Likantrópok

Hideg őszi szél fújt aznap; megállás nélkül tépkedte a haldokló fák leveleit, felkavarta a port és néha, egy-egy pillanatra mégis elcsitult, hogy a vészjósló csend után újra támadhasson. Kiváltképp temetésre való idő volt ez. Valami pajkos, szép napnak senki sem örült volna, aki gyászolt, vagy aki legalább a tiszteletét leróni indult a temetőbe. Jefferson Wenders, tudós, történész, elhunyt. De ezt sem a gyászjelentésből tudták meg azok, akik megtudták, mert gyászjelentés nem volt. Bizonyos körökben szájról-szájra járt a hír, és bár jóllehet alig tudta valaki, mivel is foglalkozott Jefferson Wenders, a nevét azért ismerték. A temetésre kevesen mentek el. Elsőként ott volt a pap, akiről úgy hírlett, sokáig volt a professzor barátja még régebben – ő mondta a gyászbeszédet. Aztán ott volt még William Foster, Barry Greaves és Calvin Brighton is, az a három ember, akik elmondhatták magukról: ismerték az elhunytat. Más nem jelent meg. „Gyalázatos” – gondolhatnánk, de egyáltalán nem volt az. Jefferson Wenders kiismerhetetlen és zárkózott személyiség volt, nem kötött barátságokat, nem voltak üzleti partnerei, a munkáját is majdnem teljesül egyedül, szinte már titokban végezte. Határtalan műveltségéről és hozzáértésétről nem tudtak csupán azok, akiknek az érdeklődési köre szorosan megegyezett az övéével… Élő rokonai pedig, mindenki legjobb tudása szerint, már nem voltak. Igaz, az intézet igazgatója el akart jönni, de az ő autója megelégelte a hideg szelet, és nem indult be ezen a reggelen, így az igazgató a botrányos késés helyett inkább a diplomatikus „halaszthatatlan dolgom volt” magyarázatot választotta. Egy szó mint száz: dr. Wenders szinte senkinek nem jelentett semmit. Feltűnés nélkül távozott.

A pap nem húzta el a beszédet, szűkszavúbb volt még a kelleténél is, de becsületére legyen mondva: azt a keveset legalább tényleg komolyan gondolta, és nem csak megszokásból töltötte ki vele a beszédét. Ő is tudta, hogy talán így volt a legjobb. Aztán leeresztették a koporsót a földszagú gödörbe, le az átázott földbe, amit időnként meg-meglocsolt egy kisebb zivatar. Szép tölgyfakoporsó volt ez, szabályos és feszes, semmi különös. Wenders is mindig szerette az egyszerűséget. Jöttek a munkások, behányták földdel a sírgödröt… Közben a pap, furamód zavartan és remegve, elmondott egy utolsó imát; a Biblia majdnem kiesett a kezéből, éppen hogy el tudta kapni egy görcsös szorítással. Gyorsan távozott, jóformán el sem köszönt a gyászolóktól; egyik-percről a másikra eltűnt a temető nedves fái közt.

Calvin Brighton, aki a másik két férfitól kissé messzebb állt, mélyet nyöszörgött, és végigsimította zselészagú haját.

– Ennyi volt – mondta komoran, szemében valamiféle örökérvényű tanulság gondolata ült a halálról, amit azonban senkivel sem kívánt megosztani. Megrázta fekete ballonkabátját. – Nagy veszteség ez… Kár, hogy csak most kezdtem igazán megismerni.

– Sokat tanulhatott volna tőle, Calvin – fordította rá megviselt tekintetét Barry Greaves. Calvin Brighton elfogadóan bólintott. „Tudom” – motyogta, és halványan elmosolyodott, maga sem tudva, miért. – William?

William Foster nem mozdult, és nem nézett a másik kettőre. Szemét a ceremónia kezdete óta mereven a földnek szegezte, és kővé vált arccal állt. Brighton megcsóválta soványkás fejét.

– Hát, én megyek – mondta végül, és tétován megfordult egy párszor. – Majd még… mikor is lesz az eszem-iszom?

– Hatkor, a múzeum éttermében – felelt Greaves, és megelőzve Brighton elköszönését, biccentett. Brighton kihasználta ezt, hasonlóképpen bólintott, majd elsietett metálszürke Mercedese felé, ami egy viharvert gesztenyefa alatt parkolt. „Megpróbálok eljönni!” – kiáltott vissza a kocsi ajtajából. A szavai sokáig morajlottak a jéghideg sírkövek közt; a csend, ami a kiáltás után maradt, gonosz volt.

– Menjünk, Will – fordult Greaves ismét a lecövekelt fiúhoz, de nem történt semmi, csak egy újabb szélroham fújta rájuk a közel eső fák leveléről a vizet. – Will – ismételte meg Greaves –, gyere.

– Uh – rázta fel magát hirtelen a fiú. A tekintete egy pillanatig még üveges volt. – Ne haragudj, Barry. Csak tudod…

– Tudom. De ő már csak ilyen volt. Maga intézte a dolgait…

– És egymaga halt meg. Mellette kellett volna lennem… sejtettem, mire készül.

– Ő biztosan jobban tudta, hogy mit kell tenni – köszörülte meg a torkát Greaves, és barátságosan megveregette a fiú vállát. William maflán rábólintott, és tehetetlenül meglendítette a kezét. – Én sem tudok mit mondani, nehogy azt hidd. Tudod, hogy harminc éve ismertem, és így is alig tudtam valamit a dolgairól… Nem, nem akarok itt okoskodni, menjünk inkább.

– Mondd csak nyugodtan, amit akartál – sóhajtott William, és várakozóan a férfi felé fordult. Barry lesütötte a szemét.

– Úgy rendezte, hogy ne lehessünk ott – mondta halkan. – Ez az ő dolga volt, sohasem tudjuk meg, miért és hogyan halt meg. Na, elég ebből. Ne késsünk el az ügyvéd úrtól.

– Jó, Barry… csak még egy percet, kérlek.

– Persze – mosolyodott el barátságosan Barry Greaves. – Odamegyek a kocsihoz.

William köszönően bólintott, aztán lassan közelebb sétált a sírhoz. Kevés felirat állt rajta, csupán ennyi: „Dr. prof. Jefferson Wenders. 1955-1998”, aztán egy kicsivel lejjebb egy rövidke idézet, amiről senki sem tudta, kitől származik; talán magától a professzortól, talán mástól: „A Halál csak egy ajtó, s az idő csupán egy ablak – visszatérek.” William megborzongott, és tekintetét a komor felhőkkel borított égre szegezte. Különös gondolatok jártak a fejében, maga is szívesen megtagadta volna őket, de már nem ment. Jefferson Wenders alaposan megváltoztatta őt nem túl hosszú ismeretségük ideje alatt, és William jól tudta, ez nem volt véletlen, és nem is csupán a professzor személyes varázsa… Mindvégig többről volt szó. William még egyszer ránézett az áthűlt sírkőre és a rajta álló dübörgő idézetre, ekkor mintha egy kicsit elmosolyodott volna – talán eszébe jutott valami régi, kellemes emlék.

– Akkor még találkozunk – dünnyögte elfojtott tréfával, majd gyorsan megrázta a fejét, és hosszú, gyors lépésekkel otthagyta a sírt. Barry kávét ivott egy termoszból; amint meglátta, hogy közeledik a fiú, neki is töltött egy csészével, de William fintorogva utasította vissza, és sóhajtozva beszíjazta magát. – Kösz Barry, most nem kell. Olvastad az idézetet?

– Hol? A sírkövön? – sandított rá két korty között az idősebb, szemüveges férfi. William finoman bólintott, mire Barry zavartan elhunyorodott, és tétovázva ivogatta tovább a kávét. – Persze, Will, hát persze.

William várta, hogy Barry elmosolyodjon legalább egy kicsit, de hiába. A férfi beindította a motort, és lassan gázt adott. A kiürült műanyag pohár a műszerfal tetejéről az ölébe pottyant. William figyelte még egy darabig a komoran vezető Barryt, aztán lomhán nekicsapta a fejét az ablaküvegnek, és bámulni kezdte az elsuhanó, vizes utcát.

Fekete felhők úsztak el a város fölött, és újra megeredt az eső. Bárki megmondhatta: pocsék egy nap volt.

* * *

Az ügyvéd, bizonyos Hughes, széles mosollyal üdvözölte a két férfit, de aztán egész idő alatt lelkiismeret-furdalása volt emiatt, és megpróbálta a lehető legjobban kimutatni részvétét. Az asztala furamód üres volt, még a csipketerítő is összehajtogatva feküdt az asztal szélén, mintegy helyet biztosítva valami igencsak nagynak. Hughes illedelmesen leültette a két férfit, aztán roppant reccsenések közepette maga is helyet foglalt antik székén, és egy kisebb adag papírt helyezett a csupasz asztal közepére. Barry nyugtalanul megigazgatta a szemüvegét.

– Nos hát, akkor kezdjük – mondta határozottan az ügyvéd, és végigsimította az első lapot. William és Barry vigasztalóan néztek össze. – Dr. Wenders kizárólag önöket említi meg a végrendeletében, amit alig három hete írt… megváltoztatva a régit.

– Három hete? – vágott közbe elképedve William. Az ügyvéd megijedt egy pillanatra, és elengedte a lapot.

– Igen – köszörülte meg a torkát.

– Ilyen rég tudta már – dünnyögött William, és tenyerébe csapta az öklét.

– Ezt mondtam… akartam mondani.

– Hát te tudtad?

– Nem – felelt Barry határozottan. – De biztos voltam benne, mindig, hogy sokkal többet tud, mint amennyit nekem elmond. Annyi mindent mondott, látod, meg se tudtuk jegyezni, és még így is voltak titkai… nem is kicsik. Ez csak az ő hibája volt, Will… Ügyvéd úr, elnézést.

– Nem, megértem – biccentett Hughes, és megtörölte a homlokát. Idebent feltűnően meleg volt a kinti időhöz képest. William csendben maradt, és Hughes szó nélkül folytatta. – Mondjam csak a lényeget, vagy olvassam fel inkább?

– Olvassa – felelt villámgyorsan William, még mielőtt Barry megszólalhatott volna. Az ügyvéd meglepetten emelte fel újra a lapot, és miután megint megköszörülte a torkát, fennhangon olvasni kezdett.

– „Kedves Barry és William! Sosem szoktam szónokolni, tudjátok hogy a tettek és a tények embere vagyok még akkor is, ha előfordul, hogy okkult vagy épp hihetetlen dolgoknak szentelem az időmet. Amikor ezt olvassátok, vagy halljátok, én már nem élek – vagy nem úgy, ahogyan azt az emberek általánosan értelmezik. Azt tudjátok, főleg te, Barry, hogy nincs élő rokonom, se más ismerősöm rajtatok kívül. Azt is tudjátok, hogy sohasem dúskáltam az anyagi javakban, de soha nem is vágytam rájuk. Barry, neked van gyereked és feleséged, téged ismerlek több mint harminc éve… Azt is tudom, hogy már többször akartad ott hagyni ezt a szakmát, meg is értettem ezt mindig, most pedig egyenesen örülnék is neki, ha így tennél. Rád hagyom az összes ingóságomat és ingatlanomat; mindenemet a kocsimon és azon a ládán kívül, amit Hughes ügyvéd úr személyére bíztam. Azok Williamé. A Ford Explorer, hogy végre legyen egy jó autója… a láda pedig tartalmazza az összes személyes tulajdonomat, amiről úgy gondolom, hogy még hasznát veheti valamikor… Az sem számít, ha ez soha nem következik be. Meglehet, hogy nem lesz időm elbúcsúzni, mert elszámítom magam; most ezt bepótlom. Kemény ember voltam. Sokan mondták azt is, hogy érzéketlen. Lehet. De titeket akkor is szeretlek. Ég veletek.”

Csend. Odakint elült a vihar, csak a szél fújt továbbra is, nekicsapkodva az ablak előtti fa leveleit az üvegnek. Barry elmerengve mosolygott magában, William üveges tekintettel meredt a lapra, aztán hirtelen az ügyvédre nézett. Próbálta leplezni a meghatódottságát, de alig bírt megszólalni, és ez mindent elárult.

– Ennyi? – bökte ki végül. Hughes bólintott, aztán kikászálódott a székből, és lehajolt az asztal mögé. Hatalmas nyögések közepette egy jó fél méter széles ládát emelt az asztalra; meglett kora ellenére egész könnyedén ment neki – persze meglehet, hogy olyan nehéz nem volt a láda, csak éppen nagy. William szeme szomorúan felvillant. Barry rámosolygott.

– Most meg min mosolyogsz?

– Jeffen.

William kérdően nézett.

– Jeffen – ismételte meg Barry, és letörte a mosolyát. – Ez rá vall.

– Ah – nyugtázta William, majd felállt, és lassan odasétált az asztalhoz. Alaposan szemügyre vette a jókora faládát. Rózsafából készült, méretes vasszegecsekkel és pántokkal volt összerakva. Will megütögette az oldalát és a tetejét. Tömören szólt. Hughes egy kulcsot vett elő a zakózsebéből, és átnyújtotta a fiúnak. – Majd… majd akkor ezt szeretném egyedül megnézni – nézett William Barryre. Ő helyeslően bólintott.

– Végeztünk is? – kérdezte aztán Hughestól.

– Itt írják alá – vett a kezébe egy másik papírt az ügyvéd, és egy tollal együtt az asztal szélére csúsztatta. – Aztán odaadom a kellő iratokat, tulajdonleveleket, tudják.

Tudták, persze hogy tudták.

Barry hazafuvarozta Williamet és a ládáját, aztán egy időre elköszöntek egymástól. Még volt négy és fél óra a halotti torig, és a fiú már alig várta, hogy kinyithassa a ládát… az örökségét.

* * *

William nem sokat teketóriázott odahaza. Egyedül élt elhunyt nagyszülei lakásában, nem kellett senkinek sem magyarázkodnia a ládát vagy a temetést illetően. Lehúzta a redőnyöket, felgyújtotta a fullasztó fényességet árasztó antik csillárt, és miután egy pár percig tűnődve szemlélte a szépen kifényesített, kilakkozott ládát, határtalan depresszióba esett, amit a láda mihamarabbi szétcincálásával akart elhessegetni magától. A zár új volt a ládán; a Hughestól kapott kulcs finoman, halk kattanással fordult el benne, és a láda fedele is különösebb nyikorgások nélkül engedett az akaratnak. William már hazafelé, az úton is elgondolta, vajon mit lel majd benne: könyvekre, feljegyzésekre, talán antik ereklyékre számított – és pontosan ezt is kapta. Egy vékonyabb és két böszme vastagságú bőrkötésű könyv hevert a láda alján, meg egy különös mintázatú kis vasládika; aztán volt még egy fehér, kézzel teleírt papírlap is. Ez volt legfelül, és William ezt fogta meg legelőször – aztán a kezében is maradt. A professzor írta, neki címezve, kifinomult, odavetetten is jól olvasható írásával. A fiú mélyet sóhajtott, és elgondolkodva emelkedett fel a láda mellől; a lapot nagyon óvatosan fogta, hogy még véletlenül se gyűrődjön meg, így telepedett bele egy kopott vászonkanapéba. Odakint jégeső kezdett kopogni, a szél vadul rázta a már amúgy is csontkopasz fák koronáját. Csak nem akart szűnni a vihar.

William még várt egy kicsit. Tenyerébe hajtotta a fejét, és elgondolkodott a professzoron meg a ládáján. Sokszor járt Wenders lakásán, szinte kívülről ismerte az egészet, de ezzel a ládával, pedig nagy volt, sohasem találkozott. Ez persze, a professzort ismerve, egyáltalán nem volt meglepő; William kevés olyan embert tudott volna említeni, aki legalább egy kicsit is hasonlóan titokzatos volt, mint Jefferson Wenders. De ez a láda akkor is különösen hatott, talán egy kissé ijesztően is… az örökség, egy rejtélyesen elhunyt, rejtélyes embertől… Végül William egyre többet pillantott a vékonyka lapra, és már nem tudta tovább tartóztatni magát. Jól tudta, hogy ez a lap az utolsó, a legutolsó üzenet a professzortól a világ számára – és ez csak neki szól.

„William, én ma meghalok. Bizonyosan meghalok, ráadásul már most is sietnem kell, de sok mindent kell mondanom is, méghozzá Neked. Mondom sorban, ahogy könnyebb. A ládában három könyvet találsz: az egyik, a kis vékony, a naplóm az utolsó két hónapról. Azt kell elolvasnod legelőször, amilyen gyorsan csak tudod; abból megtudod, miért halok meg ma, és remélem azt is, Neked mit kell tenned ezután. Beletűzdeltem a jegyzőkönyveket és különleges feljegyzéseket is, amiket sikerült megszereznem a rendőrségtől, miegyéb; ezenkívül hívd fel Barryt, hogy adja neked azt a halom újságot, amit az íróasztalomban talál. Nem fértek bele a ládába, ez van.

A nagy szürke könyv is az én munkám, ez az egyetlen létező példánya. Ha a tudóstársadalom nem lenne ennyire szűklátókörű és laikus, talán kiadattam volna egy napon, de Te, így postumus, már ne adasd ki. Mi van benne… minden, amit összegyűjtöttem huszonöt év alatt. Olyan adatok, olyan információk, amik talán sehol máshol, legalábbis elérhető helyen, nincsenek meg írásban. Vigyázz vele, és vigyázz rá, mert árthat Neked, de éppen meg is menthet. A harmadik könyv egy imakönyv. Ha élsz még egy hónap múlva, égesd el. Addig is hagyd békén, mert nem könnyed esti olvasmány.

A kis láda. A kulcsát sajnos elvesztettem, nyisd ki valahogy, nem kár érte. Ami benne van, az a fontos. Egy gyűrű és egy amulett, látszatra értéktelenek, talán igazából is azok, de a kedvemért vedd fel őket még ma, és le ne vedd, amíg… el nem rendeződnek a dolgok. Tudod, miről beszélek, nemde.”

William nyelt egyet, és óvatosan körbetekintett a szobában. Ugyan pontosan nem tudta, miről van szó, de már kezdte sejteni. Sok furcsa dolgot élt át maga is az elmúlt két hónapban, és ami a fő: már hitt abban, amiben Jefferson Wenders is. Villámlott, és egy jókora széllökés beindította egy közeli kocsi riasztóját. William várt, amíg újra csak a szél zúgása és a jég verése hallatszott. Az arca tüzesen izzott. „Ha élsz még egy hónap múlva” – olvasta el újra és újra a mondatot, de az csak nem akart mást jelenteni.

„Hat éve üldözök már egy bizonyos személyt, és ő is üldöz engem. Ma végre találkozunk, és reményeim szerint nem csak ő öl meg engem, hanem én is őt. Másképp nem megy sajnos, olvasd a nagy könyvet, majd megérted. Panaszkodtál nekem, hogy túl sok mindent mondok, és nem bírod megjegyezni. Töredék volt. Nem hencegek, soha nem tettem, de csak az igazat mondom azzal, hogy felmérhetetlenül sok mindent tudok. Én elmegyek, a könyv marad – lám, ezt meg is beszéltük.

Erről a „bizonyos” személyről… Arcanusnak hívja magát, és pontosan én sem tudom, micsoda is ő valójában. Nem ember, az hétszentség, de nem is olyasmi, amiről akár nekem tudomásom lehet. Ha sikerül megölnöm, akkor minden rendben lesz; ha nem, akkor komoly a baj. Végeztem némi kalkulációt. Ha kifejezetten hideg lesz a jövő héten, akkor baj van. Ez egy kis jóslás, én sem hiszek benne igazán, csak amolyan érdekesség… de azért Te vedd komolyan, főként most, hogy Életről és Halálról van szó.

Szívesen örökül hagynám rád a kardot és a Coltomat is, de ezekre szükségem van ma, azt meg nem kérhetem, hogy menj el értük oda, ahová én megyek most, mert az túl veszélyes lenne. Egy doboz golyót így is itt hagyok a lakásban, azon osztozzatok el Barryvel, csak szerezzetek valahonnan .357-es kaliberű pisztolyt. A kard az nagy veszteség lesz, nagyon nagy veszteség, de remélem, nem hiábavaló.

Tudod Will, számomra nevetséges már ez. Rohangálok össze-vissza mint egy keresztes lovag, közben megölöm magam, és talán nem jutok semmire sem. Nevetek ezen, Te meg meghatódsz, pedig felesleges. Az nem lehet hősies, amiről senki sem tud. A hősöket az emberiség teremti, nem az ember, és ez így van rendjén. Meg aztán kényszerből is teszem, amit teszek. Nem csak én találtam meg Arcanust, de ő is megtalált engem.

Mennem kell, nincs is már más mondanivalóm. Tartsatok össze Barryvel. Calvin Brighton magának való figura, de őt se felejtsétek el, mert okosabb és tapasztaltabb, mint azt először én is hittem. Semmi bíztatót nem mondhatok. Készüljetek a legrosszabbakra, bár én egész végig vigyáztam, hogy ne keverjelek bele titeket ebbe a históriába. Ég veled, William Foster. Egyszer még találkozunk.”

William megbabonázva olvasta újra és újra az utolsó bekezdést. Rohadtul megizzadt közben, a szíve a torkában lüktetett. Odakint tombolt a vihar, gigantikus fekete felhőtakaró gyűlt a város fölé, és szakadatlanul hullt a széltépte jeges eső. Megint villámlott, a fényesség egy pillanatra még a csillár fényét is elhomályosította; aztán egy fél másodperc sem telt el, és iszonyatos mennydörgés hasított a fulladt csendbe, miközben a csillár fénye megremegett, és egy tűnő pillanatra kihunyt. William azon kapta magát, hogy görcsösen markolja a nemrég még oly féltett lapot, alaposan meggyűrve azt. Különös érzés futott végig rajta. Düh, vagy talán inkább keserűség, de a néma, bús gyásznak egyszerre vége volt.

Kivette az apró fémládikát, és füle mellé tartva megrázogatta. Két apró fémtárgy zörgött benne. William szemügyre vette a picike, cirádás zárat. Egybe volt öntve a ládikával, nem lehetett róla leverni. Will először – maga sem tudva miért, de sietve – egy csipesszel próbálta meg kinyitni, de ez nem sikerült. Azután egy kalapáccsal kezdte el verni a zárat, de ezzel meg éles kongáson kívül nem ért el mást. Teljes erőből földhöz vágta a ládikát.

Aztán maga is meglepődött agresszivitásán. De a ládika nem nyílt ki.

William megmosta az arcát, jóformán az egész fejét, és csapzottan lépett ki a fürdőszobából. Kissé tompán érezte magát, de legalább lecsillapodott. Fél három volt, mindössze egy óra telt el, mióta hazajött, de ez egy egész örökkévalóságnak tűnt. Williamnek a viszonylag vékony kis naplón akadt meg a szeme, amit a másik két könyvvel együtt az asztalra tett, de nem érezte magát képesnek rá, hogy olvasni kezdje.

Hirtelen gyűlölte Jefferson Wenderst, amiért elment, és bajban hagyta őt. Vagy inkább azért, amiért úgy ment el, hogy bajban hagyta. William megrökönyödött saját kitekert gondolatán, aztán elsietett hazulról. Nem érdekelte a vihar, még ha bosszankodott is miatta. A múzeum éttermébe ment, ahol már befejezték az előkészületeket; csak a szakácsok dolgoztak, minden más már a helyén volt. William leült egy székre, és gondolkodott. Számtalanszor végiggondolta az olvasottakat; a dühe csillapodott, de az ijedtsége megnőtt. Jobban szerette volna, ha fordítva van.

Közben még arra is rájött, miért jött ide ilyen hirtelen: félt odahaza… félt egyedül.

* * *

Barry Greaves is hamarabb érkezett meg az étterembe, mint ahogyan a meghívás szólt. Amikor ő jött, már elült a vihar, csal a hideg szél fújt még mindig töretlen erővel; Barry még egymaga találta a morfondírozó Williamet. Egy picit meglepődött, aztán meglátva a fiú gondterhelt arcát az egyik sarki asztal mellett, megpróbált erőt adóan mosolyogni. William azonban keresztülszúrta a tekintetével.

– Barry – mondta, de elakadt a szava. Barry a folytatást várva felhúzta a szemöldökét, és egy széket megpördítve a fiú mellé ült. William mereven nézte. – Barry, baj van.

– Baj? – mosolygott Barry. William feszülten kinyújtózott.

– Említett neked a doki bizonyos Arcanust?

Barry értetlenül hunyorított.

– Arcanus – ismételte meg William erőteljesen. – Hallottál róla?

– Talán – motyogta Barry meglepetten, és megdörzsölte a homlokát. – Mintha rémlene valami.

– A dokitól?

– Mi ütött beléd, kölyök? – Barry szigorúan összeráncolta a homlokát. Azonban William hajthatatlan volt. Választ várt a kérdésre, nem is az utolsóra, hanem arra, amit még fel sem tett: „És mit hallottál róla?” Idővel Barry szigorú arckifejezése teljes érthetetlenségbe ment át, és tétován nézte meg az időt óráján. – Mintha ő is említette volna – felelt végül halkan. – Valami druida volt, azt hiszem.

William mérlegelte egy pillanatig a következő mondatát, aztán végül a meredekebb kijelentést választotta: – Nem csak volt.

– Miről beszélsz te?

– A láda, Barry. Volt benne egy utolsó üzenet a dokitól. Valami Arcanust indult megölni… de ő halt meg.

– Bővebben?

– Gyere át este, és megmutatom – mondta William. Barrynek már nem volt ideje válaszolni, mert hátulról megrohanta őt a múzeum igazgatója, és jókorát vágott a hátára köszönésképpen. Morbid egy öregember volt, de hát épp emiatt tűrt meg és kedvelt olyan alakokat, mint Jefferson Wenders vagy Calvin Brighton. Barry tehetetlenül kezdett felelgetni a szokásos kérdésekre, aztán idővel ő maga is kérdezni kezdett, William pedig csak ült a sarokban, és gyanakodva leste őket. Valami tíz-tizenöt vendéget vártak; ezek közül kilenc jóval korábban megérkezett, és lehetetlenné vált az intim beszélgetés.

A téma egyáltalán nem Jefferson Wenders volt. A professzor halálának kapcsán mindenki előadott egy-egy szomorú történetet a saját családjáról, felvázolták a jövőre vonatkozó terveiket – ilyenkor megállapították, hogy nagy kár, hogy Wenders már nem élheti meg ezeknek a beteljesülését. Barry tartózkodóan vett részt ebben, William pedig egész végig szótlanul ücsörgött a sarokban. Terveket szőtt arról, vajon milyen fondorlattal lehetne a témát a professzorra és Arcanusra terelni, vagy legalább olyasmire, amihez Jefferson Wendersnek köze volt. Barry is hasonlón gondolkodott, de végül letett az efféle tettekről, mert a világért sem akarta megzavarni az igazgató és kompániája szórakozását.

Hatra az összes meghívott megérkezett, és mindenki, még a harapós gondolataival küszködő William is átfáradt egy direkte erre a célra előkészített, tizenhat személyes hosszú asztalhoz. Tizenöten voltak; a tizenhatodik szék Jefferson Wenders helye volt az asztal egyik végében, tisztelet gyanánt. A másik végen az igazgató foglalt helyett, mellette William és Barry, őmellette pedig Calvin Brighton tetszelgett önelégülten, aki a köszönésen kívül még egy árva szót nem mondott ez idáig. Tósztra emelkedtek.

– Szeretnék pohárköszöntőt mondani dr. Jefferson Wenders emlékére – mondta az igazgató derűsen, megpróbálva némi súlyt is adni szavainak. A szempárok rászegeződtek. Az öreg még forgatta a szavait egy pillanatig, aztán felhangon folytatta: – Izé…

William fogta meg a jobb karját, amiben a pezsgőspohár volt. Az igazgató nagyon meglepődött.

– Arra az emberre, akinek bár a munkáját soha nem ismerték el igazából, mégis a legtöbbet tette értünk, amit ember tehet – mondta William, és magabiztosan végigmérte a vendégeket. Brightonon aztán megakadt a szeme. Calvin Brighton vigyorgott, mint egy vadalma, a szeme viszont halálian komor volt. Barry nekikoccantotta a poharát az igazgatóénak, és ezzel megtört a csend. Mindenki koccintott, aztán ettek.

William így sem érte el, amit akart. A vacsora után mindenki folytatta azt a kellemes diskurzust, amit már előtte is igencsak méltányolt; bár most már jelentősen több szó esett a professzorról, de az életével, munkájával és eszméivel kapcsolatban az ég világon semmi nem hangzott el. Este fél kilenc óra tájban aztán kezdtek az emberek eloszlani.

– Foster – lépett William mellé Brighton egy óvatlan pillanatban, és egy sötét sarokba félrevonta őt. – Csak nem célzott valamire?

– Igen, céloztam – felelt a fiú határozottan. – De mire is?

– Wenders éveken át a vetélytársam volt – mondta mesélve Brighton. – Ha történt valami rendkívüli, mind a ketten mindig ott voltunk, és azon ment a verseny, vajon ki ér a dolog végére előbb. Wenders mindig túl alapos volt és emiatt lassan dolgozott, így sokszor megelőztem… Látja, még sincs nekem se hírnevem. Ő viszont mindig tudott mindent, és azoknak a dolgoknak is a mélyére látott, amiket én már fel is adtam. Az utóbbi időben… mondjuk az utolsó két hónapban, igen, mióta maga is itt dolgozik… egyre inkább igazzá vált ez. Ő szagot fogott, meglátott valami összefüggést, és ez bántott. Ha tudom, hogy ez lesz a vége, akkor talán másképp gondolkoztam volna.

– Összefüggést? – kérdezte mohón William. Brighton lelkiismerete csöppet sem izgatta.

– Volt neki egy elmélete, hogy az összes ilyen eset összefügg valahol, és hogy a szálakat egy kisebb, ám annál erősebb csoport tartja kézben. Én ezt baromságnak tartottam. Aztán hirtelen úgy tűnt, ő a nyomára bukkant ennek az összefüggésnek.

– Vagy úgy.

– Wenders csak a munkájának élt, megrögzött egy őrült volt – folytatta Brighton átéléssel. – Amennyit én tudok… Kész lett volna föláldozni az életét is azért, hogy megállítsa a dögöket. És megtette, nemde? Erre célzott?

William nyelt, és sóhajtva nekidőlt a falnak. Brighton minden pimaszsága és önelégültsége ellenére most szimpatikusnak tűnt, mindentől függetlenül.

– Azt hiszem – bökte ki William.

– Értem – nyugtázta Brighton, és megigazította a nyakkendőjét. – Csak magának mondom, Foster: kettőnk közül ő volt a jobb. Most pedig jó éjt.

Ezzel Brighton biccentett, és válaszra nem várva megindult a kijárat felé.

– Calvin! – kiáltott utána William suttogva. A férfi megállt, és kíváncsian fordult vissza a fejével. William felzárkózott melléje. – Segítsen, Calvin. Lehet, hogy nagy baj van.

– Csakugyan? – komorult el Brighton. Sok mindennel viccelt, de ezzel a témával soha. Márpedig tudta, hogy most is arról van szó. – Foster, én nem tudok semmit Wenders ügyeiről. Vagy mi a probléma?

– Csak egy név, Calvin. Ha megtenné, hogy utána néz…

– Rendben.

– Arcanus.

– Arcanus?! – rökönyödött meg Brighton, aztán egy szempillantás alatt fapofát erőltetett magára. Zavartsága még így is jól látszott. – Mi van Arcanusszal?

– Csak meg akarom tudni, ki is ő, vagy ki volt ő… – William is zavarba jött Brightontól.

– Mi a fenének?

– Mert – akadt meg William –, mert Jefferson Wenders megtalálta őt.

– Nem… – hűlt el Brighton, és belekapott lezselézett hajába. Idegesen összeturkálta. – Ugyan már, ne nevettesse…

– Ő írta.

Brighton meghökkent, és zavartan elnémult.

– Wenders? – kerekedett ki a szeme. – Megtalálta Arcanust? Csak nem… őt akarta megölni?

William egy pillanatig hezitált. Calvin Brighton különösen sokat tudott „avatatlan” létére.

– De – nyögte ki végül William, olyannyira halkan, hogy szinte nem is hallatszott.

– Nem mondok semmit – szorította össze a fogát Brighton, és lezseren elindult az ajtó felé. Közben idétlenül biccentett a még társalgó vendégeknek. – Holnapra összeszedek mindent, amit találok. Szóljon Barrynek is, Foster.

– Nem hiszi, hogy sikerült?

– A fenébe is magával, Foster, azt sem tudom, miről beszél – dühödött fel Brighton. – Éjszakát! – Ezzel lendületesen kiviharzott az étteremből, és eltűnt a sötét utcában. Amíg az ajtó be nem csukódott mögötte, hátborzongató szél kavarodott az étterem melegébe. A vihar még mindig nem csillapodott odakint, éppen hogy csak megpihent.

William még egy negyed óráig gondolkodott, eszébe ötlöttek képtelen és hátborzongató gondolatok, aztán néhány mit kellene tenni is – végül félrevonta Barryt, és határozottan közölte vele: ideje hazamenni.

* * *

Barry nyöszörgését visszatartva leengedte a lapot. Idegesen a halovány csillárra tekintett, aztán megrázta a fejét.

– El sem hiszem – mondta, de igazából még csak gondolkodott. William dermedten figyelte a termetes férfi minden mozdulatát.

– Szóval, Barry, szerinted most mit csináljunk?

– Passz. Azt se tudjuk, mi volt ez az egész.

– Azért sejted, nem? – pimaszkodott William.

– Hahaha – felelt Barry iszonyú morbid hangon, és morcosan a térdére csapott. William tehetetlenül süllyedt vissza a komorságba. – Szóltál Brightonnak, az jó ötlet volt – folytatta Barry. – Végül is nincs akkora baj.

– Barry, állandóan ezt csinálod.

A férfi meglepődött. Nem értette.

– Mit?

– Mondasz valami ilyesmit, de én meg annyira tudom, hogy másra gondolsz.

Barry sóhajtott.

– Bocs – mondta halkan. – De feleslegesen meg ne kapjál már szívgörcsöt, fiú. Jeff nem amatőr volt. Ha engem kérdezel, végzett Arcanusszal.

– Ahhoz képest csak az ő holttestét találták meg.

Barry erre megint csak hallgatott egy kicsit.

– Ahogy én tudom, találtak egy áldozati oltárt is, felkészítve… de azon se volt senki – bökte ki végül.

– Igen? Érdekes.

– Jó, tegyük fel, hogy nem ölte meg Arcanust. De eltelt egy hét, és nem történt semmi.

– Igaz – bólintott William, egészen röviden. Nem akart beszélni.

– Egyébként meg ott a napló, nem? – sandított Barry előbb a vaskos könyvre, aztán vissza Williamre. A fiú megvonta a vállát. – Most ez mi?

– Barom vagyok – sóhajtott morcosan William. – Határozottan pályát tévesztettem.

– Én ajánlottalak be.

– Ne kezdjük ezt. Nem voltam köteles hallgatni rád, na.

– De most miért? Ennyire megijedtél?

– Te talán nem?

– Nem – feleselt vissza Barry kikérő hangon, aztán felpattant a kanapéról, és elszántan körözni kezdett a láda körül. William meglepetten szemlélte; egészen egy rettenthetetlen hős érzetét keltette benne Barry – egy pillanatig. A férfi véletlenül megrúgta a ládát, és kis híján orra esett, nagyokat szitkozódva. Egy egészen riadt, de félelmét makacsul leplező ember érzetét keltette. – Jeff azt írta, olvasd el a naplót, mert abban benne van a magyarázat – mondta végül Barry.

– Jó. Olvassunk – bólintott rá William, és a naplóért indult.

– Én nem maradok, Will. Megyek haza.

– Nem mész haza – szikrázott William szeme. Barrynek ennyi most elég volt, nem akart vitatkozni, és ha jobban belegondolt, egyedül haza menni se volt túlzottan nagy kedve. Az ablakhoz sétált, és elhúzta a függönyt. Kerek kis félhold ragyogott a város felett, a fákat még mindig vadul rázta a szél. Közben William a kezébe vette a naplót, és rövid lapozgatás után a legelső oldalon akadt meg a szeme. Nagyon részletes feljegyzés volt, egész kis dokumentum, szinte történelmi forrás.

És egészen olybá tűnt, mintha Jefferson Wenders még nem is halt volna meg.