A tibeti harcművészetek: "Az Oroszlán Üvöltése"

Bevezetés

A tibeti harcművészetek mára már elterjedtek úgy Észak-Amerikában, mint Ázsiában, s számos ember gyakorolja a kevés, ám annál jobban megalapozott irányzat valamelyikét. A következőkben megkíséreljük bemutatni ezt az ősi, de más, „populáris” harcművészeti stílusokhoz képest kevésbé ismert tradíciót. Sajnos mind a mai napig nagyon kevés forrás van nyugati nyelvre fordítva nemhogy a tibeti, de még a kínai harcművészetek belső működésével és pontos történetével-történelmével kapcsolatban is, a továbbiakban tehát meglehetősen szűk forrásokra támaszkodunk, de ettől függetlenül megpróbálunk egy teljes, összefoglaló képet adni a tibeti harcművészetekről.

Minthogy Kínában a harcművészeteket csak a legritkább esetben gyakorolta a szellemi elit, illetve számos állami feljegyzés odaveszett, az egyetlen igazi forrásunk egy irányzat származásával kapcsolatban a mesterről mesterre szálló szájhagyomány. Sajnos nincs túl sok ilyen legenda, és ezek is nagy mértékben különböznek egymástól. A másik nagy probléma – s igaz ez főleg akkor, amikor specifikusan a tibeti harcművészetek kerülnek szóba –, hogy a kínaiak nem túl sokat adtak azokra a dolgokra, amelyek nem kínaiak voltak; bár az „Oroszlán Üvöltése” stílus már tíz generációval azelőtt is biztosan létezett Tibetben, hogy Sing Luhng 1865-ben megérkezett volna Guangdong tartományba, erről szinte semmi feljegyzés nincs. Megjegyzendő azonban, hogy a három ma ismert kínai stílus, a Maht Jong Lama Pai, a Hop Gar Kuen és a Pak Hok Pai („Fehér Daru”) szintén nem voltak mindig „hazaiak”, hanem az idegen mandzsúriai birodalom három hivatalos stílusát alkották.

Még egy további probléma, hogy a ma élő kínai mesterek nem szívesen válaszolnak meg kérdéseket a három, egyébként egymásra – legalábbis külsőleg – igen nagy mértékben hasonlító stílus pontos származását illetően; egész pontosan arra vonatkozóan, hogy milyen belső konfliktusok és törések vezettek az Oroszlán Üvöltése irányzat háromfelé válásához. A mai körülmények között gyanítható, hogy ez részben összefügg a tibeti tradíció mondhatni meglehetősen „speciális” megítélésével Kínában.

Talán ezek a problémák vezettek oda, hogy a szóban forgó stílusok még a kínaiak számára is rejtélyesek maradtak. Annak ellenére, hogy a Lama Pai, a Hop Gar és a Pak Hok nevek ismertek és tiszteletnek örvendenek, csak nagyon kevesen tudnak bármi konkrétat róluk. Talán épp az teszi őket ennyire különlegessé, hogy nagyon kevés a róluk szóló forrás. A tibeti harcművészeteket illetően még a kínai könyvek száma is rendkívül alacsony – szinte nulla.

Ez az írás főleg a Lama Ching („A klasszikus tibeti harcművészet”) című dokumentum fordításain alapszik, melyet Sing Luhng Lo Jung írt a Guangdong tartományi Zöld Felhő Kolostorban való tartózkodása alatt. A Lama Ching az Oroszlán Üvöltése tradíció történelméről, bizonyos elméleteiről és az az idő tájt fennálló formájáról is tartalmaz információt. Ma e könyv példányai közül csak nagyon kevés van a kolostoron kívül; az egyik ilyen Chan Tai-San Mester (ld. később) tulajdonában van. Az irányzat további fejlődését és sorsát illetően Tai-San Mester személyes véleményére, illetve a Hong Kong-i Fehér Daru Atlétikai Szövetség könyveire támaszkodunk.

Kínai vagy tibeti harcművészet?

A harcművészetekkel foglalkozó történészek körében már régóta vita tárgyát képezi, hogy az Oroszlán Üvöltése és leszármazottai vajon mennyiben tekinthetők valóban tibetinek. Ennek két fő oka van. Egyrészt az, hogy a mai, Tibetben továbbélő harcművészet a legtöbb elemében nem hasonlít a Kínában továbbhagyományozott stílusra. Néhány mozdulat közös ugyan, ám a tibeti harcművészetek sokkal közelebb állnak az indiai hagyományokhoz. A másik ellenvetés az, hogy bizonyos technikákat illetően viszont épp Észak-kínai stílusokra – mint pl. a Pek Gwa Myuhn – hasonlít; igaz, ezek nem azok a technikák, amelyek a tibeti stílus valódi sajátosságait adják.

Szerencsére ez a vita könnyen eldönthető, hogyha közelebbről is megvizsgáljuk az Oroszlán Üvöltésének történetét. Ah Dat-Ta, a stílus alapítója bár származását tekintve kínai (han) volt, a mai Qinghai tartományban élt, ami Északnyugat-Kínában, közvetlenül Tibet mellett fekszik. A buddhista szerzetes Sing Luhng Lo Jungról szintén azt tartják, hogy Qinghaiban nőtt föl és tanult – de mit is jelent ez?

Qinghai-t csak mostanában tekintik „kínainak”. Számos generáción keresztül e tartományt tibetiek, mongolok, mandzsúriaiak, illetve változatos kisebbségi népek lakták. Ennélfogva az Oroszlán Üvöltése a Nyugat-kínai tradíciót képviselte, egy olyan tradíciót, amit Tibetben éppúgy, mint Külső- és Belső-Mongóliában, Szecsuan, Yunnan és Xinjiang tartományokban is gyakoroltak. Tibetiek, mongolok, mandzsúriaiak, hanok és más népek közös hagyománya volt.

Meg kell említeni továbbá, hogy az Oroszlán Üvöltésének alakulását befolyásoló szigorúan tibeti hatásokról való információ-szerzést eleddig a tibeti hagyományokról szóló források rendkívül csekély száma akadályozta. Egy olyan ország, ami hosszú évszázadokon át elszigetelve létezett, és ami a „titkos hagyományozás” ilyen fokú gyakorlását képviseli, a harcművészetét is elrejtette, s soha nem tette olyan hozzáférhetővé, mint más országok. Ezek a falak csak mostanában, a politikai válság hatására kezdenek leomlani, minthogy a tibeti hagyományokat immár a kihalás fenyegeti; jóllehet egy ilyen helyzetben a harcművészetek tanulmányozása érthetően nem képviseli a legfontosabb helyet.

A tibeti emberek körében a harcművészetek mára már eltűntek. A számos változatban felbukkanó kard ugyan még népszerű fegyver, de már nem azzal a technikai hozzáértéssel és hozzáállással közelítik meg, mint azt látjuk más keleti – vagy akár nyugati – vívó-irányzatok esetében. Ez minden bizonnyal nagyrészt annak köszönhető, hogy a tibeti harcosok nagy részét a Kínai Népköztársaság Hadserege az 1950-es évek elején egyszerűen kivégezte. Az általuk birtokolt tudás így örökre elveszett. Ennek ellenére nem meglepő, hogy egy olyan közösség, ami képes volt megőrizni a buddhista hagyományokat jóval azok Indiából való kiveszése után is, képes volt ugyanígy megőrizni harcművészeti hagyományait. A tibeti buddhista szerzetesek körében e hagyomány bizonyíthatóan továbbél, jóllehet ők e téren nem osztják meg tudásukat a világ többi részével.

A tibeti buddhista szerzetesek legnagyobb hányada egyszerűen tagadja bármiféle harcművészet meglétét a kolostori közösségben. A mi szempontunkból szerencsés, hogy van köztük néhány, aki nemcsak hogy elismeri e hagyomány létezését, de néhány részlettel is szolgált nekünk. Bár ezek a személyek elmondásuk szerint maguk nem gyakorolják a harcművészetet, az bizonyos, hogy ezek az irányzatok erősen át vannak szőve a jógikus és meditációs hagyománnyal. E tekintetben hasonlóak a kínai „belső művészetekhez”, mint pl. a Tai-csi, a Hsing-I vagy a Bagua. Az eredeti szerző egy szerencsés véletlen folytán egy olyan személlyel is kapcsolatba került, aki élőben láthatott egy rövid bemutatót a Dalai Láma testőrei részéről; e forrás szerint a tibeti harcművészetek és az indiaiak nagyban hasonlítanak egymásra, sőt, úgy tűnik, hogy mind a mai napig élő hagyományt jelentenek Indiában.

Az ind harcművészeti hagyomány hosszú és dicső múltra tekint vissza, és már jóval a Buddha születése előtti időszakban létezett. A Rig-Védában és a nagy klasszikus eposzokban – a Rámayánában és a Mahábháratában – az ökölharc, a birkózás, illetve sok különféle fegyveres harcmód leírását megtaláljuk. A harcos kaszt (kśatriya) rendelkezett saját kifejlett stílusával, amire olykor Vajramukti-ként, azaz „Villámökölként” hivatkoznak. Ez magában foglalta az ökölharcot és a birkózást éppúgy, mint a különféle gimnasztikai gyakorlatokat, fegyveres harcot és az ún. vitálpontokat támadó technikákat. Bizonyos források szerint maga a Buddha is megtanulta ezt, hét éves korától kezdve.

A társadalom alsóbb osztályai körében két másik stílus virágzott. A birkózás máig India és Pakisztán nemzeti sportja; a múltban többféle változata létezett, és szinte az összes etnikumnak megvolt a sajátja. A 13. és 14. század között a muszlim hódítók saját technikáikkal gazdagították a repertoárt. Az irányzat két alapvető gyakorlata, a „guggoló-” és a „macska-nyújtás” az Oroszlán Üvöltésében is rendkívüli fontosságú.

A másik, köznép által gyakorolt irányzat talán még közvetlenebből kötődik az Oroszlán Üvöltéséhez. Mind a mai napig nem túl közismert Indián kívül a Kalaripayit, amely egy pusztakezes harcot, botvívást, különféle kardokkal való harcot és a „marma adi” nevű vitálpont-technikát magában foglaló irányzat. A pusztakezes harcban magas, de mégis stabil ütéseket alkalmaz, teljesen kinyújtott karokkal, illetve körkörös és söprő mozdulatokat; a kitérésre, valamint a lábmunkára is különösen nagy hangsúlyt fektet. Ezen elemek nagy hányada hasonló formában megtalálható az Oroszlán Üvöltésében is.

Az Oroszlán Üvöltésének eredete

Bár az irányzat tibeti és qinghai-t történetéről keveset tudunk, a keletkezésével kapcsolatos legendák és az első generációkról szóló történetek a rendelkezésünkre állnak. A hagyomány szerint az Oroszlán Üvöltése stílust egy harcművészetekkel is foglalkozó buddhista láma, bizonyos Ah Dat-Ta (Dai Dat Láma) alkotta meg. Ő 1426-ban született meg egy nomád törzs gyermekeként. Fiatal korában lovaglást, Shuai-Jiao birkózást és a Kahm-Na (az elfogás és irányítás tudománya) egy speciális válfaját tanulta. Miután bekerült egy buddhista kolostorba, egy minden jel szerint indiai eredetű harcművészetet is tanulmányozni kezdett.

Néhány éven át Ah Dat-Ta a hegyekben élt visszavonultan, ahol buddhista szövegeket tanulmányozott és meditációt gyakorolt. Emellett próbálta harci képességeit is fejleszteni. Egy napon meditációját nagy zaj zavarta meg. Ekkor ő előjött barlangjából, hogy megnézze, mi az, és egy majmot látott, ami épp egy darumadarat próbált megfogni. A látvány lenyűgözte őt. Annak ellenére, hogy a majom nagy volt és erős, a daru elkerülte minden csapását, és érzékeny pontjait csipkedte. Mindez arra inspirálta Ah Dat-Tát, hogy létrehozzon egy új harc-művészeti stílust.

Az Ah Dat-Ta által megalkotott rendszer leutánozta a fehér daru kitérési és vitálpont-támadási technikáit, és ötvözte őket a majom erőteljes suhintásaival és elfogó mozdulataival. Alapját a nyolcas szám alkotta, amely a kínai kozmológiában és numerológiában fontos szereppel bír. A stílus elméleti alapja a „nyolc írásjegyből álló igaz lényegként” vált ismertté; ez nagyjából annyit jelentett, hogy „olyan felületre támadj, ahol van érverés, soha ne olyanra, ahol nincs, és teljesen nyújtsd ki a karod, míg a testedet távol tartod.”

A rendszer nyolc darab ököllel, nyolc tenyérrel, nyolc könyökkel, és nyolc ujjakkal végrehajtott ütést, valamint nyolcféle rúgást, nyolc megragadó technikát, nyolc alapállást és nyolc lépési mintát foglalt magába. Tartalmazott más stílusokból – pl. a mongol Shuai-Jiao birkózásból – átvett elemeket is, például a kínai hosszú karú és rúgó technikákat, vagy a tibeti-indiai rövidtávú kéztechnikákat és az ún. „elkerülő” lábmunkát.

A nyolcas felosztás aztán három különböző „formába”, mondhatni a harc három különböző szintjére tagolódott. E három volt a Fei Hok Sau („repülő daru kezek”), a Neih Lahk Sau („Maitréja kezek”) és a Dou Lo Sau („füstfátyolként megragadó kezek”) – mint látható, a rendszer meglehetősen komplex volt. A „repülő daru kezek” tartalmazta az alapvető technikákat, melyek ököllel és nyitott tenyérrel végrehajtott ütésekből, rúgásokból és söprésekből, kitérésből és folyamatos, köríves támadó kombinációkból álltak. A „Maitréja kezek” szintje már bonyolultabb technikákból állt, köztük a megragadás, lefogás és kicsavarás technikáiból, illetve két rendkívül speciális mozdulatból, az „érfogó-” és „értépő-kézből.” A harmadik irányzat, a Dou Lo Sau egy Indiában őshonos növényről kapta a nevét, amely magjainak kemény külső héja, de puha, vatta-szerű belseje van. A Dou Lo Sau a rendszer legbelső, szubtilisabb aspektusait foglalta magába.

Egy, „A lámpás átadása” szútrában olvasható sor szerint az új stílust az Oroszlán Üvöltésének nevezték. A szútra szerint a Buddha születésekor felállt, egyik kezével az égre, másikkal a földre mutatott, és úgy ordított, mint egy oroszlán, hogy tudassa, megérkezett. Az Oroszlán Üvöltését a tibeti lámák egyenesen a Buddhától kapott ajándékuknak tekintették.

Ah Dat-Ta megtanította az Oroszlán Üvöltését egy másik tibeti lámának, aki kibővítette azt egy negyedik stílussal, a „hullócsillag öklökkel” (Lau Sing Kyuhn). A Fehér daru kezek technikái túl bonyolultnak tűntek a kezdők számára, ezért a Hullócsillag öklök szolgált a leges-legalapvetőbb mozdulatok megtanítására. A kinyújtott karú technikák, a három legfontosabb lábmunka és a rúgások java szerepelt benne, és igencsak hasonlított Ah Dat-Tának a majomról szóló képére.

Néhány generációval később az Oroszlán Üvöltése „kung-fu” mesterei újjászervezték a rendszert, és létrehoztak további kéz-alakzatokat is. Ezek egy részét bódhiszattvákról (Lo Han), másik részét a három buddhista menedékről, „gyémántról” nevezték el (Gam Gong). Ezenfelül kilenc alapelvet jelöltek meg a rendszerben. Az első nyolc volt a „Nagy Alapvető” (Tai Geuk), míg a kilencedik a „Kilenc Templom” vagy „Kilenc Láncszem” (Gow Gong) – ez az alapelvek egyetlen elméletté kovácsolódását szimbolizálta. Minthogy ezek az alapelvek közösek a kínai harcművészeti hagyományéval, minden valószínűség a kínai harcművészetek már ez idő előtt hatással voltak az Oroszlán Üvöltésére.

A Qing dinasztia (1644-1911) és Sing Luhng megérkezése

A mandzsúriaiak a tibeti buddhizmus követői voltak, és amikor betörtek Kínába, tibeti szerzeteseket vittek be magukkal. Sokan közülük különböző Chan (Zen) buddhista kolostorokban találták meg a helyüket, részben a déli tartományokban. E tibeti szerzetesek közé tartozott Sing Luhng Lo Jung („Bölcs Sárkány Tiszteletreméltó Szerzetes”, vagy másik nevén Hing Duk), az Oroszlán Üvöltése irányzat tizenegyedik generációs örököse. 1865-ben Sing Luhngot a Guangdong tartomány béli Zöld Felhő Kolostorba (más nevén Örömteljes vagy Áldott Felhő Kolostor) küldték. Sing Luhngot jobban érdekelték buddhista tanulmányai és a harcművészetek, mint a politika, így hamar barátságot kötött a kínai szerzetesekkel. Cserébe azért, hogy megtanították neki a Shaolin technikák alapjait, néhány kiválasztottat bevezetett az Oroszlán Üvöltése rendszerbe. Ekkor változott meg az irányzat neve. A kínai szerzetesek úgy kezdték el emlegetni, mint „Lama Pai”, ami egyszerűen csak annyit jelent, hogy a „tibeti lámák (értsd: szerzetesek) harcművészete.”

Sing Luhng beavat világi tanítványokat is

Idős korában Sing Luhng már világi, laikus embereket is tanítványául fogadott. Az elsők közt voltak Chan Yam, Chou Heung-Yuen és Chu Chi-Yu. Chan Yam és Chou Heung-Yuen mindketten viszonylag korán elhunytak, és alig hagytak hátra említésre méltó tanítványokat. Chu Chi-Yu csak kevés tanítványt fogadott maga mellé, s tudását elrejtve tartotta a nyilvánosság elől. Tanítványai közt voltak Chu Cheung, Lei Seung-Don és Chiu Dihk. Ők tovább őrizték, amit megtanultak, és szintén csak nagyon kevés tanítvánnyal foglalkoztak. A Sing Luhng által utolsóként beavatott két világi tanítvány a Wong fivérek, Yan-Lam és Lam-Hoi voltak. A kolostor alatt fekvő faluban éltek, apjuk a shaolin kung-fu mester Wong Ping volt, akit „a bronzlábúként” emlegettek, és aki a nyilvánosság előtt demonstrálta harcművészeti tudását. Ez keltette fel Sing Luhng figyelmét.

Egy napon Sing Luhng épp lefelé jött a hegyről, és alkalma volt megnézni Wong Ping kung-fu előadását. Lenyűgözte őt Wong ügyessége, és ezt el is akarta mondani neki, de mivel nem tudott túl jól kínaiul, egy kis félreértés történt. Wong megtámadta őt egy erőteljes lábsöpréssel, ám a tibeti szerzetes a „GAM GONG HONG LUHNG” technikát alkalmazta ellene, és felugrás után a levegőből visszaérkezvén eltörte Wong Ping térdét. Miután a félreértés tisztázódott, Sing Luhng felajánlotta, hogy meggyógyítja a térdét különleges tibeti orvoslási módszerrel, és végül összebarátkoztak. Wong Pinget annyira lenyűgözte Sing Luhng, hogy megkérte, tanítsa a két fiát. Ez 1883 körül történt.

Sing Luhng felügyelete alatt Yan-Lam és Lam-Hoi is sok évig tanult, s mindketten figyelemreméltó készségeket fejlesztettek ki. A Lama Pai mellett a Lo Han Myuhn és a Gam Gong Myuhn belső technikáit, valamint a tibeti orvoslást is megtanulták. Meg kell említeni azonban, hogy Kínában hagyományosan minden tanulóval egyenként foglalkozott a tanítója, és azokat a dolgokat tanította neki, melyek a legjobban illettek a tanuló képességeihez. Így aztán egyik testvér sem tanulta meg a teljes rendszert.

Tíz évvel a két fiatal férfi kolostorba érkezése után Sing Luhng meghalt, és a Lama Pai továbbadásának felelősségét Wong Yan-Lamra és Wong Lam-Hoi-ra hagyta.

Wong Yan-Lam és Wong Lam-Hoi elterjesztik a Lama Pai-t

Sing Luhng halála után Wong Lam-Hoi Guangdongban maradt, és megbecsült harcossá, a „Guangdong-i Tíz Tigris” egyik tagjává vált. Tanítói képességeit is mindenki elismerte, így sok diák érkezett iskolájába, hogy elsajátítsa a technikákat. Tulajdonképpen Wong Lam-Hoi státusza már teljesen biztos volt, amikor Yan-Lam visszatért Guangdongba, ennek ellenére leginkább mégis rangidős tanítványa, Nhg Siu-Chung miatt emlegetik. Siu-Chung alapította a Fehér Daru stílust (Baahk Kok Pai), ami a „repülő daru kezeket” és a Lama Pai vonal „folyamatos rúgásait” egyesítette magában.

Wong Yan-Lam még ennél is nagyobb hírnévre tett szert. Mestere halála után elhagyta Guangdongot, és sok éven át fegyveres testőrként dolgozott Shan Xi tartományban. Ez idő alatt sok más harcművésszel találkozott és cserélt technikákat, sőt, részt vett a Mandzsúriaiak megdöntését célzó forradalmi mozgalomban is. Az élete során véghezvitt számos jócselekedetért a „Haap” (Lovag vagy Hős) titulust kapta.

Sok év után végül honvágya támadt, és elhatározta, hogy visszatér Guangdongba. Egyben azt is eldöntötte, hogy végre felvesz tanítványokat, és továbbadja a Lama Pai-t. Megérkezvén épített egy nagy fadobogót, és kijelentette, hogy bárkivel szívesen kiáll, hogy bizonyítsa a Lama Pai hatékonyságát. Ebben az időben Guangdong Dél-Kína harci és harcművészeti központjának számított, és az efféle kihívásokat nem vették félvállról. A mérkőzéseknek nem voltak „szabályai”, így gyakran maradandó sérüléssel vagy akár halállal végződtek. Az elkövetkező két hétben a környék 150 legjobb harcosát kényszerítette meghódolásra ütéseivel, rúgásaival és dobásaival. Sokukat néhány másodperc alatt legyőzte. Soha azelőtt nem látott harci képességei révén Wong Yan-Lamot hamar a Tíz Tigris legjobbjának számított, és Dél-Kína legnagyobb harcosának tartották.

Wong Yan-Lam győzelme azonnal nagy hatással volt mindkét testvér iskolájára is. Számtalan irányzat harcosai felkeresték őket, hogy ellessék az Oroszlán Üvöltése titkait. Még a híres Wong Fei-Hung, a Hung Ga stílus is tanult Wong Yan-Lamtól egy rövidebb ideig. Sőt, a tigris és a daru stílusban megtalálható hosszú ütések és az „Öt Elem” ököltechnikák ennek egyenes következményei. Cserébe Wong Yan-Lam megtanulta Fei-Hung öt „állattechnikáját”, és létrehozta a Lama Pai „Öt Kisebb Állat Kéz Stílusát” (Siu Nhg Yihng Kyuhn).

Jyu Chyuhn Sifu és Chan Tai-San Sifu

Jyu Chyuhn Sifu: buddhista szerzetes és harcművész

Jyu Chyuhn Guangdong tartomány Toi-San kerületében született, és már igen fiatal korában elkezdte tanulni a harcművészetet. Számos irányzatot tanult, köztük a Choi Lei Faht-ot – ezt Chan Goon-Bahk mestertől, a stílus alapítójának, Chan Heung-nak a fiától. Mindez felkészítette őt arra, hogy később mind Wong Lam-Hoi, mind Wong Yan-Lam felügyelete alatt tanuljon.

Jyu Chyuhn a Lama Pai-t először Wong Lam-Hoi irányítása alatt tanulta, és csak később Yan-Lamtól, amikor ő visszatért Guangdongba. Mit-mit nem, Jyu Chyuhn megtanulta a teljes Lama Pai rendszert, és a terület egyik legfelkészültebb harcművészévé vált. Mindkét Wong fivér engedélyezte neki, hogy továbbadja a Lama Pai rendszert.

Jyu Chyuhn későbbi éveiben azonban érdeklődni kezdett a buddhizmus iránt, és tanárainak a fiatalságukról szóló történetei által inspirálva belépett a Zöld Felhő Kolostor szerzetesei közé. Sok évig nem tanított hát.

Chan Tai-San Sifu

Chan Tai-San egy gazdag és befolyásos családba született a guangdongi Toi San kerületben. Nagyapja a Zöld Felhő Kolostor főapátjának jó barátja volt, aki nagy összeget adományozott a kolostor felújítására. Így amikor Tai-San apja meghalt, az apát vette őt gondjaiba; Tai-San tizenkét éves lehetett ekkor.

Először nem a Lama Pai-t tanulta. Alapvető kung-fu ismereteket, a Choi Lei Faht stílust és általános szerzetesi gyakorlatokat sajátított el. Minden nap gyakorolt, naponta háromszor, majdnem hét éven át anélkül, hogy egyáltalán hallott volna a Lama Pai-ról. Chan Sifu elmondása szerint rendkívül rossz modora volt, és a helyi bűnözőkkel sokszor került küzdelembe. A szerzetesek többszörös figyelmeztetése ellenére Chan Sifu számos párbajban részt vett – néhányszor nyugati bokszolók ellen –, és mindig győzött. Emiatt a szerzetesek felfüggesztették a tanítását, és nem engedték meg neki, hogy legtöbbre tartott rendszerüket, a Lama Pai-t tanulja.

Egy napon hirtelen felindulásból Chan Tai-San kihívta tanítóját, a Lama Pai-ban járatos szerzetest. A szerzetes könnyűszerrel legyőzte Chan Tai-Sant, de meglátta a remény apró szikráját az ifjú tanítványban. Miután Tai-San megesküdött, hogy megváltozik, végre megengedték neki, hogy tanulja a Lama-Pait. A szóban forgó szerzetes Jyu Chyuhn volt.

Hét év intenzív tanulás után Tai-San megtanulta a teljes rendszert Jyu Chyuhn felügyelete alatt. Elkötelezte magát a mestere által tanított változat mellett, s sokáig fel sem tűnt neki, hogy az Oroszlán Üvöltésének más formái is léteznek Dél-Kínában. Ezek után még számos híres mestertől tanult, s szinte minden akkoriban létező stílust tanulmányozott. A kínai kormány élő nemzeti kinccsé nevezte ki.

Epilógus – A Lama Pai napjainkban

Az Oroszlán Üvöltése mára több irányzatra szakadt, amelyek mind más-más technikákra helyezik a hangsúlyt, s a Wong fivérektől számítva más-más leszármazási ággal rendelkeznek.

A Lama Kung-Fu a Chan Tai-San által képviselt változatból fejlődött ki az Amerikai Egyesült Államokban. A kínai kormány szolgálatában töltött évek után Chan Tai-San Amerikába utazott, és ott kezdte el tanítani a Lama Pai-t. Azonban hamar kiderült, hogy tanítási módszerei nem alkalmasak az átlagemberek tanítására, és csak a legkitartóbb, harcművészeti előképzettséggel rendelkező tanítványai értek el komolyabb eredményt. Ők Stephen Innocenzi, Steve Ventura és David A. Ross voltak; kidolgozták a Lama Pai egy olyan változatát, amely könnyen tanítható, de mégis megőrzi a rendszer igazi lényegét. 1992 óta létezik ez az irányzat hivatalosan is Lama Kung-Fu néven.

A Lama Pai másik hagyományozási ágát Choi Yit-Gung Mester és tanítványai képviselik; hivatalos iskolájuk van Vancouverben és Hong-Kongban is. Yit-Gung közvetlenül Wong Yan-Lamtól tanulta a Lama Pai-t, sőt, ő viselte gondját az öreg mesternek utolsó éveiben. Szintén Yan-Lamtól tanult Nhg Yim-Ming, aki az amerikai katonaságnak is oktatta a rendszert az 1940-es években; illetve vannak más híres tanítványok is. Ők mindannyian a Haap Ga Kyuhn nevet használják irányzatuk megjelölésére.

A Pak Hok Pai, azaz a Fehér Daru Kung-Fu talán a leghíresebb az összes irányzat közül. Ezt a nevet Nhg Siu-Chung adta neki, aki a híres Wong fivérektől tanult Wong Hon-Wing tanítványa volt. A névváltást annak idején politikai okok inspirálták. A Fehér Daru irányzat újrarendszerezte a Lama Pai-t, és egy logikus, könnyebben tanítható formába öntötte. Nhg Siu-Chung halála után azonban az irányzat további ágakra szakadt, minthogy az egyes tanítványok mindannyian saját elképzeléssel rendelkeztek a rendszer fejlesztését illetően. A Hong Kong-i Fehér Daru Atlétikai Szövetség igyekszik újra egységesíteni az irányzatot, de ettől függetlenül számos változat létezik, lényegében mestertől függően.

Forrás:

Sifu David A. Ross: The history of the Tibetan Martial Arts

(http://www.geocities.com/Colosseum/9358/tibetan.html)

Egyenes fordításban: Introduction, Chapter 1-3, Chapter 6; a többi szabadon felhasználva.