Igazság és erkölcs az óegyiptomi vallásban

Elsőre talán feleslegesnek tűnhet az írásunk címében tett különbségtétel „erkölcs” és „igazság” között, hiszen mai – nyugati – fogalmaink szerint az „igazságot” képviselő jog egy általános társadalmi erkölcsön alapul, amelyre persze a már deklarált jogi rendszer visszahat; de épp ezen a ponton szükséges megjegyezni, hogy az óegyiptomi ember számára az „igazság” egészen mást jelentett. Nem valamiféle ius romana-t, amelyet a társadalom (de minthogy a társadalmak eredeti célja – bármilyen elvi álláspontra jutnak is végül – az egyének fenntartásának biztosítása, nevezhetjük a társadalmat az uralkodó egyének önérvényesített jogának is) szükségletei hívnak életre, s amely így ezen a szükségen alapulva nyer erkölcsi biztosítást, hanem épp fordítva: az óegyiptomi felfogás szerint az Igazság (Maat, m°εt) maga a világrend, amely fogalmában nem igényel megerősítést[1]; az isteni törvények ennek a részei, az emberi törvények pedig ezen paradigmák leképeződései; s így tehát az erkölcs sem volt értelmezhető számukra másképp, mint elkötelezettség a világrend, a Törvény, a kozmikus harmónia fenntartása felé. A következőkben azt fogjuk tehát megvizsgálni, hogy az óegyiptomi Maat miként szövi át e kultúra vallási felépítményeit, s ezen keresztül – minthogy a tulajdonképpeni papság, bármily formát öltsön is, nem más, mint „a Tudás őrzője”, s a népet ez kell, hogy vezesse – az emberre vonatkozó „erkölcsi törvény” hogyan alakul.

Az óegyiptomi vallás elválaszthatatlan a mágiától, mely utóbbi „fegyver, amivel a történések megváltoztathatók.” Sőt, több, mint elválaszthatatlan: elkülöníthetetlen. A pap mágus: tudója és értője a kozmikus törvényeknek, az Igazság közvetlen szolgálatában áll, és/de eszköze maga az Igazság, vagyis a mágia, mert mi más, mint maga a világrend állhatna fölül a történéseken (hpr), hogy megváltoztassa azokat? Az óegyiptomi Heka isten, mint a „varázslat” deifikációja úgy is előkerül, mint „Ré (nhh; az öröklét, az örök körforgás, a Nap, a fény, a jövő) ká-ja”, s Hu istennel a Napbárka elején áll – ez a Ré viszont alig elkülöníthető Hepertől, a felkelő Naptól, a keletkezéstől – a mágia önmagába tér vissza, önmagát írja felül. Mi több, Maat maga, mint az igazság és rend istennője Ré leánya, de „részt vett a világ teremtésében, amikor a káosz megszűnt, s helyreállt a rend.” Összefonódik az igazság és a mágia; a szálak lekövethetők ugyan, de végső soron önmagukba térnek vissza, akárcsak maga a teremtés, mely tiszta creatio continuua.

Ám nem lehetne univerzális az Igazság, s ebből fakadóan nem lehetne bármire képes a mágia, ha ennyiben merülne ki a jelenléte. Heka, Ré kája nem más, mint Ré személyének azon fele, amely Oziriszhez (Uszir, wsjr), a Dzset (dt) túlvilághoz, a megváltoztathatatlan „éjszakai” örökléthez tartozik. Így a mágia elnyeri az „igazi öröklétet”, a Neheh és a Dzset egységét, áthatja a Nappalt és az Éjszakát, s kapcsolatban áll Hu-val, a „szóval”, mint ahogy Maat pedig Thot felesége, aki a „bölcsesség, írás és számolás” istene, s írnok Ozirisz alvilági ítélkezésein, ahol a halott szívét az igazság mérlegén Maat képmásával-szimbólumával egyensúlyozzák, hogy kiderüljön, öröklétre vagy végső pusztulásra érdemes-e. Az, hogy ezen ítélet eredménye a mágia eszközeivel befolyásolható[2], így már egyáltalán nem ellentmondásos: a pap, aki tehát tudója mindezen kapcsolatoknak, s hivatása a világrend fenntartása, nincs alárendelve egyik vagy másik isten szférájának; vagy, másképpen: minthogy az Igazság végső soron maga a mágia, a mágia alkalmazása bármely célra az Igazság önigazolása – épp ezen akció révén lesz az igazság valódi Igazsággá, mely olyan univerzális, hogy szükségszerűen nem rendelhető alá semminek, önmagán kívül. „Igazság” és „valóság” még csak fogalmilag sem különböztethető meg az óegyiptomi nyelvben; lényegében nem absztrakciók, hanem ellenkezőleg: minthogy mindent áthatnak, tapintható valóságok, akárcsak az istenek „szobrai”, melyek maguk az istenek, s nem csupán képmásaik.”

Ebből persze azon túl, hogy a világrend kvázi megingathatatlan, más is következik. Egyrészt az, hogy az emberek és az istenek sorsa igen szorosan összefonódik, túlmegy alá- és fölérendeltségen. Ha a pap, a mágus valóban a mágia tudója, úgy „fölötte áll az isteneknek”; ez azonban nem csak lehetőség, hanem felelősség is. Mint a világrend fenntartásának letéteményesei, a papok felelősek az Igazságért – vagy, mondjuk így, a Valóságért, a világért. Minden nap varázsolnak azért, hogy újra felkelhessen a Nap, hogy ne nyeljék el azon erők, amelyek kívül esnek a renden – Apophisz, a Napot lenyelni kívánó démon, a „tökéletes v. végső megsemmisülés” reprezentánsa, amelytől az egyiptomi ember a lehető legjobban fél. Ám végső soron a kozmikus Rend nem sérül; még ha Apophisz maga is a Káosz (mely tehát megszűnt, amikor is a világ teremtésekor helyreállt a Rend), nem válhat az Igazság antitézisévé. A világnak nincs antitézise, mert önmagába fordul vissza – elképzelhetetlen, hogy véget érjen, de az Igazságból fakadó univerzális erkölcs alapján ugyanígy elképzelhetetlen az is, hogy a papok ne végezzék el kötelességüket, s ne varázsoljanak azért, hogy elhárítsák a veszélyt. Ez a lényegi kapcsolat Igazság és erkölcs között, s ennek az alapja az önmagán minding túlmutató Igazság-Világ képe.

Az erkölcs tehát tekinthető úgy, mint az „univerzális Igazság” emberre vonatkoztatott természetes attitűdje. Magától értetődő, mondhatni inherens, hogy egy ilyen tudás-képre épülő társadalom despotikus jelleget fog felmutatni, s különösen igaz ez akkor, ha az uralkodó, jelen esetben a „fáraó” általánosan úgy jelenik meg, mint „Hórusz isten helytartója”, s sokszor – emellett – mint valamelyik másik isten emanációja. De az istenek világában perfektuálódott igazságok egészen az egyiptomi történelem kezdetéig visszahatnak; Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítésének története eggyé olvad Ré-Harahti (= „Ré, mindkét horizont Hórusza”) győzelmével (melyet egy sajátos, az óegyiptomi vallásra jellemző szinkretizmus keretein belül, ill. annak folyományaként egy másik, „Ízisz-fia Hórusszal” karöltve ér el) az összes „szörnyet” és ellenséget megtestesítő Széth fölött, aki megsemmisül – ő képviseli a meghódított Alsó-Egyiptomot. (Pusztán ebből a nézőpontból is jól látható, miért épp Hórusz helytartója az uralkodó.) Széth más történetekben is megjelenik, s egy kivétellel mindig negatív, „ármánykodó”, kvázi sötét aspektusokkal bír – Felső-Egyiptom diadala tehát nem csak hadászati, de erkölcsi győzelem is egyben. Ugyanez az attitűd a varázslás több területén is visszaköszön, legelőször ott, hogy az óegyiptomi gyakorlatban nem lehet megkülönböztetni „fehér” és „fekete” mágiát: eszközeiben minden varázslás egyforma, s általában ráadásul destruktív – vagy, másképpen fogalmazva: harcosi lelkületű – s csak az adott varázslat célja az, ami lényegi különbséget tesz. Ez a cél viszont, minthogy eszköze a mindenkori Igazsággal azonosítható mágia, nem is lehet más, mint szent; ránk maradt például a „vörös edények összetörésének rítusa”, melynek során az ellenséget szimbolizáló-megszemélyesítő tárgyak megsemmisítésével és a megfelelő szavak elmondásával a papok megvédték a világot a „külső ellenségektől” (kvázi a Káosztól) és Egyiptomot annak ellenségeitől[3]; nyilvánvaló így az is, hogy az ezen tudást birtokló egyiptomiak („Ré könnyei”) egyben erkölcsi fölényben is állnak minden ellenségükhöz képest, akik velük ellentétben nem birtokolják az Igazságot. S miközben maga az egyiptomi ember rendkívül alázatos ezen Igazsággal szemben, s ebből a szempontból nézve egyáltalán nem is ember-, azaz önközpontú[4], később mégis egyenesen odáig merészkedik, hogy megrója vagy akár megfenyegeti isteneit, ha azok nem teljesítik a varázslásban követelt eredményeket – a varázshatalmú ember megteheti ezt, mert közvetlen kapcsolatban áll az Igazsággal, s így, ebből a szempontból erkölcsi fölénnyel bír az istenek fölött. Hangsúlyozandó, hogy e „fenyegetések” alapját nem valamiféle torz egoizmus adja, hanem az egyiptomi ember azon erkölcsi felsőbbsége, amelyet minden olyan lénnyel szemben érez, aki akár csak látszólag is a Maat érvényesülésének útjában áll.

Visszatérve Széth-hez, megfigyelhetünk két másik dolgot is. Valamennyire az erkölcs iménti témakörénél maradva érdemes megvizsgálnunk, hogyan válik a máskülönben „gonosz” istenből az „erőt” képviselő hadisten, amint az ellenség túlnő a „személyes” kategóriáján: Egyiptom ellenségei és a Napbárkát fenyegető Apophisz ellen Széth is mint az Igazság közvetítője lép fel, s ez utóbbit a Napbárka elején állva ledöfi – éppen ott áll, ahol más kontextusban Hekát, a varázslat megszemélyesítőjét láttuk. Ez újabb plasztikus példája annak, hogy erkölcsi értelmű „jó” és „rossz” csakis a világrend, az Igazság összefüggésében létezik, s amint ez kerülne veszélybe, a morális fogalmak feloldódnak az univerzális szükségszerűségben – Széth destruktív, sötét aspektusa ugyan megmarad, de a célpontja megváltozik, akárcsak a papoké varázslataikban, és ez a „szent cél szentesíti az eszközt.”

A másik még megemlítendő dolog az a mód, ahogyan az istenek világának eseményei, a „mítoszok” egyszerre örökkévaló „precedensek” és egymással mégis akár ellentétben álló esetlegességek – Széth, akit Ré-Harahti már megsemmisített, „tovább” ármánykodik Ozirisz történetében és megöli őt, sőt, kivájja Hórusz fél szemét is, s bár emez válaszképpen megfosztja őt férfiasságától, mégis az erőt, a háborút, s az Igazság és Egyiptom győzelmét szimbolizálja másutt. Mire vélhető ez? Messzemenő következtetések levonása nélkül vajon érdemes-e azt állítanunk, hogy ebben is az Igazságnak valamiféle megtestesülését üdvözölhetjük? Ennek megválaszolásához először is vegyük figyelembe, hogy az óegyiptomi vallás erősen duális, e dualitás azonban nem az általunk megszokott „jó-gonosz” tengely mentén fekszik – ennek legjobb példája a már említett Neheh és Dzset öröklét kettőssége, melyek nem antitézisei, hanem kiegészítő párjai egymásnak, még ha a Nap(pal) és az Éjszaka a mi logikánk szerint kizáróak is lennének. A Nap nem idegen a Duattól, Ozirisz alvilági birodalmától: amikor itt lenyugszik, „ott kel fel”, s örök megújító erejével „életre” kelti az örök változatlanságba, lezárultságba merevedett tartományt. Ami tehát Széthet illeti, az ő bukása sem „múlt el”; másképpen fogalmazva: bár ármánykodásai örök kudarcra vannak ítélve, ettől principiálisan ő soha nem szűnik meg képviselni, megtestesíteni a világ ezen aspektusát. E következtetés helyességének belátáshoz azt kell megértenünk, hogy az óegyiptomi vallásban a túlvilág fogalma valójában csak az élet szempontjából volt valamin – az életen – „túli”. A teremtés folyamatos, a Nap minden nap felkel: a megújulás állandó, de ez a megújulás csak Ozirisszel együtt teljes[5] – élet és túlvilági lét nem különültek el egymástól olyan markáns formában, ahogyan azt gondolnánk; a túlvilág nem hit kérdése, hanem az Igazság valóságos része. Széth és bármely isten máskülönben sem pusztán emberfeletti alakok (sőt, éppen, hogy nagyon is emberi attribútumokkal bírnak), hanem olyan általános és/vagy rejtett törvényszerűségeket testesítenek meg, melyek már valóban az emberin túli szféra részei: ez tkp. a világtörvény, ami pedig nem múlhat és nem múlik el, s minden aspektusával együtt alkotja az Igazságot. S ha Széthet így ebben a kontextusban tekintjük a pusztító erők hordozójának[6] – amely pusztító erők tehát a világrend részei, ellentétben az Apophisz által képviselt „külső” erőkkel –, úgy máris ellentmondás nélküli az ő fellépése mindazon ellenségekkel szemben, akik az Igazságot (vagyis az egyiptomiak tudását, ill. azt, hogy ők a „tudás népe”) nem ismerve, tehát kvázi „külső ellenségként” Egyiptomra törnek.

Mindezek után már lényegében feleslegessé válik egyéb példák által is bemutatnunk az óegyiptomi Igazság univerzalitását saját rendszerén belül; összefoglalásképp megállapíthatjuk, hogy a Maat végső természete az alábbi jelenségekben ragadható meg tételesen:

(1) A Világrend abszolút kikezdhetetlen, amelynek alapja, hogy a Világrend tkp. önmaga fenntartásának eszköze, ergo „önmagát teremti meg”, s mint ilyen, nem szorul más megerősítésre; ez az önmaga-eszköz viszont nem más, mint a mágia, így az ezt birtokló ember szándéka végső soron nem tekinthető különlényegűnek a Világrendtől, és így a tudást őrző ember erkölcsi fensőbbsége de iure és de facto abszolút. (Ez a tétel igaz bármely külső ellenséggel szemben is, beleértve ebbe minden olyan nem-emberi természetű káros hatást is, amely a pap – ti. a Világrendet átélő személy – szándékával ellenkező. Egyszerű példa erre a betegségek esete.)

(2) A Világrend nem csak kikezdhetetlen, de valóban abszolút is. Mindent a Nap teremt meg, tesz élővé, mégis e nélkül is létezik minden (pre- és poszt-egzisztencia). A két állapot közti híd pedig a Maat.

(3) Az óegyiptomi világnézetre jellemző szinkretizmus nem tekinthető úgy, mint pusztán religionális hozadék; a fenti pontokból következik, hogy végső szinten minden egylényegűnek tekinthető az Igazsággal, és a fogalmi szinkréció inherens módon képviseli ezt az egységet.

Mindezzel persze még nem sokat mondtunk arról, hogy a „köznapi életben” mit is jelentett az erkölcs az óegyiptomi ember számára; a hellenisztikus kor előttről ilyen jellegű emlékek sajnos nem is nagyon maradtak ránk. Látható viszont, hogy a fáraó hatalma, ill. az, hogy az istenekkel hozták összefüggésbe személyét – méghozzá Hórusszal, aki legyőzi az „erkölcstelen” Széth-et – miért jelenthetett a nyilvánvalónál is nagyobb hatalmat, amely egy rendkívül szilárd despotikus birodalom kialakulásához vezetett. Rövid eszmefuttatásunkat pedig egy idézettel zárnánk, amely annak fényében, hogy az egyiptomi írás természete mily bensőségesen tükrözi a fenti harmadik pontban foglaltakat, ill. annak, hogy a „mágia” egy közismertebb, korántsem egyiptomi felfogás szerint nem más, mint a „gondolkodás maga” – ennek pedig holt lenyomata a beszélt és írott nyelv – talán valódi értelmet nyer: „A létező világ az istenek írása” – a Világrend, mint mágia lenyomata.

Felhasznált irodalom:

• Dobrovits Aladár: Irodalom és vallás az ókori Egyiptomban [in: D. A. válogatott tanulmányai II., Akadémiai Kiadó, 1979]  
• Mitológiai enciklopédia [szerk. Sz. A. Tokarev, 1980-82]

---

[1] Megjegyezve, hogy a római jog archetípusa is az „istenek által kinyilatkoztatott” görög „olymposi” jog.

[2] Méghozzá oly módon, hogy a halott tényleges szívét kivették, és helyette egy kőből faragott szkarabeuszt tettek a helyére; a szkarabeusz, mint ami a földből, ami „magából teremti meg magát” pedig Heper isten szimbóluma, aki tehát a keletkezés, de voltaképpen ugyanúgy a Nap, mint Atum vagy Ré – és az Igazság, Maat ez utóbbi leánya.

[3] Valamint a varázsló személy saját magát személyes ellenségeitől és általánosságban véve a „rossz jelenségektől”.

[4] Értve ezalatt éppen azt a már említett attitűdöt, miszerint elsődleges a világ és az Igazság védelme és képviselete, s ennek csak mintegy leképeződése az egyiptomi állam és nép.

[5] Ezt illetően elég csak arra utalnunk, hogy Ozirisz voltaképpen a természet termőerőinek istene is volt; Geb, a földisten fiaként „az ő vállain nyugszik a világmindenség, és karjának verítékéből ered a Nílus” is – szó sincs tehát arról, hogy kizárólag a „holtak szférája” tartozna hozzá. „A természettel való kapcsolata megmaradt Egyiptom egész története folyamán. Általában fák között ülve vagy szőlőindákkal átszőve ábrázolták alakját. A testét mindig zöldre festették. Azt tartották, hogy a növényekhez hasonlóan minden évben meghal, majd új életre kel, mindig, még holtában is – megmaradt benne az életerő.”

[6] Amit hovatovább az is indokol, hogy Széth tagja a „Héliopoliszi Kilencességnek”, azaz rendkívül fontos eleme az egész óegyiptomi világrend-felfogásnak.