kerekesinek meg egy teát magamnak az automatából. Kerekesi mocskos ruhája enyhén bűzölgött, hátrébb csúsztam a székemmel, és kinyitottam az ablakot.

– Köszönöm, hogy fogadott – dünnyögte Kerekesi, és a zsebébe nyúlt, előkotorva egy szabálytalanul összehajtogatott papírköteget. Hosszasan és lomhán bíbelődött a kihajtogatásával, le is ejtette az egyik lapot, de nem volt ereje felvenni. A többit letette az asztalra. – Higgye el, dr. Wenders, nem feleslegesen rabolom az idejét… Nézze meg ezeket a képeket…

Megnéztem a képeket, már amennyi látható volt még belőlük. Első ránézésre egy templomról készült fotók voltak, sőt, még második ránézésre is, de Kerekesi olyan izgatottan mozgolódott a székben, hogy inkább megkérdeztem: – Mi ez?

– Templom – válaszolt Kerekesi valami olyan kicsavart undorral, hogy önkéntelenül elfintorodtam, mintha a „templom” szó valami univerzálisan undorító dolgot jelentene. Kerekesi megörült ennek; azt hihette, már értem is, miről szól ez az egész. Pedig még azt se tudtam, honnan jött. Kerekesi nagyon vontatottan mondta tovább. – De nem olyan.

Kezdett leesni a húszfilléres, mármint azt illetően, hogy a templommal szerinte nem stimmel valami, és hogy szerinte én vagyok az az ember, akinek feltétlenül foglalkoznia kell ezzel. Végül is igaza volt mindenben, de ebben a pillanatban olyannyira nem tudtam mire gondolni, hogy inkább még mindig csak közömbösen pislogtam. Még egyszer megnéztem a képeket, de nagyon rossz állapotban voltak, semmiféle részletet nem lehetett már rendesen kivenni rajtuk. Ránéztem az ültében is dülöngélő férfira, és vártam a folytatást. – Hát akkor milyen?

– Jezsuita.

– És?

Kerekesi mintha morgott volna, és lehunyta a szemét.

– Vannak jelek – szólt. – Gonosz hely.

– Gonosz?

Nem felelt, és ennél többet akkor már nem is tudtam kihúzni belőle, mert hirtelen lefordult a székről, és ájultan elterült a földön. Átvittük Morgannel a személyzeti pihenőbe, és lefektettük egy díványra, lehámoztuk róla a koszos ingét is, mert lassan mi is kezdtünk elalélni a szagtól. Ekkor ért az első igazi döbbenet: Kerekesi hátát, karját, és néhol még a mellét is hosszú, vörösen bedagadt, néhol gennyedző hegek borították. Ahogy levettük az inget, véletlenül fel is sértettük az egyiket, és a férfi vére kibuggyant, vékonyka patakocskaként lefolyva a hátán. Önkéntelenül elfordultam – bár már többször láttam effélét, még mindig nem tudtam hozzászokni a folydogáló vér látványához. Alvadt vér, vagy egy halott még meleg vére, az más. De Kerekesi még élt.

Mindez még délelőtt történt, és Kerekesi ezt követően egészen fél hatig magánkívüli állapotban hevert a kanapén. Sebeit gondolataimban akaratlanul is összekötöttem a templommal meg a sárral, a mocsokkal, ami a ruháját borította, és rövid úton arra a következtetésre jutottam, hogy itt tényleg komoly dologról van szó. A neve ráadásul magyarosan hangzott, és miután az útlevelét megnéztem, meg is bizonyosodhattam róla, hogy Kerekesi emiatt az ügy miatt, ráadásul ebben az állapotában képes volt Magyarországról ide utazni – ide, hozzám, tehát valamennyire avatott is az okkult dolgokban, ha ismeri a nevem és a hollétem. Úgy tűnt hát, hogy valóban sürgős beavatkozásra van szükség, bármit is jelentsen ez. Este hatra valahogy életet leheltem Kerekesibe, Morgan szerzett neki ruhát is; Kerekesi ahhoz túl zavart volt még, hogy folytassa a beszámolóját, de sikerült kivonszolnunk őt a taxiig, amivel Doverbe mentünk, hogy ott felszálljunk a kompra. Calais-ből este tízkor indult a busz.

Késő október volt; fél ötkor, amikor Badacsonyba értünk, már alábukott a nap, és romantikus félhomály uralta a Balaton-partot. Enyhe, csípős szél fújt, aminek most kivételes örültem, mert Kerekesit kicsit felrázta a hideg. Ismerte a helyet; beültünk egy étterembe, és amíg vártuk, hogy kihozzák a vacsoránkat, összeszedte magát, hogy ténylegesen folytassa a tájékoztatásomat.

– Már tizenkét éve figyelem azt a helyet – mondta. – Azóta, hogy először bementem. Tudja, bementem, és… Hívő vagyok. És hiperszenzitív, ha jól mondom. Bementem, hogy imádkozzam, de nem éreztem semmit. Vagyis… érti, nem?

Ilyen átkozottul darabosan beszélt, de ezt most a kimerültsége számlájára írtam. Az akcentusa így is borzalmas volt, és halkan beszélt; alig értettem, amit mond. De amit hallottam, azt értettem, ő pedig várta tőlem, hogy szakszavakkal kommentáljam a beszámolóját.

– Mintha nem lenne felszentelve, azt akarja mondani?

– Igen! – csillant fel kerekesi szeme egy pillanatra, aztán összehúzta a szemöldökét, és otrombán elkomorodott. Elismételte, amit mondtam. „Mintha nem lenne felszentelve.” – Még a múlt század elején szentelték fel amúgy, ezerkilencszáztíz körül. Jezsuiták…

– Mi baja a jezsuitákkal?

Mintha megrökönyödött volna a kérdésemen, úgy nézett. Megvillant a szeme.

– De ez nem minden – szólt végül. – Elkezdtem figyelni. Naplót vezettem, tudja, hogy biztos lehessek a megfigyeléseim… helyességében. De elhagytam pár napja, amikor… tenni akartam végre valamit. Rossz ötlet volt.

Nem szóltam közbe, ő pedig ezt nem folytatta, hanem visszatért a megfigyeléseihez. Megemlített jó néhány építészeti elemet, ami szemet szúrt neki, és háromszor a lelkemre kötötte, hogy ne nézzem őt hülyének, mert én is meg fogom látni, mennyire furcsa a templom már kívülről is. Ezt ráhagytam. Aztán a harangozásról kezdett beszélni.

– Rokonaimtól tudom, hogy ebben a templomban legalább ötven éve ugyanúgy harangoznak már. Gondolom mindig is így csinálták. Minden nap délben és este hétkor. Vasárnaponként délelőtt fél tizenegykor is. Advent utolsó hetében meg még hajnali hatkor is.

– A templomokban szoktak harangozni, igen. Megvan annak a módja.

– Mondjuk a jezsuita módja, hehe?

Vigyorgott.

– Pontosan.

– Nálunk ’89 előtt be volt tiltva a jezsuita rend. És ugyanúgy harangoztak akkor is.

Ezen elgondolkodtam, és Kerekesi tudtára adtam, hogy ez valóban érdekes. És azt is, hogy mindez önmagában semmit sem jelent, számtalan magyarázata lehet. De ezzel ő is tisztában volt, mint ahogy hozzám hasonlóan azzal is, hogy itt nem egyes dolgok furcsaságáról, hanem több tucat dolog együttes furcsaságáról van szó, és mit sem számít az, hogyha egyik-másik részletet elhagyjuk.

– És sosem vetnek keresztet a papnövendékek, amikor elmennek a templom előtt. Tudja, van a közelben egy ilyen mit tudom én micsoda. És a kis papok néha elsétálnak előtte – mármint a templom előtt, csak Kerekesi törte az angolt –, mert arra viszi őket az útjuk. De nem vetnek keresztet.

Kihozták az ételt. Gulyáslevest kértem, ha már egyszer Magyarországon vagyok, Kerekesi meg cigánypecsenyét evett, uborkasalátával. Közben nem beszélt, mert nagyon éhes volt. A teraszon ültünk egyébként, de a szél itt nem fújt, és mindent betöltött a Balaton illata.

– Azt is elmondja, mi történt magával?

– Nem – jelentette ki Kerekesi egyszerre riadtan és dühödten.

– De, mesélje el.

Megrázta a fejét. Éreztem a félelmét, az iszonyatot, ami átjárta a testét. Kirázott a hideg.

– Hisz már nekem? – kérdezte Kerekesi jó pár perces hallgatás után. Addig a földet fürkészte, én meg az ő arcát. Hiszek-e már neki? Eddig is hittem; az a dolgom, hogy elhiggyem, amit mondanak nekem, aztán megnézzek minden a saját szememmel is, és ha netán mégsem lenne igaza az ügyfelemnek, akkor mondom neki, hogy nincs igaza. Sokan sajnos ezt fordítva csinálják, és sohasem tudják meg, igaza volt-e a másiknak. És szomorú, de nem is érdekli őket. Mert „nekik van igazuk…”

– Igen – feleltem. – Igazán kíváncsivá tett, Kerekesi úr…

– Zoltán. Szólítson nyugodtan Zoltánnak.

Most ragyogott a szeme, hogy a szemembe nézett. Elmosolyodtam.

– Egy feltétellel: maga is abbahagyja a doktor Wendersezést.

– Hát?

– Egyszerűen csak Johanna.

Ennek láthatóan nagyon megörült, aztán fél óra múlva már el is vonult aludni a hotelszobájába, én meg egyedül maradtam, tolmács nélkül. A jezsuiták jártak a fejemben, nem a templom. Én számtalan okot tudtam volna említeni, amiért Kerekesi utálhatta volna őket, de ezeket az okokat Kerekesi – azaz Zoltán – nem ismerte, és ezért idegesített, hogy a jezsuitákkal is baja van, nemcsak a templommal. Azt csak másnap, a vonaton Budapest felé tudtam meg, hogy az ominózus templom a jezsuiták magyar rendtartomány-főnöksége. De volt más oka is Zoltán jezsuita-ellenességének, csak azt nem kötötte az orromra. Pedig örültem volna neki, meg később jól is jött volna.

Várakozással feküdtem le aludni, meglehetősen korán, de úgy voltam vele, hogy inkább másnap legyen több erőm. Nem nyaralni jöttem, kit érdekel most az esti Balaton-part!

Nem szálltunk le Tihanyban. Már nem érdekeltek más templomok, csakis az – az este elhangzottak fényében immár majdnem teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy tökéletesen egyedi jelenséggel állunk szemben, aminek kielemzéséhez nem lesz szükségem más támpontokra, csupán a puszta érzékszerveimre, az eszemre, és persze a megérzéseimre – mint mindig. Különös szakma ez. Hihetetlen mennyiségű adatot tart az ember a fejében, de az igazán fontos pillanatokban ezekre tulajdonképpen nincs is szüksége, legfeljebb utólag, amikor precízen ki akarja értékelni, hogy egészen pontosan mi történt, és mindez hogyan illeszkedik bele abba a legtöbb ember által egyáltalán nem is ismert világképbe, az igazi valóságba.

A vonaton tűnt fel Zoltánnak először a fekete, jeltelen sporttáskám. Eddig túl fáradt lehetett, mert egyébként rendkívül kíváncsi ember volt, annak ellenére, hogy jobbára ő szeretett mesélni. Most megunhatta.

– A táskájában mi van? – kérdezte nemes egyszerűséggel, félúton Budapest felé. Én a gyülekező, esőszagú viharfelhőket bámultam, és csak lassan fordultam Zoltán felé, hogy válaszoljak.

– Semmi különös – nyitottam ki a táskát, aztán sorban megmutattam neki mindent, vigyázva, hogy más ne lássa. – Egy jezsuitákról szóló könyv… ez most a maga kedvéért, egyébként az állandó kellékeim. Hegyikristály, pár amulett, festékszóró… egy XIX. századi felszentelt platinatőr Avignonból…

Erre rácsodálkozott. Elnevettem magam.

– Néha jól jön. Egyébként van nálam egy .357-es Colt Python, egyelőre üresen, de tetszés szerint tölthetek bele hagyományos golyókat, vagy…

– Kitalálom: ezüstgolyókat. Eldobom az agyam!

– Leégett egyszer egy kis templom Thüringiában… A romeltakarítás közben eltulajdonítottam egy szétolvadt, egykori ezüstkeresztet, abból készültek a golyók. De ne nézzen rám így, könyörgöm. Ezért keresett meg engem, nemde?

Kerekesi Zoltán sejtelmesen somolygott.

– Van aztán még más is nálam – tettem hozzá. – De attól tényleg megijedne.

Nem firtatta a dolgot, hanem hátradőlt az ülésen, és pár perc alatt elaludt. Ilyen sokkoló hatással voltam rá, hiába. Aztán lehet, hogy csak cselből aludt el, és a szemhéja alól végig engem figyelt, de nem sokat láthatott, mert elővettem a jezsuitákról szóló autentikus forrásomat, és egészen Budapestig le sem tettem. Nem mintha sok újdonságot tartogatott volna számomra, de a magyar vonatkozásokat tüzetesen áttanulmányoztam. Ezernyolcszáznyolcvan óta képviselik magukat az országban, és valóban, a szocializmus alatt, közel ötven évig, be volt tiltva a működésük. Ez az ominózus templom pedig, nos, már első megközelítésre is furcsa: huszonkilenc év telt el az alapkőletétele és a felszentelése között. Mit építettek egy ilyen kisebbfajta templomon ennyi ideig? Vagy miért nem szentelték fel tüstént, miután felépült? Ezt az érdekességet még a pályaudvaron megemlítettem a szemeit dörzsölgető Zoltánnak, aki csak megcsóválta a fejét, és valami ilyesmit dörmögött: „Megmondtam én.” Igaz, megmondta: valami nem stimmel a hellyel.

Azt viszont nem mondta meg, hogy mi volt az a „rossz ötlet”, és hogy ki és mivel és mikor verte meg, mikor döngölte a sárba, és mikor űzte egészen Londonig. Az akcentusát viszont lassacskán már kezdtem megszokni.

A budapesti pályaudvarra megérkezve Zoltán kezdett felettébb különösen viselkedni. Fájlalta a sebeit, de már egészen jó erőben volt, és talán épp ezért már kezdett úgy gondolkodni, ahogyan akkor tette, amikor még nem ismert. Meg akarta nézetni velem a várost, invitált a legkülönbözőbb helyekre, és ha a templomról kérdeztem, immár csak kitérő válaszokat adott, és új ötletekkel hozakodott elő. Rettegett a templomtól.

Én viszont nem, és pár órányi céltalan sétafikálás után világosan ki is fejtettem, hogy ideje munkához látni, azaz hogy előbb szállást keresni, aztán meglátogatni a templomot. Hamar kiderült, hogy ő épp a templommal szemközti házban lakik – meg is mondtam neki, hogy kezdhette volna mindjárt ezzel, ahelyett, hogy holmi szállodákat mutogat. De nem akart odavinni. Elmondta, hogyan juthatok a leggyorsabban a templomhoz, odaadta még a lakáskulcsát is, de nem volt hajlandó velem jönni. Mindig gyanús, ha valakinek a viselkedése egyik óráról a másikra ennyire megváltozik – ezt csak hatványozta, hogy „rossz ötletének” történetét állhatatosan magában tartotta. Végül is abban egyeztünk meg, hogy kivesz egy szobát egy kisebb szállodában, és majd felhív engem a saját lakásán, hogy megadja az ottani címét és telefonszámát.

Gyalog mentem. Borongós idő volt, a nap hol előbújt, hol szürke felhők takarták el, néha még az eső is szemerkélt. Minden gondolatomat lefoglalta a templom és Zoltán, még csak nem is nézelődtem, pedig életemben először jártam Budapesten. Zoltán eligazítása alapján szerencsés módon nem tévedtem el, és amikor a többé-kevésébe kifestett ódon házakat, a modern irodaépületeket és az utcán rikító kisebb-nagyobb nyugati boltokat felváltották Józsefváros mállott, töredezett vakolatú, szürke és barna házai, tudtam, hogy egy kicsit – de csak egy kicsit – eltévedtem. Hasznos eltévedés volt, mert mire rátaláltam a templomra, tulajdonképpen végigjártam az egész környéket, és felmérhettem, mégis miféle vidék ez. A százéves házak vidéke, ahol egykor még mocsár állt. Pompás hely.

És akkor megpillantottam a templomot, vagy inkább a Templomot, mert itt – legalábbis akkor még azt hittem – minden körülötte forgott. Egy kisebbfajta tér egyik oldalán állt, homlokzatát távolról egyelőre eltakarta előlem egy terebélyes, öreg tölgyfa – az egyik falát és a felém eső tornyait láttam csak; vörös téglából volt mindene, de a téglákon nem látszott százéves koruk, talán csak annyiban, hogy színükbe egy kis sárga is keveredett már. Mentem közelebb. Előtűnt a bejárat, előtűnt a homlokzat a hatalmas, színtelen rózsaablakkal, előtte egy többméteres, könyvet tartó angyallal, közvetlenül a bejárat fölött. És előtűnt a két groteszk, hegyes szárnyú vízköpő, ahogyan az angyal lábainál kuporodva szemlélik a templom alatt elsétáló embereket… Megálltam amolyan tíz méterre az épülettől, és néztem – a homlokzatát, az oldalát, a tornyait, a díszeit. Próbáltam beazonosítani a stílust, amelyben épült, de nem ment. Két, nyolcszögletű torony állt a főhajó két oldalán, de ezek mellett alacsonyabb, kerek tornyok is voltak… Bizonyos kiszögeléseket fehéres márvány borított, aztán ott voltak a mellékhajó tetejéről kinyúló támpillérek, közöttük a főhajó vékony, dísztelen, dupla üvegű ablakai… a két üveg között ferde téglalapsorokból álló rács minden ablakban. Becsuktam szemem, mert egyszerre elég volt a látvány. Nem bírtam rendesen befogadni az építészeti elemek ezen kaotikus, absztrakt halmazát, amely a méltóság legcsekélyebb formáját sem sugallta, hanem csak egyfajta lidércszerű benyomást, ami igazából fel sem tűnik, ha nem akarod, hogy feltűnjön. Merthogy ez egy templom, nem több – igen, kétségtelenül templom formája van. Kinyitottam a szemem, és végigmértem a felém eső főtornyot, a fekete cseréptetejét, a zsalugáteres, embertelenül keskeny ablakait és a tetején ékeskedő hideg vaskeresztet, amelynek ágaira kígyószerűen csavarodott rá még egy adag sötét fém… Gőgösen megemeltem a fejem, és biccentettem a templomnak. Megjöttem.

Aztán hátat fordítottam, és megkerestem Zoltán lakását, amelynek egyik ablaka épp szembenézett a homlokzattal. Ideje volt munkához látnom.

– 2 –

Sűrű, szemcsés félhomályba nyitottam be, egy kis, folyosószerű előszobába, ahonnan három, fehérre meszelt faajtó nyílt. Még csak fogas sem volt a falon, ahová letehettem volna a kabátomat, és elsőre a villanykapcsolót sem találtam meg, bár nem is kerestem túlzottan. Az első ajtó Zoltán ímmel-ámmal felszerelt és berendezett konyháját rejtette maga mögött, onnan nyílt egy szegényes fürdőszoba is. Hideg volt benn. A másik ajtó egy kis kamrába, amolyan spájzba vezetett, de alig hevert valami a koszos fapolcokon – egy-két húskonzerv, egy üveg befőtt, meg egy doboz keksz: ez volt minden. Nem gondoltam semmire, nem formáltam véleményt, bár az szöget ütött a fejemben, hogy miért ilyen szegényes ez a lakás, amikor Zoltánnak minden bizonnyal van pénze, méghozzá nem is kevés, ha kedvére képes Budapesttől Londonig utazni és szállodában lakni, ha szükségesnek érzi.

A bejárattal szemközti, harmadik ajtón keresztül jutottam a nappaliba, amelynek két széles ablaka a templommal szemezett. A tölgyfa mondjuk valamelyest útban volt, de kis ügyeskedéssel mindent ki lehetett venni a homlokzatból… Zoltán innen figyelt egy évtizeden keresztül… Körbenéztem. Magas, antik könyvespolcok álltak körben a szoba falai mellett, más bútor nem is volt a helyiségben egy alacsony íróasztalt és a hozzá tartozó antik széket leszámítva. „Több ezer könyv” – villant át az agyamon, ahogyan körbefordultam a félhomályban. Kicsit meglepődtem. Benyitottam a hálószobába, ahol könyvespolcok újabb vigyorgó csapata fogadott, na meg egy igen impresszív ébenfa franciaágy. Az ablak előtt fekete bársonyfüggöny lógott, a levegőt átitatta a könyvek kesernyés, bomló szaga.

Ez volt Kerekesi Zoltán lakása, legnagyobb megdöbbenésemre. Felkapcsoltam minden villanyt, ami az utamba került, csak hogy mindent rendesen szemügyre vehessek, legfőképp a könyveket. A legtöbbje magyar nyelvű volt, ezekkel nem sokat értem, de azt így is nagyon jól láttam, hogy nem kevés közülük megvan már vagy száz éves is. De még nagyobb meglepetést okozott, hogy az első sor könyv mögött minden egyes polcon állt még egy sor könyv is, s ha lehet, még régebbiek – német, angol, francia nyelvű könyvek, szinte kiolvashatatlan gót betűkkel nyomva. Észre sem vettem, de több órát eltöltöttem az olvasgatással – az íróasztalon lévő telefon fülbehasító csöngése rántott vissza a valóságba. Tudtam, hogy Zoltán az, és nem vettem fel a telefont. Megmagyarázhatatlan érzés lett rajtam úrrá Zoltánt illetően, dühös voltam rá, bár magam sem tudtam, miért, és hirtelen, ahogy a teljes, elfojtott némaságban megcsörrent a telefon, meg is ijedtem Zoltán lényének gondolatától. És már azt is tudtam, hogy miért gyűlöli Kerekesi Zoltán a jezsuitákat… azért, mert ő is tud róluk annyit, mint én. Akkor meg minek ez a színjáték…?

Ahogy elkezdett besötétedni, még nagyobb lett a csönd. Ebbe a lakásba valahogy nem hatoltak be a hangok, furamód. Behúztam a függönyöket. A templomot sem akartam látni már ma. Nekiláttam, hogy feltúrjam az íróasztal fiókjait. Olló, csipesz, jegyzettömb, megsárgult, szakadt papír, firkálás, hegyező… Az egyik fiók mélyén aztán találtam egy fekete bőrkötésű, lapos, kapcsos könyvecskét is. Abbahagytam a kapkodást, amit valami meghatározhatatlan eredetű félelem váltott ki belőlem, és lehiggadva magam elé tettem a könyvet. Kinyitottam, elkezdtem lapozgatni… és annak dacára, hogy nem tudtam magyarul, a másodperc töredéke alatt rájöttem, hogy ez Zoltán elveszettnek hitt naplója. Dátumok és időpontok álltak benne, mindegyik mellett egy-egy pár soros bejegyzés, és ez így ment több száz lapon keresztül. Nagyon vékony papírból készültek a lapok, ezen külön meglepődtem. És valóban, ahogyan mondta: Zoltán ezerkilencszáznyolcvankilenc óta vezette ezt a naplót, a legteljesebb alapossággal. Meg kellett volna nyugodnom, és örülnöm kellett volna, hogy mégis megvan a napló, és Zoltán majd felolvashat nekem belőle ezt-azt. De nem nyugodtam meg, ellenkezőleg: Zoltán hazudott. Mert bizonyára nem felejtette el, hogy az egyetlen íróasztala fiókjába tette a naplót!

Ültem a napló felett, és elkezdtem gondolkodni mindenféle hétköznapi dolgokon, kezdve azzal, hogy a lakásban nincs se rádió, se televízió, se számítógép, se semmi. Nincsenek ruhásszekrények, nincsen tükör, nincsenek dísztárgyak, vázák a polcok tetején… Nincsenek hangok, és ha lekapcsolnám a lámpákat, fény se lenne: tökéletes lenne a sötétség most, hogy már lebukott a nap. Nincsenek még illatok se, mindent csak a poros, ódon könyvszag tölt ki. Ránéztem az órámra – órát sem találtam a lakásban –, este fél hat volt, vihar előtti, késő októberi csend.

Az évek alatt megtanultam, hogy nem vagyok paranoiás. Még az első hónapokban, években azt gondoltam magamról, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ami engem irritál, amitől én félek, ami engem gyanakvásra késztet, az valóban irritáló, félelmetes, gyanakvásra késztető, egyszóval gonosz, vagy legalábbis idegen – mármint azok számára, akik egy kicsit is nyitva tartják a szemüket. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a fényképezőgépem, és ellőttem egy teljes huszonnégy képkockás filmet – lefotóztam a lakás minden egyes szegletét. Mintha a lakás miatt jöttem volna… Saját magamon megdöbbenve álltam a nappali közepén, és bámultam a kezemben lévő fényképezőgépet. Aztán filmet cseréltem, és lefényképeztem mindent, amit eddig mégis kihagytam – erre szükségem volt, bár indokolni ezt akkor még nem tudtam.

Pontban hétkor megkondult a templom harangja, és hosszasan, már-már őrjítően sokáig bongani kezdett. Nem képzelődtem, hirtelen a levegő is lehűlt valamelyest a lakásban – és azt sem képzeltem, hogy miután a vaskos harang vagy százat ütött és végre elhallgatott, egy kisebb, vékonyabb hangú harang váltotta fel, és még jó egy percig nem hagyott békét nekem. A harangozás után a csend egyszerre vált nyugtatóvá és idegenné, s úgy emlékszem, hosszú percekig nem bírtam mit kezdeni magammal, csak a függönyt félrehúzva bámultam a sötét templomot. Aztán este nyolc tájban újra csöngött a telefon – immár felvettem. Zoltán volt, természetesen.

– Na végre, hogy felvette – mondta kicsit ingerülten. – Már azt hittem… No de, mindegy. Hogy van? Jól, akkor jó… Ott van…?

Hallgattam. Telefonon keresztül a felét nem is értettem annak, amit mondott. Lassacskán elkezdett egyre riadtabban szólítgatni.

– Itt vagyok, Zoltán.

– Miért nem szólt bele?

– Rossz a vonal – hazudtam. Észhez kellett térnem, fel kellett ébrednem a magányomból, ami mindent, még Zoltánt is, illetve leginkább őt, idegenné tett. – Most már hallom.

– Az előbb hol volt?

– Sétáltam egy darabig. Épphogy feljöttem… hívott már?

– Igen, mindegy, értem. Na, megnézte akkor a templomot is? Mi a véleménye?

– Érdekes.

Egy pár másodpercig hallgatott.

– Érdekes?! Ennyi?

– Majd reggel szemügyre veszem. Igaz is, mondja már el, amit különösnek tart… mármint építészeti elemet, miegyebet. Persze ha nem gond… Megkönnyítené a dolgom.

– Jöjjön el holnap, az Intercontinentalban lakom, az elég nagy. Jó éjt.

És lerakta.

Én pedig felvettem a kabátom, magamhoz vettem a táskám, és lesiettem a térre. Igaz, este volt már, de elvégre vannak lámpák az utcán… és nekem mégis látnom kell a templomot. Még ma.

Csípős szél fújt odakint, az utcák már kihaltak, a százéves házak ablakainak legtöbbje sötéten meredt a templomtérre. A templom ablakai is feketék voltak; a homlokzatot és az épület látható oldalát – merthogy a másik egy háztömb tűzfala felé esett – sárgára festették a fakó utcai lámpák. Egészen a bejáratig sétáltam, ahová pár márványlépcsőfok vezetett fel, de ott egy vastag, fekete vasrács állta az utamat. A templom már zárva volt, és még csak a roppant fakaput sem érinthettem meg, ami a rácstól jó egy három méterre állt. Visszamentem a járdára, hogy alaposabb vizsgálat alá vegyem a homlokzatot, közben egy futó pillantást vetettem a bejárat bal oldalán lévő kis oltárra, amelynek oltárképét hátulról neonfény világította meg. Az oltárkert is zárva volt, nemkülönben maga a templom kertje, ami az épület nem látható oldala és a tűzfal között terült el – ezt még Zoltán mondta valamikor.

A két vízköpő rendületlenül fürkészte az utcát, arcuk egy madár és egy farkas absztrakt keverékére hasonlított, szárnyuk hegyesen simult a testük fölé. Elég sokat tudtam a templomokhoz ahhoz, hogy belássam: ilyen dögöket nem sok helyen látni templom-homlokzaton, főleg nem egy alig százéves templomén. Ekkor tűnt csak föl, hogy a vízköpőktől kezdődően egy drótháló fedi az oromzatot… e mögött állt a több méter magas angyalszobor a gótikus stílust utánzó rózsaablak előtt, kezében egy méretes könyvet tartva. Valami írva is volt a könyvre, méghozzá aranyozott betűkkel, de nem tudtam elolvasni a fényviszonyok furcsasága miatt. Néztem még följebb… és hirtelen alig hittem a szememnek. Egészen közel a tetőhöz, a homlokzat téglái közül egy még zöldellő, szétágazó faág meredt ki, finoman hajladozva a szélben. Kicsit arrébb álltam, hogy megbizonyosodjam róla, nem csak képzelődőm-e – de nem. A faág a téglák közül nőtt ki, ahogyan azt elsőre is láttam, és nem holmi gallyacska volt, hanem egy jó tizenöt centiméter átmérőjű, kérges faág. Készítettem pár fényképet sebtében, aztán a kis oltárkert felé indultam, hogy alaposabban szemügyre vegyem.

Szemerkélni kezdett az eső, a szél is felerősödött, de most mindez nem érdekelt. Valami azt súgta, hogy még ma éjjel mindent meg kell néznem, amit csak lehet, mert másnap különös dolgok történhetnek, és talán már nem lesz lehetőségem minderre. A kis oltárkép annak dacára, hogy a pár négyzetméteres oltárkert külön el volt zárva már egy ráccsal, szintén egy nyitható rács mögött lapult, a mögül sandított ki Szűz Mária és a Kisjézus, mindkettőjük fején egy tényleg irdatlan méreteket öltő, aranyló korona díszelgett. Ez is elég furcsa volt már, de ahogyan tovább néztem a képet, lassan feltűntek a Jézuska további furcsaságai is: felnőttesen gyerekes, okító arca, irracionálisan dióalakú szeme, és legfőképp jobb keze, amit intően anyja elé emelt, két középső ujját összezárva. „Mintha esküt tenne” – gondoltam, és lefotóztam az oltárt. Aztán körbefordultam, hogy megnézzem, nem figyel-e valaki egészen véletlenül, de ehelyett attól ijedtem meg egy kicsit, hogy az azért nem túl késői időpont ellenére senki sincs sehol – még csak fél kilenc volt. Az oltár mellett egy vajszínű garázsajtó ékeskedett, hatalmas „Megállni tilos!” táblával maga fölött. Nos, igen, a szolgálati kocsi helye, bizonyára. Ekkor vettem észre, egy elsuhanó kocsi reflektorának fényében, hogy a garázsajtó és az oltár fölött dupla szögesdrót húzódik, egészen észrevehetetlenül, az áldozatra várva. „Ejha, értékes egy szolgálati kocsi lehet az…”

Miközben elsétáltam a bejárat előtt, hogy szemügyre vegyem a templom oldalát is, komoly vitát folytattam magammal azt illetően, hogy ezek a furcsaságok vajon tényleg olyan furcsák-e, mint ahogy azt Zoltán hiszi. „Minden csak attól függ,” – hangzott az egyik gondolatom – „hogy mekkora értékek vannak odabent.”

– Talán tényleg szükség van ezekre a rácsokra, drótokra, elvégre ez a tartományfőnökség épülete… nem gondolja, Zoltán?

Elgondolkodó pillantást vetett, aztán gúnyosan elhúzta a száját.

– A templom teljesen üres, Johanna. Az oltár kivételével csak ócska gyóntatószekrények vannak bent… és az oltár sem, hogy is mondják… „túldíszített.” Érti, nemde?

– A kocsit mégiscsak őrizniük kell valahogy.

– Tizenkét év alatt egyetlen egyszer sem láttam azt a kocsit. Egyszer se!

Se kocsi, se pap, se keresztvetés, se értékek… Csak rácsok, rácsok és rácsok…

– A kertet látta már? – kérdeztem.

– Egyetlen egyszer valahogy nyitva maradt a bejárata, igen. Egy Jézus-szobor van odabent, tudja, olyan keresztre feszített Jézus, de teljesen benőtte a borostyán. Meg van bent egy fa is… annak látni a lombját kintről, egyébként… no, hát az meg tizenkét éve egy centit se nőtt, nekem elhiheti. Meg ott van az a tűzfal, a négy ablakkal a semmire… A biztonsági rendszert látta?

– Mire gondol?

– A torony bejárata fölött, a boltívben… Egy olyan modern mozgás-érzékelő vagy micsoda, talán kamera, és két hangszóró. Nem látta?

– Nem. Majd megnézem… vagy megmutatja. Mitől fél annyira? Tizenkét évig nem félt?

Görcsösen ökölbe szorította a kezét, és elfordult. Pszichotikusan megfeszültek az arcizmai, a szeme remegni kezdett, és egy izzadságcsepp gördült le a homlokán… aztán pár perc múlva elmúlt a rohama, és ismét rám nézett.

– Vigyáz rám? – kérdezte gyerekes reménnyel a hangjában. Megdöbbentem.

– Persze, Zoltán. Nincs mitől tartania.

Megszorítottam a kezét, és ő bólintott – még egy lépéssel közelebb kerültem a megoldáshoz… és a terrorhoz.

Az utcában, amelyre a templom oldala nézett, sokkalta gyérebb volt a megvilágítás – meg kellett erőltetnem a szemem, hogy a sötétben rendesen ki tudjam venni a groteszk díszítőelemeket. A támpillérek, az ablakok és a tornyok furcsaságát még délután elkönyveltem magamban, most az apróbb részletek érdekeltek volna már. Megint csak körbenéztem, hogy lát-e valaki, és miután ismét megbizonyosodtam róla, hogy teljesen egyedül vagyok, elővettem a halogén elemlámpámat, és elkezdtem vele végigpásztázni a templom oldalát. Bár a támpillérek már nagyon nem érdekeltek, mégis rajtuk akadt meg a szemem újra – egyszerűen szólva esztétikailag visszataszító volt, ahogyan az apró vörös téglákat néhol letöredezett piramis-burkolat gyanánt felváltották a méretesebb, fehér márványlapok.

Ekkor tűnt föl, hogy a főhajó ablakai fölött egy vörös, agyagból készült sorminta fut végig, egyfajta miniatűr boltívek sora, és ezek emberi arcokat ábrázolnak, megkopva, görcsösen, de emberi arcokat. Azt hittem, eljutottam arra a pontra, hogy már semmin sem lepődök meg, ami ezzel a templommal kapcsolatos, de elbíztam magam. Nagyon. Ahogy feljebb emeltem az elemlámpát, és az ereszcsatornát kezdtem vizsgálni, egy zöldes-fehéres alakzatra lettem figyelmes a csatorna kezdetén; közelebb mentem, kiálltam az utca közepére, és onnan már jól láttam, mi is ez az alakzat: egy koponya. De nem emberi koponya volt, nem: állatias pofáján a szemei mégis előre néztek, homloka embertelenül hajlott hátra, és nekem akaratlanul egy megtermett farkasember jutott az eszembe, egy átkozott likantróp – ami azt illeti, láttam már igazi csontvázát egy ilyen dögnek, és ez a koponya tökéletes mása volt annak az igazinak. Ráadásul a bal szeme vörösre volt festve, de a festék kicsit lecsurgott, és olybá tűnt, mintha épp elfolyna, vérezne a szeme. Nem igazán tudtam mire gondolni – igazat kellett adnom Zoltánnak azt illetően, hogy valami tényleg nem stimmel ezzel a hellyel.

Még egy darabig fürkésztem a tetőt, feltűnt ez-az, badarságok, már magam sem tudtam: két, különböző irányba néző parabolaantenna a tető végén álló gigantikus kőkereszt tövében, a kör alakú melléktorony tetején lévő kereszt egy méretes vasgömbből nőtt ki, ami egy furcsa kis csúcson állt… Ezekre – illetve a saját paranoiás gyanakvásomra – csak legyintettem, legalábbis aznap este. Később ezeknek a dolgoknak is mind jelentése lett.

A főhajó a nagy, parabolaantennás kőkereszttel véget ért, de a templom oldala, vagyis a mellékhajó nem: volt ott egy ajtó, mondanom sem kell, elhúzható ráccsal, és fény szűrődött ki az ajtó tenyérnyi üvegablakán. Volt egy tábla is a falon, magyarul, de ennyit azért el tudtam olvasni: „jezsuita.” Nicsak, a tartományfőnökség… Belestem a kis ablakon. Egy öt-hat méter hosszú, viszonylag keskeny folyosó képe tárult elém, pár ajtóval, furcsa mintázatú díszítőrácsokkal, és egy vak sötét nyílással a másik végében, amiről pár perc nézelődés után megállapítottam, hogy nem más, mint egy belső udvar, amelynek ajtaját nyitva hagyták. Hirtelen neszt hallottam odabentről, és gyorsan továbbálltam.

Már nagyon lehűlt a levegő, és annak dacára, hogy a szél elállt, kezdtem megfagyni. Befejeztem a vizsgálódást, de még útban Zoltán lakása felé így is fennakadt a szemem egy roppant érdekes dolgon, pontosabban azokon a berácsozott pinceablakokon, amelyek a templom falának tövében ékeskedtek. Belestem az egyiken, de csak egy falat láttam egészen közel az ablakhoz – elővettem hát az elemlámpám, hogy alaposabban szemügyre vegyem a nyílást. Egy kürtő volt – mindegyik nyílás egy kürtő volt –, és olyan mélyen vezettek le a föld alá, hogy nem láthattam le az aljukra. Pince a javából, meg kell mondani… na de egy templom alatt…?

Megterhelő élmény volt ez, a hideg is elszívta az erőm, de a templom még mindig nem akart elereszteni. Amint elsétáltam a bejárata előtt, nagyon halk, de azért tisztán kivehető orgonaszó ütötte meg a fülemet – a templomból jött. Felnéztem az épületre. Minden, de minden ablaka sötét volt még mindig, a rettenetes dög mereven tespedt el az éjszakában, csak a görcsös faág levelei mozogtak a fel-feltámadó szélben. Este kilenc volt, a templom zárva, sötéten, berácsozva… és odabent valaki mégis orgonált. Hallgattam egy darabig, majd szétfagytam közben, de nem mehettem el, még várnom kellett. Másfél órát álltam fagyoskodva; megvártam, amíg abbamaradt a zene. Hirtelen történt, irreálisan hirtelen – egy etűd közben egyszer csak elnémult az orgona, és tökéletes csend támadt.

Felsiettem a lakásba, vissza se néztem a templomra. Megfenyegetett. A létével, a mozdulatlanságával, a sötétségével, azzal, hogy egyszerűen van. Észre sem vettem, mennyire elfáradtam, de tény, hogy Zoltán idegen ágyában, körülvéve több ezer komor könyvvel, percek alatt elaludtam.

Zoltán mély levegőt vett, és nekitámaszkodott a falnak. Irtózattal a szemében vetett egy pillantást a templomhoz vezető utcára – a tölgyfa lombjai fölött a tornyok teteje már látható volt. Nyelve fordult vissza hozzám. Tényleg félt.

– Ideje lenne megtudnom, mi történt magával, Zoltán – tettem csípőre a kezem. – Elvégre tizenkét évig itt lakott, és jól megvolt, nemde? Mi vezette el hozzám ilyen hirtelen?

– Hát – nyögte –, ezt… ezt még maga sem hinné el.

– Ne becsüljön alá.

– Nem, nem – tartotta fel a kezét védekezően. – Isten ments.

– Hát akkor? Meséljen.

Megtörölte a száját, megkapargatta borostás arcát, és megint a templom felé sandított. Aztán nem mondott semmit, és kénytelen voltam elfogadni, hogy ezt már valóban nem fogom sohasem megtudni, hacsak én magam nem élem át… Isten ments! Meg aztán azt próbálják meg. De kik…? A jezsuiták? Megkorbácsolnak…? Egy pillanatra elnevettem magam, majd elindultunk a templom felé. Zoltán végig a templomtornyok ablakait fürkészte, meglehetősen feltűnő módon odatapadt a tekintete.

– Biztosan várnak már – suttogta. – Hogy elintézzenek, a mocsadékok… Igen, igen, de magára nem számítanak, hehe. Lesz nemulass!

Megtorpantam, és kérdően ránéztem. „Nemulass?”

– A parabolaantennákat is látta? – kérdezett vissza, elkerülve a válaszadást. Olyan áthatóan nézett, hogy én viszont nem tudtam megállni, hogy ne feleljek.

– Igen, de mi van velük?

– Nézzen körbe. Lát itt akár egyelten más házon is parabolaantennát?

Körbenéztem, de nem várta meg, hogy válaszolhassak.

– És miért nem? Azért nem, mert az egész környéken bevezették a kábeltévét. Negyven csatorna, külföldiek is, sőt, főleg azok… CNN, BBC, amit csak akar. De ezeknek ez nem elég. Nekik kell antenna. És nem is egy, hanem mindjárt kettő!

– Jó – böktem ki.

– Nem jó, az istenit, mi lenne itt a jó? A templomban járt?

– Be volt zárva.

– Akkor most bemegyünk – mondta Zoltán elszántan.

– Már nem fél?

– Tudja mit, nem. Velem nem fognak… khm. És különben is, itt van maga! – Ezzel váratlanul kezet csókolt, és óriási lépésekkel megindult a templom felé. Hát ha nem fél, akkor jó. Mert én már nem tudtam, hogy féljek-e vagy sem. Jezsuiták. És nem akármilyen, hagyományos jezsuiták, hanem egy likantróp koponyával díszített templomban lakó jezsuiták. Ráadásul tartományfőnökség. A főnök feltehetően szabadkőműves, sőt, biztosan az. Csak az lehet. Remek, nagyszerű. Elindultam Zoltán után.

– Megtaláltam a naplóját az íróasztalában – mondtam, mihelyst utolértem. Erre megtorpant, és mint aki kísértetet látott, úgy meredt rám. – Tudja, napló, íróasztal. A maga lakásán.

Zoltán belemarkolt a hajába.

– A dögök… tudtam! – sziszegte. Egy árva szót nem értettem abból, mi folyik itt, és ez most már kezdett nagyon zavarni. De főleg az idegesített, hogy Zoltánt ismerve azt viszont tudtam, hogy amit nem akar elárulni, azt harapófogóval sem húzom ki belőle. Azért még próbálkoztam.

– Vagyis?

– Mondom, nem hinné el – indult meg ismét a templom felé. – Hülyének nézne, de megérteném.

– Vagyis? – erősködtem tovább, és ravaszkásan elmosolyodtam. Zoltán ismét megállt, és szemezni kezdett velem. – Egy próbát megér, Zoltán. Ha én hülyének nézem, akkor nyugodt lehet, az is.

– No jó. Hallgasson ide! – Közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – A bútoraim ki akarnak csinálni. Eltűntették a naplót is, megette az íróasztal. – Hátrébb lépett, és megerősítésként bólintott, majd fennhangon hozzátette: – Szerencse, hogy magácska szimpatikus lehetett nekik.

Pislantottam egy párat. Mi más lehet erre reagálni? Aztán úgy tettem, mintha mi sem történt volna. „Vagy úgy, értem” – mondtam halkan, és folytattuk utunkat a templom felé. Nem is fogtam fel igazán, amit hallottam; tudomásul vettem, de nem gondolkodtam el rajta, nem értelmeztem a jelentését – rendben van, megette az íróasztal. És valóban ez volt a legokosabb, amit tehettem.

Beléptünk a templom hatalmas kapuján, és egy kisebb átvezető csarnokba kerültünk, ahonnan egy ugyanakkora kapu vezetett beljebb, roppant érdekes, század eleji kilincsekkel felszerelve. Zoltán udvariasan előre engedett, és feltárult előttem a templom belsejének letaglózó látványa. Kimondottan túldíszített templom volt, valóban: a falak, az oszlopok, a mennyezet mind fehérre meszelve vigyorogtak, a padok kopottan, párna nélkül sorakoztak, és a falak mentén körös-körül kisebb-nagyobb, sötétebb-világosabb gyóntatószekrények álltak. És volt még egy rács is, közvetlenül a második kapu után, ami szerencsékre most nyitva állt – Zoltán a fülembe súgta, hogy a legtöbb napon ez a rács zárva van, csak misekor engedik be az embereket… tényleg szerencsések vagyunk hát, hogy most be lehet menni.

Döglesztően meleg volt, levegőtlen, fullasztó hőség. Ez tűnt fel talán legelőször, kimondottan meglepődtem; Zoltán észre is vette ezt rajtam, és megmutatta a több méter hosszú gázkonvektorokat, amelyek a gyóntatószekrények között ontották az idült meleget.

– Londonban fűtik a templomokat? – súgta a fülembe Zoltán. A két padsor között álltunk, az oltárt vizsgálgattam, nem néztem Zoltánra.

– Dehogy fűtik – feleltem. – Épp ezt akartam kérdezni.

– Nem fűtik a templomokat, ugye. Főleg nem így.

Az oltáron nem volt semmi látnivaló. Egyszerű, kicsit aranyozott-szerű, mondhatni ócska oltár volt, csúnyácska, teljesen funkcionális, nem díszítő jellegű. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem az orgonát, amelyen tegnap este játszottak – de nem volt orgona! Arrébb léptem, hátha csak takarja valami a karzatnak azt a részét, de még csak karzat sem volt a bejárat fölött, az oltárral szemben, ahogy az lenni szokott. Csontfehérre meszelt fal meredt rám.

– Hát az orgona…? – döbbentem meg alig hallhatóan, de Zoltán így is értette.

– Orgona? Az nincs. Tudom, orgonálnak, de látja, nincs.

Ránéztem Zoltánra. Elégedetten vigyorgott, aztán félrevont az egyik kereszthajóba, és a földre mutatott. Egy nagyobb rács volt beékelődve a kőlapok közé, alatta mélység tátongott. Újabb lejárat a pincébe? Szellőző? Mifene…

– Ebből még van egy pár. Jó mélyek. Érez valamit?

– Mit kellene éreznem? Átkozottul meleg van itt bent.

Mosolyogva nézett a szemembe, majd elkomorodott, és megindulva a kijárat felé, bólogatni kezdett. A kapu két oldalán álló szenteltvíz-tartók legalján sárgás, poshadt lé csillogott. Értettem, amit Zoltán még ki sem mondott, megválaszoltam egy olyan kérdést, amit fel sem tettek. Merthogy ez a templom valóban nem volt felszentelve, ezt érezni lehetett minden egyes részére pillantva, a levegőben, a padok recsegésében is ott volt a pogányság forrósága. Persze a meggémberedett öregemberek meg a kisgyerekek, akiket fanatikus szüleik berángatnak ide, nem érzik ezt. Meleg van, hideg van, oltár van – nekik ennyi elég. Ha valaki tényleg hisz, Isten talán még meg is hallgatja, akár idebent. De a templom önmagában, lényében, egészében, vagy akár részleteiben nem volt felszentelve. Sőt…

Kisiettünk a térre, jól esett a hűvös északi szél, a maró hideg. A vízköpők gúnyosan vihogtak a fejünk felett, legalábbis már olybá tűnt. „Ez a tökéletes paranoia” – mondogattam magamban. „Johanna, gratulálok. Egyenes út a zárt osztályra.” De igazából nem így éreztem.

– Na jól van, Kerekesi úr, ezzel akkor megvolnánk – mondtam a tölgyfa alatt, visszatekintve a templomra. – Mit vár tőlem ezután?

– Azt hittem, majd maga megmondja, mi legyen.

Összedörzsöltem a kezem.

– Felhívom a múzeumot, értesítem őket a dologról. Aztán majd…

– Talán nincs annyi időnk. Már tudják, hogy tudom. Már más is tudhatja, azt is tudják. Lépni fognak.

– Mit fognak lépni…?

– Eladják… a bútoraimat, meg minden. – Ezt olyan irtózattal és rettegéssel a hangjában mondta, hogy mentem kirázott a hideg. Meg persze attól is, amit mondott, főleg amikor utánagondoltam. Élő bútorok?! De tény, hogy a templom, mint olyan, kisebb fenyítésre szorult. – Be kell mennünk. Fel a tornyokba. Látnunk kell, mi van ott.

Rásandítottam Zoltánra.

– Ezt meg hogyan gondolja? Törjünk be?

Zoltán mormogott valamit az orra alatt, de semmit sem értettem belőle. Aztán felnézett a lakása ablakára.

– Kell a naplóm. Menjünk föl érte.

– Itt van a táskámban – mondtam, és odaadtam neki. Megcsillant a szeme, de csak egy fél pillanatra. Valami a könyvecske borítóján nem tetszett neki; indulatosan belelapozott, végigpörgette ujjai között az oldalakat, aztán visszafelé is, beleolvasott, lapozgatott tovább. A végére teljesen elborult az arca.

– Hiányzik a fele. Hát én…! – ezzel futva megindult a ház irányába, pedig még a kulcs se volt nála. Gondolta, hogy majd biztos követem. Jól gondolta. Felviharzott a lépcsőn, én meg utána, aztán a lakásajtó előtt egy fél percre megpihentünk. De nem csillapodott le. Elkérte a kulcsot, aztán egy vadállatias mozdulattal belökte az ajtót. Az ajtó szárnya nekicsapódott a falnak, aztán majdnem vissza Zoltán arcába, ahogy beljebb lépett. Zoltán berontott az előszoba közepére, és össze-vissza forgolódott, közben tépni kezdte a haját. Ledöbbenve, némán vártam, mígnem végül abbahagyta.

– Mi történt…? – kérdeztem nagyon finoman.

– Eltűntek a bútoraim. A fogas, a cipőszekrény… – Ezzel benyitott a nappaliba, de megmerevedett, mielőtt a küszöböt átlépte volna. – Jöjjön ide – suttogta. Odamentem, addigra ő kitárta az ajtó másik szárnyát is. A nappaliban szanaszéjjel hevertek a könyvek, az a több ezer könyv, a telefont is maguk alá temették, ami leesett az íróasztalról, miközben… A bútorok mind eltűntek a lakásból. Azok a hatalmas szekrények, amik ki se férnek az ajtón… Minden bútor eltűnt, úgy látszik; fogas… én már nem is láttam azt a fogast, tegnap délután.

Jó néhány percig csak hallgattunk, lélegzetvisszafojtva, és fürkésztük a csupasz falakat.

– Törjünk be – jelentettük ki aztán szinte egyszerre. Egymásra néztünk, a legnagyobb megdöbbenéssel a szemünkben. Ez már ösztön volt. Józanul gondolkodni ezek után már nem lehetett. Eljött az idő.

A bútorok meg elmentek.

– 3 –

Elterveztünk mindent. Pofonegyszerű. Behatolás, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Felcsavartam a pisztolyomra a hangtompítót, mert hogy olyanom is volt, és bejáratásképp belelőttem néhányat a falba. Zoltán felnézett a könyvek közül. Mát öt órája azzal foglalatoskodott, hogy szépen újrarendszerezze őket, méteres tornyokat emelve belőlük a padlón, de olyannyira beleélte magát ebbe, hogy még szólni is alig lehetett hozzá. Bár ennek inkább más volt az oka, úgy hiszem.

– Kilövi vele a riasztót?

– Meg a zárat, igen – bólintottam. – Vagy van jobb ötlete?

– Nem, nem, dehogy… Komolyan megteszi?

Nekitámaszkodtam a falnak.

– Hát… Most már muszáj. Túl sokat láttam ahhoz, hogy csak úgy hátat fordíthassak.

Ez nem tetszett neki, láttam a szemén, de nem mondott semmit, hanem rendezgetett tovább. Már besötétedett odakint, fél hat volt – úgy terveztük, hogy éjfél és éjjel egy tájban indulunk majd el, amikor már tényleg mindenki alszik a környéken, és talán a templomban is… ha ugyan lakik ott valaki. Volt már rá precedens, hogy erőszakkal hatoljak be valahová, zárakat szétlőve, bár akkor az életmentő akciónak minősült. Most… most nem tudtam, sietni kell-e vagy sem, hogy egyáltalán be kell-e avatkozni vagy egyszerűen odébb kellene állnom, dokumentálva a furcsaságokat.

Ez a tehetetlen tanakodás oda vezetett, hogy éjfél lett, mielőtt észbe kaphattam volna. Vagyis, talán már elhatároztam, hogy mindenképp bemegyünk, és ezért lett olyan gyorsan éjfél – nem tudom, furcsa órák voltak ezek. Zoltán végzett amolyan ötezer könyvvel, a többi még mindig szanaszét hevert a földön. Idegesen nézett végig rajtuk.

– Ajjaj – sóhajtott. – Abban a kupacban van néhány veszélyes darab is.

– Tessék? Hogy érti?

– Ahogy mondom. Harapnak.

– A könyvek?!

– Mivel más nincs a lakásban, ami haraphatna – magyarázta gondterhelten Zoltán, aztán legyintett, és odalépett hozzám. – Megyünk?

Köpni-nyelni alig bírtam, nemhogy erre válaszolni. Zoltán jobb kezével megérintette az arcomat. Hátrébb léptem.

– Menjünk.

Irtózatosan hideg volt odakint, süvített a szél, és imitt-amott fekete felhők takarták el a csillagokat. Elsiettünk a tölgyfa alatt, aztán fel a pár lépcsőfokon a kapuzathoz, ügyet sem vetve a balról intően figyelő Kisjézusra. A vízköpők is nagyon fázhattak – bár biztosra vettem, hogy csak én hülyültem meg, a szárnyukat mintha mégis jobban összezárták volna, hogy ne érje a hideg érzékeny bőrlebernyegeiket. Már amennyire érzékeny lehet egy faragott kődarab…

A riasztón kedvesen világított egy apró vörös kis lámpa, még csak nem is villogott. Rávilágítottam, hogy megnézzem, pontosan micsoda lehet, de túl magasan volt, nem lehetett rendesen kivenni, és a két méretes riasztó-hangszóró is takarta valamennyire.

– No, akkor lője ki – lépett mellém Zoltán. – El fogja találni?

– El – feleltem. Igazából ki akartam kérni magamnak a kérdést, még hogy tudok-e bánni a pisztollyal…! De inkább megőriztem a higgadtságom. Szükségem lesz még rá, éreztem. Elővettem a pisztolyt, és céloztam. A hidegtől jobban remegett a kezem, mint általában szokott; a bal kezemmel is megfogtam a fegyvert, végül úgy húztam meg a ravaszt. Fémes csattanás hallatszott, a riasztókészülék bependerült a két hangszóró közé, és puffant még egy kisebbet. Semmi más nem történt, egyszerre lélegeztünk fel Zoltánnal. Vártunk pár percet, hallgatóztunk, hogy motoszkál-e valaki odabent, a torony aljában, de teljes volt a csend. Már-már idegesítően teljes. Beleeresztettem egyet a zárba is, keserveset reccsent a tölgyfaajtó. Finoman meglöktem… és kitárult előttünk egy vaksötét nyílás. Átkozottul sötét volt a torony aljában. Elemlámpát ragadtam, és elindultam befelé, Zoltán jött utánam.

– Érdekes – suttogta –, itt nincs semmi, látja? Teljesen üres ez a szoba.

– Talán számított valami különlegesre?

– Nem, nem… itt nem. Na… ott egy ajtó, menjünk.

Én is láttam, hogy van ott egy ajtó, hasonló az előzőhöz, persze a riasztót leszámítva. Megmarkoltam a kilincset, de ez az ajtó is alaposan kulcsra volt zárva, megint használom kellett a pisztolyt. Megkoppant a zár, ahogy belecsapódott a golyó, aztán halkan rezonált egy darabig. Zoltán közben becsukta a bejáratot maga mögött, és izgatottan összedörzsölte a kezét.

– Megy előre? – nézett rám. Remegett az arca.

– Éppenséggel mehetek – mondtam, és kinyitottam az ajtót. Egy csigalépcső volt mögötte, egészen keskeny és meredek, halálian sötét… még az elemlámpa fényében sem lehetett rendesen látni, olyan furcsa árnyékokat vetettek a falból kiálló kisebb-nagyobb fél téglák meg maga a lépcső. Mindennek a tetejébe még alacsony is volt a feljárat, be is vertem a fejem, amint felléptem az első lépcsőfokra. – Húzza be a nyakát, Zoltán. Nagyon alacsony.

Jó párat tekeredett a lépcső, mire felértünk a tetejére, ahol is egy újabb faajtó állta az utunkat. Nekitámasztottam a fülem, és hallgatóztam. Először nem hallottam semmit, de biztos akartam lenni a dolgomban, ezért eltöltöttem egynéhány percet ajtónak szorított füllel. És igen, hirtelen meghallottam valamit: egy nagyon halk, motoszkálás-szerű neszt. Zoltán látta rajtam, hogy valami igencsak felkeltette a figyelmemet, de feltartottam a kezem, és szerencsére megértette ebből, hogy jobb, ha most inkább csöndben marad. A motoszkálás egy pillanatra intenzívebbé vált, mintha egerek futkosnának szanaszét, megrágva ezt-azt, aztán megint elhalkult, tompán lüktetve. Kirázott a hideg, mert ahogy még tovább hallgatóztam, rájöttem, mi olyan furcsa ezekben a hangokban: egészen biztosan nem emberi lény adja ki őket! Ahhoz túlságosan is rendszertelenek voltak… Akinek már járt egér a lakásában, az tudja, hogy értem ezt. Még a legnagyobb hangzavar közepén is belenyilall az ember fülébe az a tökéletesen rendszertelen, idegen kaparászás, elfojtott motoszkálás, félreérthetetlenül tudatva, hogy valami élő, de nem emberi tartózkodik a közelben.

– Van bent valami – súgtam oda Zoltánnak. – Fogja meg a lámpát, újra kell töltenem a pisztolyt, biztos, ami biztos.

Zoltán csak bólintott; az ajtóhoz nem fért oda, hogy hallgatózhasson, ahhoz túlságosan szűk volt a lépcső, mondanivalója meg nem sok akadt, úgy látszik. „Talán ő tudja is, mi van odabent” – futott át az agyamon, miközben a három, még megmaradt töltény mellé behelyeztem három ezüstgolyót. „Ne bízz senkiben” – mondja a bölcsesség, és bár én azért ismertem néhány embert, akire akár az életemet is rábíztam volna, Zoltán nem tartozott közéjük.

– Világítson be, amikor kinyitom az ajtót – mondtam. – Minél hamarabb látni szeretném, mi van bent, hogy lőhessek, ha kell… Zoltán, ugye biztosan nem tudja, mi van bent?

– Már honnan tudnám? – rökönyödött meg, de a szeme nem tűnt túl őszintének.

– Ötlete sincs? Élő bútorok, valami?

– Azok nem olyanok, éjszaka mélyen alszanak.

– Nocsak.

– Megyünk? Vagy fél…?

Ami azt illeti, féltem. De nem attól a valamitől, vagy attól, hogy bajom esik – ezt a fajta félelmet én már nagyon régen elfelejtettem érezni, mondhatni már magam mögött tudtam a haláltól és a fájdalomtól való rettegést. A látványtól féltem, a felismeréstől, a meglepetés erejétől… az élő bútorok teóriája után tartottam tőle, hogy ennél sokkal de sokkal abszurdabb dologgal is összeakadhatok itt, és maga az undor végezne velem, nem az, amitől undorodnék. Szóval féltem, igen, egyfajta félelem lett úrrá rajtam, és ezt nem tudtam letagadni Zoltán előtt. Ő sem volt olyan avatatlan, mint amilyennek először gondoltam, erre rá kellett eszmélnem. Az egyetlen, ami bizakodásra adott okot az ő személyét illetően, az a személyes kisugárzása volt, amiből egészen biztosan tudtam, hogy Zoltán nem gonosz. Ettől függetlenül bármit el tudtam képzelni róla. Meg úgy általában, most már mindenről és mindenkiről ezen a helyen. Eleget láttam.

Ránéztem Zoltánra, a fejemmel jeleztem neki, hogy készüljön, aztán megmarkoltam a kilincset, és teljes erőmmel megtaszítottam az ajtót. Nem nyílt ki, kis híján visszazuhantam egy lépcsőfokot, felborítva Zoltánt. Valami megmozdult odabent, immár tényleg hallhatóan.

– Fenébe – szisszentem fel. – Ez már a harmadik kulcsra zárt ajtó!

– Lője szét, ne…

Lőttem. Nekem is pontosan ez volt a szándékom. Az ajtó megreccsent, a zár csattant egyet, én pedig újra meglöktem. Még mindig nem nyílt ki. Beleeresztettem még kettőt a zárba, egy fülsértő roppanással az egész ki is szakadt az ajtóból, és a lyukon keresztül egy vakító fénysáv hasított bele a csigalépcső sötétéjébe. Valami pedig dobogni kezdett odabent, olyan erővel, hogy még a fal is beleremegett; a dobbantások hangjába vaskos láncok csörgése keveredett, és egy rövidke pillanatra a kiszűrődő fénysáv is eltűnt – valami elállta a fény útját. Aztán vérfagyasztó csend támadt, csak az ajtó sérült falemezei recsegtek tovább. Nem volt kétséges, hogy az a valami, ami odabent van – bármi is legyen az –, immár észrevette, hogy jövünk. Persze ez várható volt, de immár nem maradt választásunk: már nem lapulhattunk tovább a csigalépcső sötétjében, eltervezve a közeljövőt. És mivelhogy már attól sem kellett tartanom, hogy sötét van odabent, és nem fogom látni, amit látnom kellene, a pillanat töredéke alatt döntöttem, és berontottam az ajtón. Földöntúli, pokolbéli sikoltás hasított a fülembe, gurgulázva elbicsakló halálsikoly. Visszatántorodtam, de több mozdulatra nem maradt erőm, mert a látvány maga volt… az Iszonyat.

Egy óriási, amorf orgonasípok halmazát imitáló, aranysárgás, képlékeny massza terült el a helyiség közepén, ziháltan lüktetve; aljából fél-emberi lábak nyúltak ki, gigantikus vasláncokkal a falhoz kötve… voltak kezek is, némelyik kancsó, másik zongorabillentyűzet alakját vette fel… és az egésznek a közepéből egy sikoltásba dermedt, fémes emberi fej meredt rám, fél szeme kacsintott, a másik dühöngött, és ez az egész kocsonyás, félig áttetsző rettenet szelíden remegett, aztán hátrálni kezdett a szoba egyik sarka felé, de az egyik lánc megrántotta a lábát, és ő görcsösen összecsuklott, csak hangtalanul ordító arca fürkészett továbbra is engem, semmit sem változva.

Nekiestem a falnak, és mozdulni sem bírtam. Ő sem.

Zoltán megbabonázva lépett be az ajtón, és kitárta karjait a lény felé. Aztán a pisztolyom után kapott, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy elkapjam a kezem, és Zoltán nekipenderült a falnak.

Az élő orgona megint felsikoltott, és förmedvényes testéből kibuggyant egy zöldes, rothadó szagú anyag.

Ha Zoltán nem kap megint a fegyverem után, egyáltalán, ha nincs Zoltán, talán másképp alakulnak a dolgok, és sokáig szótlanul szemezhettem volna az orgonával. De Kerekesit megszállta valami pokoli indulat, és a pisztoly kellett neki – és nem voltam benne biztos, hogy az orgonát avagy engem akar-e agyonlőni. Ahogyan közelebb lépett hozzám, jókorát vágtam az arcába a pisztoly keményfa-markolatával; az orrából meleg vér fröccsent a levegőbe, és Zoltán elterült a földön.

– Megőrült, maga állat?! – kiáltottam rá. Az orgona is sikítani kezdett, de szerencsére hamar abbahagyta. Zoltán erőtlenül nyögdécselt a padlón, próbált feltápászkodni, de meglehetősen kemény ütést kapott. Nem először kellett így eljárnom életem során, volt már némi rutinom. Felnéztem az orgonára. Érdeklődően forgatta méteres nyaka tetején ülő, morbid fejecskéjét. Dermedt csend támadt, és végre lett időm gondolkodni.

Magam is furcsálltam, de mégsem hatott rám olyan sokkolóan az orgona látványa, mint az első pillanatban éreztem. Mi több, a lénye valahogy egészen ismerős volt, nem idegen… mintha jól ismertem volna, mintha nem ez lenne életünk legelső találkozása. Az ilyen érzések aztán nagyon befészkelik magukat az ember agyába, és főleg ha az ember már jól kiismerte a saját megérzéseit, komolyan is veheti őket. De én ezt most nem akartam… én sohasem láttam ilyesmit, még csak nem is nagyon hallottam ilyesmiről! Zoltán hirtelen ki is ment a fejemből, de eszembe jutott ezer más dolog, és egyikre se bírtam rendesen odafigyelni. Csak az orgona, az orgona… Ilyen undorító, ocsmány dögöt még életemben nem láttam.

Ebben a pillanatban a szoba egy másik ajtaján benyitott egy fekete csuhába öltözött, kopasz, púpos öregember, és ügyet sem vetve ránk, odasétált az orgonához. Amaz fészkelődni kezdett, feszes, kínzó mozdulatokkal. Az öreg pedig ruhája alól elővett egy korbácsot, és csapott egy párat a levegőbe. Nem vette észre, hogy mi is ott vagyunk. Ráemeltem a pisztolyt, és fennhangon megköszörültem a torkom. Az öreg gépies gyorsasággal nézett felém, tekintete üveges volt, aztán hirtelen kitisztult. Leejtette a korbácsot. Az orgona sikongatni kezdett, egészen orgona-szerű hangokat kiadva, és dobbantott párat a lábaival. Zoltán még mindig a földön nyöszörgött.

– Ki maga? – kérdeztem az öregtől határozottan, és közelebb léptem egy kicsit. Így is jó három-négy méterre állt még tőlem. – Hallja, amit kérdezek? Ki maga?

Kitátotta fogatlan száját, és lehunyta a szemét.

– Látogatók… – suttogta önfeledt áhítattal. – Én nem hívtam látogatókat…

– Mi ez a dög itt? Ki maga?! – léptem még közelebb, közben a bal kezemmel elővettem a zsebemből egy amulettet. Az öreg szeme hirtelen felpattant. Dühödten meredt az apró fémtárgyra, aztán kéjesen elvigyorodott.

– Nicsak, Kerekesi úr – krákogta. – Hát ismét összefutottunk…?

– Jobban tenné, ha válaszolna, vén barom – mordultam rá. – Ha nem válaszol, akkor tulajdonképpen nyugodtan le is lőhetem, úgysem vesztek semmit. Szóval ismeri Kerekesit? Miért, ki maga?

– Sok a kérdés, kislány – sziszegte az öreg.

– Vagyis lelőhetem?

– Tudja, mit csinálhat a pisztolyával… – vigyorodott el gonoszul. Pedig nem volt abban a helyzetben, hogy sértegessen, csak ő ezt nem tudta, mint ahogy sok más elátkozott sem, akivel végeztem az utóbbi években. A látszat még őket is becsapja, főleg éles helyzetekben. Elmosolyodtam, és belelőttem az öreg térdébe. Hangtalanul csuklott össze, csak az orgona visított egyet-kettőt. A csuklyás fetrengett, szánalmasan fogdosta a pokoli sebet. Csak nem akart begyógyulni, hiába teltek el hosszú másodpercek… a fájdalma egyre erősebbé vált, és a végén keserű gyűlölettel a szemében nézett fel rám. Ez volt az első és egyben az utolsó ezüstgolyó, amit ellőttem ezen az éjjelen.

Mormogni kezdett egy mások számára teljesen érthetetlen szöveget, úgy hiszem egy átkot, bár igazából nem figyeltem a szöveg tartalmára, csak a nyelvére. Közben a hangja meg-megcsuklott a fájdalomtól. Volt elég időm, hogy elővegyek egy alkoholos filcet, és felrajzoljak vele egy ábrát a falra. A legteljesebb közönnyel. Az öreg fulladozni kezdett, és kiköpte sűrű nyálát. Riadtan ráncolgatta a szemöldökét, aztán száraz köhögés tört rá, és hosszasan szenvedett. Zoltán feltápászkodott közben.

– Megmondtam, hogy még megkeserülöd, te vadbarom – vetette oda az öregnek. – Figyeltelek titeket, nem is hinnéd, milyen sokáig. Velem nem packáztok, mocskok.

Latinul mondta.

– Johanna… amit itt lát, az egy…

– Egy élő orgona, igen, tudom – szögeztem le gyorsan. – Hallottam már róluk, bár megvallom, nem vettem komolyan ezeket a történeteket. Tévedtem.

Az öregember felvinnyogott.

– Mi köze magának a jezsuitákhoz? – vontam kérdőre. A játszma eldőlt, még mielőtt elkezdődött volna. És nem állítom, hogy szerencsém volt, mert bár a sötétben tapogatóztam, mégis a tapasztalatom, a tudásom döntötte el a dolog végkimenetelét. Más vadász talán belebukott volna ebbe, így, számítások nélkül. Nekem nem kellettek előkészületek ahhoz, hogy ne essen bajom. Hosszú történet.

– Ez a majom itt a tartományfőnök, doktornő – mondta Zoltán. – Bár azt hiszem, maguk a jezsuiták sem tudják, kit helyeztek ebbe a posztba. Meglepődnének… azazhogy meg fognak lepődni.

Rápillantottam az orgonára. Engem bámult. Az arcán még mindig ugyanaz a kifejezés ült, képtelen volt megváltoztatni, de teste finom rezgéseiből éreztem, hogy mesterkedik valamiben. Szánalmas, förtelmes egy dög volt, egészében rab és visszataszító, irracionális egzisztenciával. Valami megmozdult a lelkiismeretemben, amikor a fejére céloztam, és tétováztam. Nem tűnt veszélyesnek, nem tűnt gonosznak, ugyanakkor tudtam, hogy mennie kell. Csak azt nem tudtam, így kell-e végeznie, hogy nem kellene-e mégis tenni érte valamit, mielőtt kivégzem. Elvégre neki is van lelke…

Amíg ezen tépelődtem, Zoltán finoman kivette a pisztolyt a kezemből. Hagytam neki, aztán mire észbe kaptam, az orgona már halott volt. Az ezüstgolyó ütötte seb büdös füstöt árasztva sercegett a homlokán. Akkor még kicsit dühös voltam Zoltánra, amiért ilyen meggondolatlanul cselekedett, de most már tudom, hogy az életemet köszönhettem neki.

– Ugye van még benne egy golyó? – kérdezte Zoltán. Igazából ez a kérdés ezt jelentette: „Ugye lelőhetem az öreget?” Bólintottam. Nekem is pontosan ez volt a szándékom vele – az orgona okozott csak fejtörést. A tartományfőnök agya szétkenődött a padlón.

– Telefonálnom kell, utána körülnézünk – szóltam Zoltánhoz, és kisiettem a templomból.

Hívtam Londont.

Átkutattuk az egész templomot. A tornyokat, a padlást, a pincét, minden egyes kis zugát, nyílását, élő bútorát. Csak úgy hemzsegtek a szekrények, polcok, komódok, tele volt velük a padlás, a pincében meg parabolaantennák százai, különböző mívelésű vasrácsok, lámpaoszlopok hevertek. Találtunk csontvázakat is, meg még félig rothadó hullákat, megsárgult, tépett fényképeket, iratokat. A tartományfőnök szobájában pedig megtaláltuk a még mindig megdöbbentő erejű igazságot: Zoltán is, én is azt, amire már régóta vártunk.

Aztán leültünk az egyik irodában, a tartományfőnökségen, és beszélgettünk. Nem arról, ami történt, hanem magunkról: a múltunkról, az életünkről, a terveinkről. A történteken nem volt mit megbeszélni.

– Igaz is, Johanna, maga rokona a néhai Jefferson Wendersnek? – kérdezte egyszer Zoltán, valamikor azután, hogy elmesélte, miként korbácsolta őt meg az öregember, aztán ő miként szúrta hasba egy feszítővassal, és miként menekült hozzám, Londonba, nyakában jó néhány vérszomjas bútorral.

– Mondhatjuk – feleltem mosolyogva, tudva, hogy Zoltán nem fogja érteni. Egyáltalán, ezt senki sem érthette, egy-két embert kivéve. Mert sok minden van a világon, amit nem tudhatunk.

– Peroratio –

Szakadt az eső Doverben, amikor a komp kikötött, súlyos, magas hullámok verték a partot, a dokk oszlopait. Csupa víz volt minden, a kabátom percek alatt széjjelázott, és a lámpáktól elvakított borús sötétségben alig tudtam kivenni a várakozó emberek arcát. Beálltam a kikötőépület eresze alá, és onnan fürkésztem a tömeget, hátha rábukkanok munkatársaimra. Hétköznapi körülmények között rossz megfigyelő voltam; most, hogy már magam mögött tudhattam az egész históriát, eltompultak az érzékszerveim. És különben is, front volt.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki egészen közel ácsorog hozzám, és engem bámul, baráti gunyorral az arcán. Calvin Brighton volt.

– Üdv, doki – mondta.

– Nem rád számítottam, Calvin.

– Tudod, megszaporodott a papírmunka, és én azt rühellem. Tiszta körtánc van. A Jézus Társasága reklamál a pápánál, a pápa nálunk, aztán a Jézus Társaságánál, ők meg a tartományfőnökségeiket vonogatják kérdőre. Büszke lehetsz magadra.

– Az is vagyok, fújd föl – nevettem el magam. Calvin is nevetett. Beszálltunk a Mercedesbe.

– Egyszóval meg vannak zavarodva, annyira szánalmasak, ahogy rejtegetik a szennyest. És én rühellem a szánalmas embereket, tudod… Amikor elolvastam azt az írást, amit faxon küldtél, alig hittem a szememnek. És akkor igazodj ki.

– Nagyon egyszerű, már négy évvel ezelőtt is megmondtam.

– Nagyon. Élő orgonák, élő bútorok, meg minden. Hétköznapi. Te sem tudtad.

– De ráéreztem.

Erre csak hallgatott. Nehezére esett volna igazat adni, pedig igaz volt. Mosolyogtam.

– Ezek szerint a jezsuiták ebből a szempontból a szövetségeseink – nézett rám Calvin félig kérdően, félig a kijelentésében biztosan. – Ezt se hittem volna.

– Divide et impera, Calvin.

– Úgy legyen… úgy legyen.

Talán úgy lesz. Lehet és merem remélni. Ez a történet pedig itt véget ér, legalábbis papíron. A folytatás a Való Világban íródik, és egyszer talán megérik majd arra, hogy ismét leírja valaki. A megválaszolatlanul maradt, ásító kérdéseket itt hagyom. Némelyikre kis türelemmel felelni lehet, valamelyikhez még több figyelem kell, és tudom, van olyan is, amelyet nem lehet megválaszolni. Nem mindig kapjuk meg a válaszokat, amelyekre vágyunk – nem mindig olyan gyorsan, ahogyan szeretnénk.

Kerekesi Zoltán szerencsés ember, ő megkapta a válaszait, legalábbis azokat, amelyeket tizenkét évig, egymaga keresett. Hogy a tartományfőnökségen élő bútorokat, pontosabban szólva élő orgonákat tenyésztettek, amelyeket aztán parabolaantenna, vasrács, szekrény és más egyéb formájában eladtak, hogy terjesszék ezt az ocsmány, rejtélyes létformát. Hogy a templom valóban nem volt felszentelve, és sötét praktikákat űztek benne, eltűntetve néhány gyanútlan hívőt, miközben elhitették a világgal, hogy ilyesmi még csak nem is létezik. De ami még fontosabb: Zoltán arra a kérdésére is választ kapott, hogy vajon ő őrült-e meg, vagy a világ. Egyik sem, valójában. Csupán vannak dolgok, amelyekről néha jobb lenne nem tudni.

Ami engem illet, én is szerencsés vagyok, bár én már nem szívesen használom ezt a kifejezést. A szerencse csupán olyan, számunkra pozitív esemény, amelyre nem számítunk – így jóval pontosabb. Tudás és tapasztalat, de legfőképp a vágy, hogy tudjunk és tapasztaljunk, hogy legyen egy célunk, ami mindent megér. Megéri érte még meghalni is. Újjászületni, és újra meghalni. És újra. Tűzzel-vassal a célért. És persze ésszel, mindenek előtt.

Szerencsés vagyok, mert én is választ kaphattam a kérdésemre, és ezt még meg is oszthatom másokkal. Hogy Arcanus egy élő orgona volt, hogy Ő volt az Élő Orgona. S hogy én mi és ki vagyok? Hiszel, aminek és akinek csak akarsz. Én tudom a választ, és ennyi elég.