elbeszélés – részlet
Szörnyű, borzalmas nap volt. Mondhatni pokoli, de ez Anisz Adún[1] városában meglehetősen megszokottnak minősült, ezért senki nem mondott ilyesmit. Sőt, olyasmit se, hogy „Az ördög vigye!” – merthogy melyik, meg aztán nehogy már tényleg elvigye –, és senki nem kártyázott, mert jól tudták, hogy az az ördög játéka, és nagyon veszélyes. Úgyhogy kockáztak helyette.
A Pokolba valamiféle masszív téridő-fizikai kataklizma miatt az időfélék népes családjából a komplett idióta idők egyike jutott, ami ijesztően lassan telik, amikor valami unalmas, és rémületesen gyorsan, amikor több idő kellene. Ez kockázás közben nagyon kellemetlen, mert nincs idő átgondolni, mit is teszel föl az asztalra, viszont roppant unalmas, amikor a melletted ülő pofa már fél órája gondolkodik. Ilyenkor nem megy jól a játék. Hiányzik belőle a hév, a tábla fáján csontosan koppanó miniatűr kocka-koponyák andalító ritmusa. És ha kiesünk a ritmusból, könnyen bajba kerülünk, ugye. Első szabály.
Mivel rossz volt a parti, rossz volt a bor, rossz volt a zene és eleve rossz volt Azár[2] kedve is, felállt az asztaltól. A szeme sarkából körbenézett, nehogy súlyos hibát kövessen el hirtelen gesztusával, de társasága túl bamba volt, a helyiség többi része pedig túl sötét. Hamar odakint találta magát a csillagtalan ég alatt, a nyughatatlan szelek nem túl hálás társaságában. Helyi idő szerint a napnak épp az a szakasza volt, amikor a közmegegyezés és néhány, itt csak problémásan elmagyarázható fénytani jelenség miatt a legtöbben mélyen alszanak, az utcák mind kihaltak, és a távoli sziklák felől vérszomjas bestiák hívogató üvöltése hallatszik; röviden, éjszaka. A mély éjszaka ritka dolog Anisz Adúnban. Nem olyanok a viszonyok. Viszonylag közel fekszenek az Achdalári Mélyföldek[3], ahol az örökkön hömpölygő tűzfolyamok fénye őrült kavalkádot köp a Disz[4] felől tornyosuló fekete felhőkre. Nincs sötét, s nincs csend, nincs béke. A falak sem tartanak ki örökké. A felejtés falai sem.
Azár régóta próbált már felejteni, és tehetséges volt benne. A démon, ami elől menekült, nem volt halandó. Halhatatlan fájdalom volt, eltemetett, örök fájdalom, amit elnyomott a kockák, a balhék, a rossz ribancok és az eget kettéhasító vad viharok zaja. De ma csend volt. Gonosz, kényszerű csend, és furcsa, idegen energiák szaga kavargott a szélben, mégsem jeleztek az achdalári kürtök. Azár nem hazudott volna, ha azt mondja: „Tudtam, hogy lesz valami!”, mert nagy túlélő hírében állt, és igazán megérezte az ilyesmit. De hogy valaki a sorsa elől is kitérjen, ahhoz tényleg nagyon agyafúrtnak kell lennie, és hát az már egy egész másik súlycsoport…
Bár szinte mindig mozgásban volt, Anisz Adúnt az otthonának tekintette. Állt a déli fal mellett egy kis kőviskó, eredeti dizájn, semmi koponyák vagy emberbőr borítás: Azária, ahogy Azár nevezte, egy menedék a zúgó szelek elől. A város is az volt, menekültek városa, szikár védfalak, szoros utcák, koszos életek… élhető hely egy élhetetlen Világban, ahol a hatalom minden, ahol a nyers gyűlölet és a csontig hatoló félelem tömjénes füstjében pöffeszkednek háború és halál urai. De Anisz Adún más volt. Nem sztűgök[5] lakták, vagy legalábbis nem olyanok, akiket a rettentő hatalom elismert volna sztűgnek; korcsok és fattyak, távoli világok eltévedt vándorai, elhurcoltak, kóbor lelkek, pillanatnyi boldogságot kereső szökött szolgák, nyerészkedők. És vezeklők.
Azár kis háza felé indult. Lelkébe mart a csend. A keze ökölbe szorult.
De nem ordított.
Mire a házhoz ért, már döntött: ideje továbbállnia. Nem kell „otthon”, nem kell béke. Nem kell a csend. Érdekelte is őt, hogy hogyan végzi! Gyenge pillanataiban talán… amikor túl nagy a tét kockán, hirtelen megrémül az ember, és visszavágyna az anyja mellé, szeretetbe, biztonságba… De aztán nyersz, és jól alakulnak a dolgok; élsz, felejtesz, röhögsz – és mindez jó, míg utol nem ér a halhatatlan démon, életed nyomora. És sosincs vége.
Körbesandított a különös félhomályban, mielőtt befordult volna a szűk, otthont adó sikátorba, tekintete végigsiklott a város felett gomolygó felhőkön, az éles bérceken, ősi csontok szélfútta porain, a házak között lopakodó sötétségen. Második szabály… a sötétség figyel. Visszatartott lélegzet, vánszorgó másodpercek, szánalmas félelem valami kimondhatatlan iszonyattól, még ha halni is vágysz… s egy pillanatra szabad vagy, amikor a sötétség nem néz vissza.
De Azárra most visszanézett a sötétség; egy magas, istenhordta selyemruhába öltözött férfi állt a szemközti ház eresze alatt, ütemesen morzsolgatta két unott kezén az ujjait, s egy iszonytató gyűrű csillant meg e féregszerű hústenger közepén. Nem volt fenyegető. Nem volt barátságos. Idegen volt.
– Miféle rossz esti meglepetés ez? – vakkantotta oda Azár hirtelen a jól betanult tónusban, a hatalommal bírók öntelt, félelmet nem ismerő dölyfével. Ám az idegent csöppet sem ingatta meg ez a megjátszott, erőtlen fenyegetés. Arcát még csuklyája sötétje takarta. – Ki küldött? Hát rám nem vertek valami koholt tartozást, az már biztos! Akár el is mehetsz!
– Tartozást?
Az idegen olyan szelíden ismételte el a szót, hogy Azárnak végigfutott a hideg az egész testén. Az alak közelebb lépett, kidugta széles, horgas orrát a csuklya alól. Hatalomtól villant a szeme.
– Azárhoz van szerencsém, ha jól gondolom – mondta kimérten –, Azárhoz, aki úgy vélte, nem tartozik szolgálattal Eránia[6] urainak…
Azár még órákkal később sem tudott elszámolni magában azzal az erővel, ami csodával határos módon visszatartotta attól, hogy ebben a pillanatban rögvest nekiugorjon az idegen férfinak, és puszta körmeivel cafatokra tépje az arcát. De nem tette; csak állt döbbenten és maró gyűlölettel a szívében, szemében a kérdések kérdése: – He?!
Az idegen melléje lépett. Kicsit sem félt, nem is tartott Azártól. Fegyvertelen volt és lomha, mégis sebezhetetlen. Egy nagyobb erő… egy úr. Barátilag megmarkolta Azár vállát, és a fülébe súgta:
– Tartozást, igen, amivel magadnak tartozol – magadnak, és a családodnak. Üzletet ajánlok.
– Üzletet…
Azár továbbra is visszatartotta haragját. Szörnyű, borzalmas nap volt ez.
– Kivezetlek ebből a sötétből, Azár, messzi erdők fia!
Az idegen mindent tudott. Mindent. Harmadik szabály: a tudás hatalom. Ne kezdj ki azzal, aki tud. Soha, ó soha ne kezdj ki velük!
Azár a háza bejárata felé biccentett, és lassan továbbindult. Nyitva hagyta maga mögött az ajtót, miközben leemelt egy teli üveg vérbort a polcról… „Ne kezdj velük. Öld meg őket. Mint macska az egérrel – nekik nem számít egy élet vagy száz. Tartozás! Tartozás…” Megsimította az üveg hideg, érdes anyagát, valamiféle kormos ásványt. Ujjbegye kitapintotta a finoman odakarcolt jelet: méreg.
Az idegen csodálkozó arccal állt az ajtóban, figyelte vendéglátója megenyhült gesztusát. Esze ágában sem volt inni. Kíváncsian beleszagolt a pohárba, amit Azár a bal kezébe nyomott, aztán eleddig haszontalan jobbjával hirtelen egy akkora ütést mért Azár döbbent arcára, hogy az menten megszédült, és rázuhant a rideg kőre. Az idegen komótosan behúzta maga mögött az ajtót. Azár nem tudott felkelni. Egy láthatatlan kéz kiszívta minden erejét a lábából. Szólni sem bírt.
– Jó – mondta az idegen –, fel voltam készülve erre is. Biztosíthatlak, Azár, nem kívánok neked semmi rosszat. Mint mondottam, üzletet ajánlok. Korrekt üzletet.
Negyedik szabály (ha az első három felmondta a szolgálatot): legalább tudd meg, mivel állsz szemben!
– Ki vagy… te? – préselte ki torkából a hangokat Azár.
– Sajátságos kérdés, a körülményeket tekintve.
– Ha üzletet akarsz, tudnom kell, ki vagy!
A férfi bólintott, mintha csak erre várt volna. Maga alá húzott egy ócska széket, és groteszk, nemesi mozdulatokkal helyet foglalt rajta. Összekulcsolta két otromba kezét, s gyűrűje tündökölt a körben meggyulladó mécsesek fényében.
– A nevem Marcus[7].
E pillanatnyi csendben Azár visszanyert valamennyit dühe erejéből.
– Az enyém Azár – vigyorodott el gúnyosan, s egyébkénti nemtetszése félreérthetetlen jeléül a sarokban álló piszkavas felé kúszott.
– Továbbra is sajátságos. Csak nem gondolod, hogy esélyed van ellenem?
– Nem – felelte Azár némi kedéllyel a hangjában, és megmarkolta a piszkavasat.
– Most hozzám fogod vágni?
– Meglátjuk.
Egy halk hussanás után néhány liter bor sokkal hangosabb véget ért a padlón. Marcus magasra felvont szemöldökkel vizslatta a jelenetet, aztán sóhajtva megcsóválta a fejét, és visszafordult Azárhoz. A piszkavas csendben örült neki, hogy mára befejezheti csúfos pályafutását.
– Akkor talán térjünk is a tárgyra, Marcus – tárta szét a kezeit Azár, még mindig a földön hemperegve. – Végül is, nincs jobb dolgom!
Marcus arcán egy csipetnyi gúny és szánalom vonásai játszadoztak, de ez alig volt felismerhető ama mérhetetlen komorság és súlyosság közepette, amivel a következő, gondosan kiválasztott szavát intézte:
– Pazar!
* * *
Marcus sokat beszélt. Kiderült hamar, hogy ehhez igazán pompásan ért, lyukat beszél bárki hasába, és méghozzá úgy, hogy nem igazán akarsz neki nemet mondani. Nincs rá okod. Marcus őszinte jószág. Amit mond, az igaz. Persze van, amit nem mond, pedig igaz. (Ez az ötödik szabály: csak annyit mondj, amennyit szükséges, de abba ne legyen hiba.) Azár megértő közönségnek bizonyult. Már csak kétszer próbált meg hozzávágni valamit Marcushoz. Egy fél pár bakancsot, amikor megint felemlegette a családjával szembeni tartozását, és egy kivont kardot akkor, amikor egy véletlenül elhibázott retorikai fordulat eredményeképp egy pillanatra úgy tűnt, Marcus erániai.
Kiderült, hogy Marcus mágus. Ez persze nem lepte meg Azárt, látott ő már sok mindent. És igazából az sem lepte meg, amikor kiderült, hogy Marcus nem helybéli; a két dolgot már csak össze kellett kapcsolni ahhoz, hogy Azár rájöjjön: vendégének olyan hatalma van, ami még a Pokol urainak sem áll rendelkezésére… képes kedvére belépni világokba és elhagyni azokat! És egy ilyen ember aztán nem viccel!
Azár a harmadik üveg bor végén tartott már, amikor Marcus végül befejezte módfelett kielégítő beszédét. Rendkívül meggyőző volt, úgyhogy Azár egy szót sem hitt el az egészből. Azt viszont tudta, hogy az üzleti szándék komoly, s végre valami olyasmiről van szó, amibe rendesen belehalhat. Van a Pokolnak egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy nehéz benne igazán meghalni. Megnyomorodni, vagy még rosszabb körülmények közé kerülni, megőrülni vagy tényleg nagyon kárhozatosan végezni: azt lehet. Meghalni, hogy véget érjen a bűnhődés? Nem lehet. Jól ki van találva. Persze Azár igazából nem tudta, hogy elmúlni akar-e vagy szenvedni; egy kicsit mindkettőt, valójában talán egyiket sem… Amit igazán akart, nem volt lehetséges. Amit igazán szeretett, annak vége volt, az nem volt többé. Az út, amit választott, mégsem vezetett sehová. A Világ könyörtelenebb ennél. Nincs kilépés. Nincs béke. Nem így…
Sok év eltelt már azóta, hogy Azár elátkozta önmagát, hogy eladta magát a gyűlöletnek és a fájdalomnak. Évtizedek, hitte; odakint évmilliók, a helyzet az volt. És nem jött megnyugvás, nem jött ítélet. A koroknak nincs szíve.
– Mit kapnék én?
– Új életet. Egy célt; egy célt és a tudatot, hogy semmi nem történt hiába, s mindannak, ami történt, végül van egy nagyobb célja, egy nagyobb jó, ami értelmet ad a rossznak, a bűnnek, s annak az erőnek, amit mégsem vesztettél el, s amely nem hagy elmúlnod.
Azár szomorúan hunyorgott.
– S mit kellene tennem?
Marcus mély levegőt vett, mielőtt újra megszólalt volna.
– Segítened kellene valakinek.
– Mégis, kinek?
– Valakinek… – Marcus tekintélyesen megropogtatta az ujjait –, valakinek, akinek sok múlik a tettein. Valakinek, aki máris sokat tett érted!
– Ezt most nem értem – rázta meg a fejét Azár, aztán hirtelen kirobbant belőle a döbbenet. – Értem?! Értem senki nem tett semmit… soha nem kértem senki segítségét! Haha! Gondolom, tudnom kellene, kiről beszélünk!
– Nem. De akárhogyan is, ő tett érted. Segített az erániaiak elpusztításában. – Marcus fél perc szünetet tartott, aztán jelentőségteljesen hozzátette: – Sokat.
Azár felmorgott, aztán egy fokkal csendesebben tovább dúlt-fúlt még magában. Mindenre emlékezett. A Marcusszal való beszélgetése minden emlékét a felszínre hozta. Az erániai „istenek”, azok a fékeveszett, őrült mágusok, átkozott pogány csürhe! Az egész Világot feldúlták, elvettek bármit, amit csak megkívántak, egész népeket irtottak ki. Milyen ember az, aki fenyegetéseiktől megtörve az oldalukra állt?! Egy alig észrevehető könnycsepp gördült le az arcán. De milyen ember az, aki elvek mögé bújik gyáván, s a halálba küldi a családját?!
Marcus pallérozott figyelmét nem kerülték el az Azár lelkében tomboló érzések, s ez egyszer végre csendben maradt, lehunyta a szemét. Azár csak hosszú percek után nézett újra rá, s egy új elszántság fénye csillogott a szemében.
– Segítek. Bár nem értem, mit segíthetek én valakinek, aki szembeszállt azokkal az állatokkal és győzött...
Marcus ráharapott az ajkára.
– Vannak sokkal sötétebb erők, mint az erániaiak, Azár. – A férfi meredten figyelte szavait. – Erők, melyek ezerszeres borzalmat tennének a Világgal. S mi ez erők ellen harcolunk.
– De nem minden alakul a legjobban? Értem.
– Ez azért bonyolultabb ennél – sandított rá apáskodóan Marcus. – Nem kell mindent értened. A feladat „egyszerű”: bújtasd ezt a személyt, segíts neki eljutni a Peremvidékre. Ott majd lehetőségünk nyílik rá, hogy kihozzuk őt. És téged. Új életet kapsz, ahogy ígértem. Ez az ajánlatom.
Azár meggyötört elméje boldogan menekült most a feladat technikai részleteibe. Csak el innen. Innen… Nem. Hisz ez a pokol mindenütt van! A felejtés… egy nagyobb cél…
– Ennél többet kell tudnom róla.
– Természetesen – bólintott Marcus nyugodtan. – A neve Széth[8].
Azár gyanakvóan megvakarta a tarkóját. Rémlett neki e név. Mítoszokból, vagy mesékből, ha tetszik, történetekből a Pokol múltjából, az Urak felemelkedésének idejéből, a terror és rettenet még ennél is acélosabb koraiból.
– Valami ősi, elűzött démon, akitől szövetséget reméltek?
Marcus sóhajtott.
– Rosszabb. Egy nő.
– Ah.
Azár meredten bámult Marcus arcába, a homlokán a súlyos gondok ráncai tünedeztek fel.
– Egy nő… – ismételte meg Azár szenvtelenül maga elé, majd felállt ültéből, s járkálni kezdett, ujjaival minden útba eső tárgyon dobolva. Marcus a biztonság kedvéért bólintott, hátha ez kérdés akart lenni. Nem állt szándékában sokkal többet közölni Széth dolgairól, kivéve persze azokat a feltétlenül közlendő részleteket, amelyeknek az elhallgatása veszélyeztette volna az egész tervet. De abba sem szívesen bonyolódott volna bele, hogy elmagyarázza, mily módon és mily óriási történelmi szívességek beváltásával sikerült idejönnie most, s hogy nemsokára távoznia kell, nem kis eséllyel örökre. (Azár fel-alá járkálása pedig kezdett kicsit aggasztóvá válni.) Aztán Azár egyszer csak megtorpant, s szokásos jó kedélyét immár visszanyerve Marcushoz fordult.
– Szükséges lesz másféle fizetség is.
Marcust nem lepte meg a dolog, de maróan felvonta a szemöldökét.
– Használható fizetség – tette hozzá affektálva Azár. – Nem lesz könnyű a feladat.
Marcus valahogy lenyelte feltörő mosolyát, ami a feladat valódi nehézségének szólt. De nem volt szívbajos.
– Megígérhetem, hogy nem jársz rosszul… ha itt maradsz majd végül, ha nem. Most azonban nem szolgálhatok mással.
Azár dünnyögött valamit magában. Marcus ekkor felállt, és erélyesen elé lépett. Kinyújtotta a gyűrűs kezét, és kimérten a férfi felé nyújtotta.
– Nem lesz még egy ilyen lehetőséged, ezt is megígérhetem – mondta.
Azár lendületesen belecsapott a kezébe, és teljes erőből megszorította. Fájt is. Azárnak. Kis döbbenettel az arcán méregette tovább vendégét. Marcus ezzel mit sem törődött már. Egy lepecsételt borítékot vett elő, s finoman az asztalra tette, megkoppintotta a gyűrűjével.
– Ebben leírtam azokat a részleteket, amelyek rád tartoznak. Ami tehát nincs benne, az nyilván nem tartozik rád. – Marcus szemében acélos szigor csillant meg. Azár viszonozta, amennyire tőle telt. – Tisztában vagyok a feladat nehézségével, hidd el. Időbeli paraméterek nincsenek. Módbeli sem sok. Rá fogsz jönni, mit engedhetsz meg magadnak. És mit nem.
– Egy valami azért érdekelne – sandított rá ravaszul Azár, miközben az ajtó felé indult, hogy kitessékelje vendégét. – Ha ez a nő fontos… de nem tudja megvédeni magát… te pedig nem leszel itt…
Marcus sejtelmesen somolygott.
– „Az Igazság duzzadó, vad folyam, melyet minél tovább próbálnál meg gátak mögé szorítani, végül annál nagyobb erővel törne ki a falak közül, s söpörne el minden mocskot az útjából” – szavalta csendesen, majd kilépett az ajtón, gyors léptekkel befordult a legközelebbi utcába, s mire Azár odaért, hogy megnézze, merre megy, már nem volt sehol.
Egy vidám helybéli káromkodás hagyta el Azár száját. Egy démonkutya távoli halálhörgése pedig arra emlékeztette, hogy pirkad.
* * *
Idegtépően lassú napok után Azár végül azon kapta magát, hogy két dolog sehogy nem hagyja őt nyugodni: az, hogy ebbe az átkozott világba miért pont egy ilyen elbarmolt időféle jutott, és az, hogy voltaképpen mit keres ő az Achdalári Mélyföldhöz oly’ közel eső Acherdán[9] piacterén, ahol nagyjából száz százalék az esélye, hogy kiszúrja őt valami régi, módfelett kedves kockás ismerőse. Persze mindkét téma csak annak az elterelésére szolgált az elméjében, hogy perceken belül megérkezik az a rabszolga-karaván, amelyen (áruként vagy eladóként, erről nem szólt a Marcus-féle borítékolt fáma) elvileg ott lesz ez a nő: Széth.
Az első kérdésére most sem kapott választ, a száz százalék viszont száz százalék. Már az egyre erősödő hányásszagból sejtette, hogy az öreg Bizár[10] ténfereg a közelben, az a Bizár, aki olyan régóta van már itt, hogy ha egész nap iszik, akkor sem lát duplán. S mivel Azárnak nem akaródzott egy nyilvános piac közepén nyilvános botrányba keveredni (de főleg nem épp most), egy sutának álcázott mozdulattal leütötte az öreget, miközben az épp a köszönését artikulálta két korty között. Gyorsan begyömöszölte őt egy közeli hordóba, s arrébbsétált néhány háznyival. Az achdalári ügyekben nem járatos olvasók kedvéért jelezzük, hogy egy ilyen cselekedet nem ütközik köztörvénybe. Sőt, aki ismerte Bizárt, talán még hálás is volt, már ha egyáltalán észrevette a dolgot az infernális piaci zajban; Azár is csupán a szag miatt állt odébb.
A rabszolgakaraván nem késett. Az ilyesmi nagyon fontos errefelé, ügyelnek a pontosságra. Végül is, életek múlnak rajta…! Súlyos, fekete kövekből faragott kerekeken gördült be a piactérre a szegecselt kocsisor, a tűztorkú vontatóbestiák hű kutyák módjára szenderedtek oly’ vágyott álmukba. Az a mítosz járta, hogy ezekben a rendkívül otromba, rusnya éjsötét állatokban halálra kínzott szolgák soha nem szabaduló lelkei élnek tovább… egy biztosan szörnyűbb sors, mint kockázni és piálni Anisz Adún koszos kocsmáiban… még Bizár bűze se túl nagy áldozat, ha innen nézzük. Mindenkinek van mit vesztenie. Mindig. Sokadik szabály.
Azár az összetódult tömeg mögül figyelte, ahogy a hajcsárok[11] óvatos erőszakkal – nehogy kárt tegyenek a portékában épp most – taszigálják helyükre a rabszolgákat. De hiába várta Azár, most csak egyetlen olyan kocsi érkezett a karavánnal, amelynek rakománya egyáltalán valamennyire emberszabású szerencsétlenségekből állt, és ezek a szerencsétlenségek pöffedt törpeszolgák voltak. Szívós és okos népség, ideálisak bármiféle házimunkára, de hajlamuk van lázadni, főleg csoportokban. Azár is majd’ megjárta egyszer egy ikerpárral, de azért kedvelte őket. És többé soha nem is tartott szolgákat. De ez a kereskedő nagy hibát vétett. Túl sok törpe volt túl kis helyen, és kevés őr. Egy. És egyébként se volt sehol a csaj.
Az egyik törpeszolga hirtelen lidérces rikácsolásba kezdett, s a többi hamar követte példáját, láncaik csörgése pokoli kakofóniában egyesült a vásárlók óbégatásával és saját rikácsolásukkal. Az achdalári ügyekben nem járatos olvasók kedvéért jelezzük, hogy ez bizony baj. Köztörvénybe ugyan nem ütközik (mivel nincs is köztörvény), de az alukáló ördögurak kifejezetten utálnak ilyen zajra ébredni. Azárban kezdett felfutni a düh. Jól kezdődik ez az egész!
Egy hímtörpe zsigerekig hatoló, üvegrepesztő sikítása vetett véget a patáliának. A karaván egy eddig rejtve maradt tagja izomból az egyik földön fekvő, toporzékoló törpe lábai közé lépett, s egy furcsa reccsenésig fokozta a nyomást. Egy magas, csontsovány nő volt, helyi viszonyok közt bizarrnak tetsző, élesen metszett arcberendezéssel, a gyilkolás vágyának tagadhatatlan fényével a szemében. Ekkor a kereskedő intett, s ő elengedte a törpét. Immár csönd volt, és a nő pimaszul mosolygott. Széth. Csak ő lehet!
Azár technikásan közelebb tolakodott, miközben a kereskedő elkezdte a halálra riadt portékák értékesítését. A nő és a másik őr néha körbejártak, és fenyegetően a törpék felé suhintottak kezükkel. Szokatlanul nagy rend lett… szokatlanul hamar. De Azárnak nem kerülte el a figyelmét a lány csuklóján feketéllő tetoválás sem. Ő is árucikk volt, csak jelenleg más feladatra hasznosabb. Azárnak arra is volt néhány biztos tippje, hogy milyen más feladatokra hasznos még… Egyenesen a kereskedő felé indult.
– Jelenleg nem eladó – hangzott a természetszerű válasz.
– Jelenleg el tudod adni – felelt hideg magabiztossággal Azár. A kereskedő azonnal felfigyelt e mély profizmusra.
– Nem tudsz te annyit fizetni!
– S te annyit, hogy ne szóljak egy-két helyi úrnak!
A kereskedőnek megrándultak az arcizmai.
– Blöffölsz! – vakkantotta, de Azár arca nem rezzent. – De jól! – tette hozzá röhögve-krákogva a kereskedő, s előhúzott egy szütyőt a kabátja alól. Megmorzsolta az ujjai között, s csontosan sikoltott a drága anyag. – Legyen! Felteszem kockára, ha van benned kurázsi!
– A tét?
– Te magad, mint szolgám!
Azár arca most sem rezzent, de már átkozta magát. S persze főleg Marcust.
– Guríts hát, komám – bólintott. A kereskedő tekintete hidegen felcsillant. Adott néhány utasítást az őrnek, aztán betessékelte Azárt a hajcsári lakókocsiba, s a kis asztal közepére szórta a kockákat. Achrán-variáció[12] volt, minden kockajátékok közül a legbrutálisabb; kiszámíthatatlan, gonosz, alattomos válogatása a kockáknak, miniatűr koponyáknak és különleges kövecskéknek. Azárnak ez volt a játék legnehezebb része: kis híján elvigyorodott. Az Achrán-variáción nőtt fel! Fölényes győzelem a kockában nincs. De aki olyan rutinos, mint Azár, annak nem kell félnie. A kereskedők okosak, de a számok világában élnek. A kockában vannak ugyan számok, de koponyák is… És a kocka mindent szentesít. Ez: a zéró szabály.
A győzelem ellenére Azáron kezdett eluralkodni egy különös, aggasztó nyugtalanság. Nem bízott meg ebben a hajcsárban, az igaz, de nem tudta csak ehhez kötni idegességét. Az információ Marcus levelében pontos volt. Megjelölte az időpontot és a helyet, s azt, hogy Széth a karavánnal fog érkezni. Igen, pontos – de ügyesen betartotta az ötödik szabályt! Mégsem ez volt a különös érzés oka. Nyilván nem is Széth… Azárnak épp elég dolga volt már mindenféle nőstényekkel. Voltak nagyon mélyről jövő, ösztönös megérzései. A vér szava. És a vére most azt suttogta: baj lesz…
Széth épp a csizmáját tisztogatta az egyik hatalmas kocsikeréknek támaszkodva, amikor Azár feltűnt a látóterében sötétbarna, loboncos hajával, vihar nyűtte kabátjában, kezében a néhány percre elnyert tulajdonosi pecséttel. Széth azonnal kiszúrta, mi a helyzet, és nyújtózkodva nekidőlt a keréknek. Azár megcsóválta a fejét.
– Nem azért jöttem – intett elutasítóan a kezével. Széth szenvtelenül pislantott. – Te vagy Széth?
– És te ki vagy?
– Az most ne érdekeljen. Üldöznek?
Széth abnormálisan hosszú szemöldöke összerándult, szeméből egy pillanatra – egészen bizarr módon – eltűnt minden ördögi szexualitás és csalfaság.
– Valami azt súgja, hogy ismernem kellene téged. Vagy a megbízódat – mondta visszafogott megvetéssel. – Kezd nagyon elegem lenni a pofátokból. Hagyjatok már békén!
Erre Azár sem számított.
– Nem válaszoltál a kérdésre – lépett közelebb. – Ez nem jó hely a vitatkozáshoz.
– Ah, látom, vér profi vagy, nagyfiú – csóválta meg a fejét Széth. Megkocogtatta a fogait. Sok tanácstalanság volt ebben. – A válasz: nem. Nem üldöznek. Sikerült leráznom őket.
– Őket?
– Ez nem jó hely a tudatlankodáshoz – villantotta ki a fogait Széth kacéran. Azár csak sóhajtott egyet. Nagyjából erre számított. Talán. Talán nem. Ez a nő, mint valaki, aki „sokat segített” az erániaiak ellen? Lyukat beszélt a hasukba? Titkos információkat szerzett a hálószobájukból? Talán megmérgezte őket álmukban? Igazából ez mindegy volt. Marcus azt kérte, juttassa el élve a Perem-vidékre. Módbeli megkötések nélkül. Ez menni fog.
– Gyere – intett Azár, és elindult a tömegen keresztül. Tudta, hogy a lány nem fogja követni, de azt is, hogy a tulajdonosi pecsét égetni kezdi majd a karját, amint túl messzire kerül. Nem lesz más választása. És ahhoz legalább elég okosnak tűnt, hogy ne csapjon balhét. Ám ami azt illeti, Széth ennél is okosabb volt. Bizony tudta, hogy a pecsét nem játék. Hamar felzárkózott Azár mellé, és további akadékoskodás nélkül követte. Bármennyire is kegyetlenek a Pokol urai, a lények általában nem tanulnak ilyen fokú engedelmességet. A gőg és a szabadság vágya nem űzhető ki egykönnyen a lélekből. Aki már ennyire szófogadó – még ha önérdekből is –, az nagyon sokat megélt… nagyon, nagyon sok rosszat. Persze az is lehet, hogy a nő csak játssza az egészet. Mert túl okos. Ez nyugtalanító gondolat volt, és Azár inkább arra koncentrált, hogy minél előbb az erre a célra kinézett kocsma mélyén legyenek, ahol eltölthetnek néhány órát teljesen észrevétlenül.
A helynek nem volt neve. Egy Azár által régebben igen kedvelt szerencsebarlang volt, ami szépen lassan teljesen kivonult a köztudatból azóta, hogy Bizár odaszokott. De Bizár most egy hordó mélyén pihent, ezért nem volt mitől tartani. Mondjuk itt a bor fogyaszthatatlan volt, de egész Acherdánban rövidet ittak. Sebaj.
Névtelen hely és bizárveszélyes körzet létére tömegnyomor volt a helyen. Az egész Pokol legfurább, leggusztustalanabb, legelviselhetetlenebb, – de! – legjobb kockásai jártak ide. Azárt mindenki ismerte, és a nyájas olvasó most úgy gondolhatja, hogy ez taktikai ballépés, de a nyájas olvasó valószínűleg még mindig nem járatos achdalári ügyekben. Errefelé többfajta ismertség van. Van az, amit úgy neveznek, hogy a Félelem Neve. Ez az urak ismertségi mutatója. Az acherdániaknak nincs ilyenje, még az uruknak se (merthogy Acherdánnak nem igazán van ura, Anisz Adúnhoz és az egész térséghez hasonlóan). Ott van aztán az, amit egyszerűen csak hírnévnek vagy ismertségnek neveznek, s amiből tényleg megárt a sok; az egyszerű pokollakó jobb, ha csendben meghúzza magát, mielőtt túl sok figyelmet vonna magára. És végül ott van az, amit úgy hívnak: presztízs. Furcsa dolog ez. Nem kell hozzá hatalom, nem kellenek hozzá hőstettek, nem kell hozzá becsület vagy legendás árulás, és nem beszél róla senki nyíltan, de adott körökben mégis ismert – és akinek van presztízse, az megúszhat sok rosszat. És sokat is tehet, ha akar. Ha, persze, mert mint az imént mondottuk, az egyszerű pokollakó jobb, ha meghúzza magát, és örül neki, hogy pokol-lakó, nem pedig pokol-szolga, pokol-trágya vagy még rosszabb. Azárnak volt egy csipetnyi hatalma, véghezvitt néhány bátor (és botor) tettet, tudta, mikor és kivel mi a helyes, és soha nem árulta el azokat, akik őszintén megbíztak benne. Ez együtt: presztízs. És így, mikor e – már megint – szörnyű és borzalmas nap derekán feltűnt meglehetősen dekoratív és nyálcsorgást előidéző társaságával e névtelen, bizárveszélyes helyen, senki nem firtatta, hol járt eddig és most mit keres, vagy hogy hol szedett fel egy ilyen szemrevaló ribancot; sőt, mivel Azár nagy ász volt, e kedves, fura és gusztustalan lények úgy tettek, mintha ott se lett volna. De tényleg!
– Kezdjük elölről – gyömöszölte be Azár egy sarokasztal ülésének fal felőli végébe újdonsült tulajdonát. – Engem egy dologért fizetnek: kijuttatlak a Peremvidékre. Élve. Mármost ez csak akkor fog menni, ha tudom, kik elől menekülsz.
– Tippelj.
Azár mímelt idegességgel fújtatott egyet, aztán gyorsan szerzett egy üveg sztűgiai[13] koboldvért. (Ez nem valami elszállt pálinkafőző mester által adott művészi elnevezés, hanem az, ami.) Széth kényelmesen felkúszott a falra, és békés gúnnyal az arcán szemlélte gazdáját. A koboldvérből nem kért. Nem is kínálták.
– Elismétlem még egyszer, kizárólag az új játékosok kedvéért – tolta félre az üveget Azár. – Olyan okokból, amelyeket most nem fogok részletezni, tudom, hogy komoly bajban vagy. De abban a szörnyű szerencsében van részed, hogy – s megint csak rád nem tartozó okokból – segítek neked.
Széth egy pillanatra elgondolkodott.
– Megöltem Azmodán[14] háremmesterét. És négy őrét. És tíz hülye kurváját. – A lány megint elgondolkodott. – Nem, tizenegyet. De ezt úgyse fogod elhinni, te „vénséges” játékos.
– Miért pont tizenegyet?
– Okokból, amelyeket most nem fogok részletezni – felelte fölényes cinizmussal Széth, aztán hátradöntötte a fejét, és úgy folytatta: – Egyszóval: csak.
– Ühm.
A játék kezdett belépni a veszélyesebb szakaszába. Erről nem szólt a fáma. Persze nagyon sok mindenről nem szólt. Azár végiggondolta az elveket, melyek oda juttatták, ahol jelenleg tartott pokoli mércével. A hat főszabály… A kocka mindent szentesít. Ne ess ki a ritmusból. Mindig nézz hátra. A tudás hatalom. Tudd meg, amit kell. Ne fecsegj. Mindenkinek, mindig van mit vesztenie. Sóhajtott. Ivott. És sóhajtott.
– Szóval a nagy Azmodán katonái vannak a nyomodban?
– Ezt úgysem értenéd, „nagyfiú”… – vonta meg a vállát dühödten Széth.
– Azért próbáljuk meg, jó?
– Hah! Miért?! Miért érdekel? Nyilván van valami hű de szörnyű, titkos kódexe a magadfajtának, hogy ne kérdezz, meg kérdezz is, meg ne beszélj, meg az anyád kínja meg mindene! Kérdem én: mi az átkozott francot számít neked most az, hogy milyen érzés, amikor egy… helyen ébredsz… egy olyan helyen… és még azt sem tudod, ki vagy…
Azár összeráncolta a szemöldökét, és jelentőségteljesen meghúzta az üveget. Hát ami azt illeti, hallott már ilyesmiről. Lények, akik egyszer csak a Pokolban ébrednek, és nem emlékeznek semmire? Hiszen ő maga is ilyen volt! De hogy hol ébredsz, és miért ott, és miért az vagy, aki – rejtély. Amíg ki tudja, miért, de emlékezni nem kezdesz! És akkor kezdődik az igazi Pokol is. De Azárnak többre is futotta az eszéből. Lehet Marcus akármilyen profi, kilóg a lóláb. Ez a nő régóta itt van. Beitta a stílust. Az lett, ami. Egy évvel korábban vagy egy évvel később, mit számítana? Mégis most kell a segítség. Mert most történt valami.
– Ez mikor történt? Mikor szöktél meg? – törte meg a kocsma lármáját Azár.
Széth majdnem odaszúrt neki egy újabb alantas megjegyzést, de az utolsó pillanatban fennakadt a torkán a szó. Különös fények játszottak a szemében, a szemben, amilyet Azár még soha életében nem látott. „Biztos a szokásos nősténydémoni bűverő” – gondolta magában, de ez nem segített a szőrborzoló érzésen, hogy Széth lelke kataklizmikus titkokat rejt.
– Nem olyan rég – válaszolt végül Széth csendesen. – Talán húsz napja, hogy menekülök. Fel-ajánlkoztam ennek a kereskedőnek. Tudtam, mit fog tenni, de hagytam neki. A karavánjával feltűnés nélkül kijutottam Sztűgiából.
„Ahogy gondoltam!” – nyugtázta magában Azár. „Felbolydultak a kedélyek, hogy megszökött. Egyáltalán, hogy képes volt rá… Egykor tényleg nem lehetett akárki, hogy még ebbe a szánalmas, vézna kis testbe zárva is végig tudta csinálni ezt! De az már rég volt. Mindenestre Marcus nem hazudott. Csak éppen azt nem mondta, hogy sok nagyhatalomnak érdeke, hogy Széth soha ne jusson ki innen! Hogy minden, amit tud, örökre a felejtés martalékává legyen… Ó, hogy én hogy vágytam erre! Felejteni! És tessék: most is csak ezért csinálom mindezt. Mégis, talán most jött el az idő, hogy változtassak valamin. Itt a revans ideje a hatalom megszállottaival szemben!”
– El kell tűnnünk innen – jelentette ki szigorúan, s kinyújtózott, indulásra készen. Mit sem számított neki az a jókora üveg ital, amit az elmúlt percekben elfogyasztott – sokkal többet is bírt ő ennél. Széth nem reagált; úgy tűnt, szörnyű belső démonokkal küzd, tekintete belerévedt a kocsma sötétjébe. Azár kellően eltalált erővel megrázta a vállát. – Indulnunk kell. Most!
A lány tekintete hirtelen megvillant, de nem mondott semmit, némán követte Azárt. Acherdán igen méretes város volt, a számkivetettek és szabadságkeresők egyik legnagyobb, a központi hatalmak által mégis érintetlenül hagyott gyűjtőhelye. Azár képességeivel nagyon gyorsan nyomtalanul fel lehetett szívódni benne. A dolog titka a rendkívül alapos helyismeret volt. És olyasvalaki, aki a fél életét kockázással, csempészárukkal való csencseléssel, balhék szervezésével és az azokból való sértetlen kiszállással töltötte, bizony rendelkezett ezzel a szintű képességgel. Széth ekkor még nem is sejtette, mekkora szerencséje van Azárral. Igaz, Azár sem, hogy neki Széthtel.
S így esett, hogy a rettentő Azmodán katonái, bár minden tőlük telhetőt megtettek, hogy uruk ne taszítsa rabszolgasorba vagy véget nem érő kínhalálba őket, végül rabszolgasorba és véget nem érő kínhalálba jutottak. Nyomát sem találták Széthnek.
* * *
Vad, viharos szél dúlt a sziklás hegyormon, melynek éles fokáról Azár alátekintett Anisz Adún távolba vesző házaira. Otthona volt ez a hely, sokáig itt talált vigaszt és nyugodalmat, mikor sehová máshová nem volt már mennie. Ám most nem mehetett le az apró viskóhoz, nem válthatott néhány kedves szót azokkal a lényekkel, akik bármilyen furák, gusztustalanok és elviselhetetlenek is voltak, mégis a barátai lettek ezen az istenektől elhagyott helyen. De a Félelem Neve nagy úr, és a presztízs sem tart örökké. Immár nem kockáztathatta meg, hogy felismerjék őt – vagy Széthet.
Több hétbe is beletelt, míg az egyébként is nehezen járható utakat és hágókat elkerülve idáig jutottak Acherdánból. Azár végül tartotta magát a Marcus által javasoltakhoz, s nem kérdezősködött többet. Éppen elég volt, amennyit már így is megtudott. Széth némaságba temetkezett. Látszott rajta, hogy felfogta, Azár a megfelelő ember a feladatra, bárki és bármilyen szándékból bérelte is fel az ő megsegítésére, s belátta, hogy az ő kérdései sem érnének célt. Semmi mondanivalójuk nem volt egymás számára, úgyhogy hallgattak – már a létfontosságú közléseket leszámítva, amibe azért Széth részéről egy-egy „Te tiszta hülye vagy, én nem megyek arra!” bőven belefért, s amit Azár legtöbbször egy ijesztő morgással nyugtázott.
Széth egyébként nem volt az a túl kényes fajta. Meglepően nem. Azár eleinte sokkal rosszabbra számított. A lány jól bírta a menetelést, s (majdnem) szótlanul tűrte az éhséget meg a szomjúságot, ami pokoli viszonyok között persze egészen másféle, mint egyéb helyeken, de attól még nem kellemes. Sokkal több volt benne, mint egy tűzföldi nősténydémonban, aminek először látszott. De Azárt nem ejtették a fejére; tudta, hogy átkozottul veszélyes lehet, s ha igaz, amit a szabadulásáról mondott, akkor még annál is sokkal veszélyesebb! S ha igaz, amit Marcus mondott… Ezeket a riasztó gondolattöredékeket tekintetbe véve Azár inkább nem gondolkodott, csak tette a dolgát, ami a feladat elvégzéséhez szükséges volt. Előre abba se gondolt bele, hogy így végképp semmije nem marad. Bár ezt akarta: felejteni. Most mégis mély szomorúság nyomta a lelkét, ahogy az utolsó pillantásokat vetette Anisz Adúnra. S ebben a fájó pillanatban komisz dolog történt: Széth hirtelen melléje lépett, és napok óta először megszólalt.
– Itt laksz? – hangzott a teljesen tárgyilagos, mégis szokatlanul közvetlen kérdés.
– Nem.
Széth hunyorgott az erős szélben, hosszú, éjfekete haja démoni táncot járt.
– Akkor menjünk, mielőtt az a sziddáka[15] ideér – folytatta hidegen, s fejével a várostól balra fekvő messzi bércek felé bökött. Nem volt ott semmi. Semmi… Azár hunyorgott. Furcsán szállt a por a távoli hegygerinc fölött, s mikor a szél egy pillanatra irányt váltott, elfojtott kiáltások és csattanások hangját sodorta a fülébe. Azár tekintette megremegett. A sziddáka Anisz Adún felé tartott. Anisz Adún felé nem szoktak ilyesféle dolgok tartani. Anisz Adúnra mindenki magasról tesz Sztűgiában. Őket keresik. Gyorsak. Alig volt előny. És Anisz Adúnból semmi nem marad, ha nem találnak ott… semmit! Azár nagyot csapott az előtte álló sziklára összeszorult öklével. Kezdtek nagyon felkúszni a tétek!
Azár nagyon szeretett volna az eszére hallgatni. Kiutat keresett a fájdalmából. A lehetőség a kezében volt, megegyezett Marcusszal. De a szemében ott tükröződtek most a városka fényei. Egy senki volt, amikor először járt itt. Akkor még semmire nem emlékezett. Nem volt múltja. Egy csavargó volt, aki épphogy megúszta a szolgasort, egy névtelen vándor, rossz balhék állandó szereplője. Élt itt egy öregedő sztűg, Ankoku[16], aki állítólag a Hatalom katonája volt még régen; lopni akart tőle – mit lopni, kirabolni őt! –, és bizony fájdalmas leckét kapott az öreg csonttól. Akkor tanult valamit. És aztán sokkal többet is. Sosem kerültek túl közel egymáshoz, de ez itt mégis a minden volt akkor. Ez egy békés hely volt. Koszos, alattomos és pokoli, de szabad. Az adúniak nem ölték meg egymást élvezetből. Nem kegyetlenkedtek a szolgáikkal ok nélkül. Nem gyilkoltak le menedéket kereső vándorokat. Borszíveket termesztettek a szikkadt hegyoldalon, s élvonalbeli, gyomorforgató bort készítettek belőle. Kereskedtek más, hasonló helyekkel. Acherdánnal. Piacot hoztak létre, hogy ne legyen éhség. Éltek, és élni hagytak. Azár szeretett volna az eszére hallgatni, de nem ment. Nem árulhatja el a családját még egyszer! Marcus pedig – kinyalhatja!
Az új terv egyszerű volt. Elbánik a nővel, és átadja a tűzföldieknek, mielőtt Anisz Adúnt vennék elő. Reális terv. Épp van idő. Csak dönteni kell… Széth még mindig mellette állt, s kitartóan figyelte a távolt; megtanulta már, hogy ne sürgesse Azárt, mert tudja, mit csinál. Azár lassan benyúlt a köntöse alá a pecsétért. Elvben korlátlan hatalmat biztosít a tulajdon fölött. Ha ellenkezik, szörnyű fájdalmat bocsát rá! De Azár nem akart szörnyű fájdalmat bocsátani tulajdonára. Úgy döntött, inkább gyorsan leüti.
A földön fekve, port köpve tért magához. Alig látott a bal szemére, a jobb füle is telement a száraz, durva földdel. Széth egy pár méterre tőle épp egy apró vermet ásott, különös vonalakat karcolt a porba Azár tőrével, aztán néhány ismeretlen, de iszonytatú nyelvű szót kiáltott a levegőbe, és mélyen a saját tenyerébe vágott. Sűrű, vörös és meleg vére volt, kövér, lomha cseppekben hullott a verembe. Azár megpróbált megmozdulni, de ráeszmélt, hogy meg van kötözve. Széth ugyan nem nyúlhatott a pecséthez… de immár ő se!
A nő a szeme sarkából észrevette, hogy Azár magához tért. Ezúttal nem volt gúnyos, pajkos, erotikus mosoly. Csak világpusztító pillantás volt. A férfi nyelt, kiköpött még egy adag földet.
– Mit művelsz?! – krákogta.
Széth válaszra sem méltatta, s hirtelen úgy tűnt, tennivalója végére érkezik. Különös tartásban kulcsolta össze két kezét, s elkiáltott egy rettenetes nevet, amit Azár is ismert a helyi mesékből, egy ősi, szörnyűséges hegyszellem nevét. Megfagyott a csend. Elállt a szél. Sóhajtott a föld.
– Áldozatot mutatok be neked, Nagy Iráz[17]! – kiáltotta Széth. Dübörgött az egész vidék, rezegtek a földön az apró kavicsok. Még az égen is megremegtek a végtelen felhők. – Nem, dehogy – legyintett Széth hirtelen, de hamar kiderült, hogy ez mégsem az áldozat vége. Bizarr dolog volt ez. Széth társalgott a Nagy Irázzal, aki egyre csak dübörgött. De nagyon úgy tűnt, hogy Széth érti, amit mond!
– Nem bátorkodtam volna felébreszteni téged, Nagy Iráz, ha csak ezt a fejletlen viharföldi sztűgöt ajánlanám Neked. Mi több, ő nem is finom, hidd el. Ellenben vesd a hegyoldalra iszonytató pillantásod: ropogós tűzföldi sziddákárok[18], a nyomorult Azmodán katonái!
Villant egyet az egész látóhatár, aztán hatalmas robajjal beomlott a föld a Széth felé igyekvő hű tűzföldiek alatt. Balsorsukra feltűnt nekik a kántálás a szomszéd hegyről.
– Valóban ropogósak – dübörgött leírhatatlan akcentussal a hegy (vagy inkább ami alatta lakott, amiként azt Azár leszűrte magának). – Jó napot szereztél nekem. Mit kérsz cserébe?
Széth erre a megásott kis verembe temette a bal csuklóját. Nem kellett több szó. Mire elnémult minden, s újra feltámadt a nyughatatlan szél, Széth karjáról már eltűnt a tetoválás, s Azár zsebében a pecsét kettétört. Széth visszadobta a tőrt a fetrengő Azár mellé, s iszonyú csontroppanások közepette kinyújtózott.
– Szabadítsd ki magad, nagyfiú. Megy, nemde?
Azár lassan feltápászkodott, megmarkolta a tőrt, s sokszor gyakorolt mozdulatokkal elvágta a kezeit megkötő gúzsokat. Kérdések ezrei kavarogtak elméjében, de csak egy volt fontos közülük:
– Miért?
Széth felnevetett.
– Ha realista vagy, azért, mert itt volt az alkalom.
– És ha idealista lennék…?
Széth tekintete megint elsötétült, s csak percek múlva válaszolt:
– Mert így volt helyes.
* * *
Széth enni akart. A megdöbbent Azár inni. Anisz Adún pedig most egyelőre biztonságban volt, úgyhogy Azár úgy döntött, idióta kérdezősködés helyett inkább beugranak öreg cimborájához. Széth jóváhagyta az ötletet. Ez volt az új felállás. Mára. Ankoku a tőle megszokott (pokoli viszonyok között elegáns) vehemenciával nyitott ajtót Azár kopogtatására, de jól megszokott viselkedésének ezzel vége is szakadt, amint megpillantotta Széthet. Helyette egy döbbent dünnyögésre futotta neki: – Te…?
Kiderült, hogy Ankoku ismeri Széthet. Elvileg Széth is ismerte őt, de nem emlékezett pontosan, mikorról és honnan. Azár nagyjából ekkor gondolt arra, hogy a ritmusra vonatkozó szabály végleg a sír fenekére szállt. Hát igen. Nem nézett hátra. És a tudás hatalom. Marcus meg mindent elhallgatott. Az ördög vigye az egészet! (Ezt azért gyorsan visszaszívta.)
– Szóval ismeritek egymást, nagyszerű – mormogta Azár sötét tónusban egy jó feles után. – Öreg, akkor azt is tudod, hogy a csaj talán nem is ördög? Vagy netán újat mondtam ezzel?
Széth és Ankoku elhallgattak. Széth zavarában, mert azt sem tudta, miről van szó, vagy hogy kicsoda ez az Ankoku. (Bár valóban ismerősnek tűnt!) Ankokunak meg eszébe jutott valami nagyon fontos dolog, s komótosan elviharzott az asztal mellől, majd egy brutális méretű láda mélyén kezdett el turkálni. Káromkodott is hozzá, ahogy szokott, de nem ördögökkel.
– Tényleg semmire nem emlékszel? – fordult Azár megenyhülve Széth felé. – Az az idézés dolog akkor honnan jött?
– Passz.
– Vörös a véred, Széth – szólt oda fennhangon Ankoku, de még mindig nyakig a ládában volt. – Régen is akadtak ebből gondok.
– Régen…?
– Áh, megvan – kiáltott fel Ankoku, és mérhetetlen megelégedéssel helyezett az asztal közepére egy jókora fekete könyvet. Valószínűleg balrog-bőrből volt. Értékes darab, tartalmától függetlenül! – No, drágám – intézte szavait Széth felé –, ezt te írtad. A naplód, ha tetszik, bár te nem írtál soha olyat. A privát feljegyzéseid a Taridári[19] Háborúból. Amikor egyik napról a másikra csak úgy eltűntél, sejtettük, hogy igen nyomós oka volt… és arra az esetre, ha bekövetkezne ez, én külön félretettem ezt az írást. Segíthet… újra önmagaddá válnod.
Széth óvatosan belelapozott a könyv elejébe, s igen hamar lebilincselték az ott látható cirádás jelek és helyenként betűzdelt kimunkált grafikák. Aztán bosszúsan becsapta a könyv fedelét, felpattant a helyéről, és nagy lendülettel fel-alá kezdett járkálni a szűk, gyertyafényes szobában. Azár ámulattal nézte az egész jelenetet. Hogy a nőnek van múltja, az a legkevésbé sem lepte meg. Elvégre Marcus nem hülye, nem pazarolta volna el azt a töménytelen energiát egy sztűgiai kiruccanásra, ha nem érné meg a dolog! De hogy Ankoku és Széth – micsoda „véletlen”… Egy alattomos gondolat kezdett kicsírázni elméjében, miszerint a dolgok sokkal jobban előre el vannak itt rendezve, mint elsőre látszik… olyan nagyhatalmak által, akikről neki még csak hallomása sincs. És azt sem értette, mi szükség van itt mostantól őrá… hacsak nem kell egy ügyeletes balek!
– Ankoku – fordult az idősödő harcoshoz –, esetleg beszélnél hozzám is?
– Nyugalom, fiatal barátom – tért vissza az asztalhoz Ankoku csendesen. A fél szemét végig Széthen tartotta, és Azár meg mert volna esküdni rá, hogy aggódik érte. Vagy miatta? Hm… – Attól tartok, bőven lesz időnk alaposan végigbeszélni ezt az egészet. Előbb azonban szükségesek bizonyos intézkedések. Az egyikünknek hamar értesítenie kell Disz[20] Urát!
– Már mi a rossebbért kellene?!
Ankoku harapott az ilyen stílusra. Erélyesen Azár elé csapott az asztalra.
– És az a valaki kizárásos alapon én leszek – folytatta Ankoku –, bármennyire is jók a képességeid. Én jól ismerem azt a helyet, és ismerem őt is. Igen… csakugyan. Ergo te itt maradsz, Azár, és az életed árán is megvéded Széthet.
– Én… őt? – tört ki Azárból egy bizonytalan nevetés. Ankoku csak egy elfojtott vigyorral viszonozta ezt, de látszott rajta, hogy nagyon is jól érti Azár kérdését. Azárt azonban már egy jóval fontosabb kérdés izgatta, és abból is elege volt, hogy Ankoku még mindig úgy kezeli néha, mint a hajdani tolvajt. – Állj, állj. Akkor most elölről. Kérdés: kiszolgáltatni akarjuk a „fenséges úrnőt”, vagy kiszolgálni?
Azár arra tért magához, hogy a földön fekszik, s egy fölötte álló hatalmas árny bosszúsan csóválja a fejét.
– Leszel szíves egy kis illemet tanulni, ifjú barátom – krákogta Ankoku. – Látom hiányosak a történelmi ismereteid. – Széth felé sandított. – Mivel úgy tűnik, Széth majdnem mindent elfelejtett, beleértve ebbe a betűvetést és az olvasást is, majd felolvashatod neki a taridári feljegyzéseket. Neked is jót fog tenni egy kis fejtágítás!
Ám Azár nagyon szigorúan nézett, és nem rezzent egyetlen arcizma sem. Elpattant egy húr.
– Mióta belekeveredtem ebbe az egész baromságba, már harmadszorra ütnek le – morogta két mély levegővétel között, majd aprócska szünetet tartott, mielőtt teli torokból (de igen finoman eltalált tónusban) kirobbant belőle: – Engem!!
Ankoku összekulcsolta a karjait. Azár határozottan folytatta.
– Leüt egy idegen mágus, aki többet tud rólam, mint én magamról. Rendben. Idegen is, mágus is, meg minden. Aztán leüt egy ilyen… nőstény… hah… akit csoda, hogy a szél nem fúj el, de lassan el kell hinnem, hogy megölte Azmodán testőreit és a Nagy Irázzal beszélget. Mellesleg a tulajdonom. Volt. És erre leütsz te!
– Nos, igen – bólintott elgondolkodva Ankoku –, a reflexeiden még sokat kell fejlesztenünk.
– Argh!
– Tekintsd Széthet közös barátunknak, akinek tartozunk ennyivel!
– Nem tartozom senkinek – villant meg acélosan Azár tekintete, aztán keserű hangon folytatta. – Senki élőnek. Viszont az a dolgom, hogy kivigyem őt a Peremvidékre. És ebben senki nem állíthat meg. Te sem, Ankoku Vigu! Nem, amíg meg nem tudom, mi a franc folyik itt!
– Mefisztú[21] segíthet visszatartani Azmodán erőit – mondta Ankoku tárgyilagosan, s óvatosan Azár vállára tette a kezét. – De addig nem mehettek tovább. Túl veszélyes.
Azár sóhajtott.
– Itt sem maradhattok – folytatta Ankoku. – Ez a hely túl…
– Ha Azmodán sziddákárjai visszajönnek, Anisz Adúnból semmi nem marad – szólt közbe hirtelen Széth. Hidegen zengett a hangja, de volt benne valami megragadhatatlan erő. – Sőt, egész Acherdánt lángokba boríthatja. Ismerem őt. Nincs határa a gyűlöletének. És ha valóban olyan fontos vagyok… bár ezt nehéz elképzelnem…
– Idővel emlékezni fogsz – intett a könyv felé Ankoku. – De sajnos anélkül is igazad van.
Azár ismét sóhajtott. Hát ennyi: Anisz Adún vagy Széth? Nem is: Anisz Adún vagy Azár?
– Széth majd megint megidézi azt az Irázt. Működhet, nem? – kérdezte.
– Nem – felelte gyorsan Széth. – Sem több erőm, sem Iráznak több jószándéka nem maradt.
– Akkor kiürítjük a várost – mondta Azár. – Az működhet. Ezren lehetünk? Nem ügy. A déli hágók Zágisz Tar Adún[22] felé kevés emberrel is jól védhetőek. Előbb pedig nem érnének be, ha még ma elindulnánk. Én és te, Ankoku, meg néhány keménylegény a Vörös Lyukból biztosan… megoldjuk.
– A zágisziak előbb ölnének meg, minthogy a nyakukra hozzuk Azmodán haragját!
– Nem feltétlenül – csillant fel Azár szeme. – Nem, ha lenne távlat. Ha összefognánk!
– Talán nem épp most kellene tömeglázadást szervezni Azmodán ellen – csóválta meg a fejét bosszúsan Ankoku. – Elég baj az neked, hogyan juss ki a Peremvidékre!
– Én ismerem a vidéket, nem te, vén csont. Én hallom a szóbeszédet, én látom a nép szemében a dühöt és a félelmet. Nem akarnak örökké ebben a félelemben élni. Az Achdalári Híd túl közel van. Csak idő kérdése, hogy valamelyik Úr feldúljon mindent ezen a vidéken. Talán jobb lenne azt megvárni? Vagy a holnaputánt, amikor a Széthet kutató sziddákák tűzre hánynak mindent, ami az útjukba kerül? Mást várnék tőled, öreg harcos!
– Kis bolond, idealista barátom – nevetett fel Ankoku –, ez így nagyon megható, de a zágisziak hülyék. Gyávák. Önzők. Lusták. Pff!
– Idealista, jah – szólt közbe Széth. – És vezekel. Figyelem egy ideje.
Azárnak torkán akadt a szó.
– Én és Mefisztú – fordult Széth Ankoku felé –, mondd csak, milyen a viszonyunk?
– Jó.
– És milyen a viszonya Azmodánnal?
– Szar.
– Akkor hát szólj csak neki bátran! Azt mondod, „visszatartani” Azmodán erőit? Inkább heréljük ki! Ha Mefisztú mellénk áll, a zágisziak vagy kik egészen más döntés elé néznek majd. És működhet, amit Azár akar!
Azár vegyes érzelmekkel küzdött, de a kérdéseire koncentrált.
– És az miért is jó neked?
– Megmented a kis népedet, rendbe jön a kis lelked, én meg húzok a francba. Nem sok kedvem van találkozni a megbízóddal, bárki is legyen. Nem leszek senki játékszere.
– Azt veszem észre. De le foglak szállítani.
– Fogod te a halált „leszállítani”!
– Lejátsszuk, kis morgonc. Még nem ismersz. Még magadat sem.
– Már rég Iráz emésztené a lelkedet, ha akarom. Az enyém vagy, bogaram!
– Hogy én? Haha! – nevetett fel kedélyes gúnnyal Azár, s (mivel Széthnek amúgy fájóan igaza volt ebben) bedobta minden kockás hidegvérét. – Én aztán senkié! Azár egyenlő a szabadsággal.
– Azért kell mindenáron leszállítanod? Nagy szabadság…
– Menjetek dugni – szólalt meg parancsolóan Ankoku. – Most azonnal. Terv megvéve, de józan emberek kellenek hozzá.
– Megőrültél, öreg? Ez minden bűbájjal megkent! Egy démonszuka!
– Na, gyere – emelte fel az állát kihívóan Széth. – Hallgass csak most az egyszer Ankokura!
Azár pislantott. Fél perc csend.
– Ám legyen!
* * *
Így vette kezdetét az a furcsa időszak, amit Azár, Széth, és hű barátjuk, Ankoku egy új rend kiépítésének szenteltek a Pokol e kietlen, mégis otthonos szegletében, a rettenetes, tomboló viharok és reszelő szirtek földjén. Ankoku elmondása szerint Mefisztú, Disz Nagyhercege majdhogynem kiugrott a bőréből, amikor meghallotta, hogy Széth visszatért Sztűgiába, s a körülményekhez képest beszámítható állapotban van. Arról viszont nem beszélt, hogy Széthet és a Herceget miféle ősi szövetség fűzi össze; ráhagyta a taridári naplóra e vértől tocsogó mese kíméletesebb elbeszélését. Megterhelő, és kezdetben igencsak hihetetlen olvasmány volt ez mind Azár, mind Széth számára: egy nősténydémonról szólt, aki egyszer csak a Pokolban ébredt, emlékek és hatalom nélkül, s a szolgálat számolatlan, szörnyűséges éve után végül addig-addig ügyeskedett a különböző urak egymás elleni kijátszásában, hogy lett valaki. S mikor megannyi ármány és háború eredményéül végre igazi hatalomra tett már szert, s puszta szava is mennydörgő erővé vált, egyszer csak: eltűnt.
– Nem emlékszem, hova tűntem el – mondta elgondolkodva Széth valamelyik csendes este. – Van, ami már rémlik. Van, amit el tudok képzelni… főleg ismerve magamat. De itt a bökkenő: ismerem egyáltalán magamat?
Azár nem mindig volt vevő Széth filozófiai fúgáira, de talán főképp azért, mert saját helyzetére emlékeztették. Talán Széth is szökik valami még szörnyűbb sors elől… s a Pokol a menedék!
– Néha azért nehéz elképzelni rólad, hogy ekkora hatalmad volt. Van. Vagy lesz. Vagy a fene tudja, ugye – felelt Azár, s kitöltött két kupica minőségi vérbort, amit nemrég Zágisz Tar Adún lakóitól kaptak a szövetségkötés gesztusául. – Igazán tudhattam volna, hogy ez a Marcus nem tréfál. Hát kellett nekem ez? Azmodán ellen fogunk háborúzni? Megőrültem…!
Széth az ágyon feküdt, és nem válaszolt. Kezdtek megmozdulni az ég erői, vörös, koszos fény tolult be az apró ablakokon. Meglehetősen különös viszony volt ez az övék. Azár engedett Ankokunak, s naponta felolvasott a naplóból; közben olvasni is tanította Széthet, hátha egy napon majd nélküle is boldogul… meglepetésére azonban (vagy nem is annyira, de maga sem tudta még, mit gondoljon) Széth nagyon gyorsan fejlődött, s csakhamar folyékonyan olvasott. Emlékezett. De Azár ragaszkodott hozzá, hogy együtt olvassák a naplót, és Széth nem ellenkezett. Talán a magány tette, talán más körülmények, de szükségük volt egymásra – minden szempontból. És bár irreleváns kérdésekben napokig tudtak veszekedni, az út, amelyen együtt elindultak, hatalmas győzelmet vagy hatalmas bukást ígért. Páratlan tett volt, valami, ami Azárnak visszaadta az életét. Küzdeni az ártatlanok védelméért. A sötétség ellen. És ezt Széthnek köszönhette, bár sosem mondta volna ki.
– Mefisztú nem fog elárulni – szólalt meg nagy sokára Széth. – Emlékszem rá.
– Kezdjek féltékeny lenni?
– Csak nyugodtan.
Ilyen volt Széth, amikor nem volt szomorú. Nagyon nehezen lehetett kiismerni, első ránézésre egy komplett őrült benyomását keltette: tudott dühöngeni, vagy vadul rombolni maga körül, de tudott szőrborzoló hidegvérrel fenyegetni, tudott nevetni és persze tudott még másféle dolgokat is, nagyon jól. Félelmetesen jól fogott az esze, és Azár napról-napra többet látott meg benne abból a nőből, akiről legendákat olvastak. Ám ritkán, nagyon ritkán, egy szerencsétlenül odaszúrt csipkelődő szó vagy egy teljesen jelentéktelen, hétköznapi esemény látványa kataklizmikus lavinát indított el a lelkében. Ez mindig azzal kezdődött, hogy Széth elnémult, sóhajtott vagy lehunyta a szemét. Azzal folytatódott, hogy szinte tapintani lehetett a gyűlöletet a levegőben, s mintha sötét árnyak kúsztak volna fel a falakra, áldozataik felé nyújtogatva amorf kezeiket… s azzal végződött, hogy Széth elviharzott a négy égtáj valamelyikébe, és csak napok múlva tért vissza csapzottan, semmivel sem törődve, gúnyosabban, mint amennyire józan embertől valaha futhatja… de amikor Azár odament hozzá, s egy szót sem szólva átölelte, Széth sírt. Tudott sírni is. Azár betudta volna ezt az egészet női szeszélynek, ha nem változott volna meg minden egyes ilyen alkalom után valami végérvényesen. Nem lehetett erre szavakat találni. Akár ha egy feneketlen, sötét szív vonzotta volna Széthet egyre közelebb magához… egy szív, egy erő, ami kívül állt minden világon. De a Poklon biztosan. Úgyhogy Azár a legtöbbször nem gondolt erre. De csendben, napról-napra, mégis aggódni kezdett Széthért.
Széth nem aggódott Azárért. Nem úgy. Nem volt miért. Erős, talpraesett férfi volt, még ha néha úgy is tűnt, pofára lehet ejteni. Túl nagy hülyeségeket sem csinált azóta, hogy komolyra fordult a játék. A kockás múlt! Hisz a kocka vér komoly dolog! És Azár sokkal többért csinálta, mint a hatalom. Jót akart tenni. Törleszteni akarta a világnak, hogy még életben van, mások élete árán. A családja élete árán… S nem beszélt erről. De Széth tudta ezt. Látta. Sok minden elkerülte a figyelmét, volt, amit Azár gond nélkül eltitkolt előtte, ha akart, de komoly kérdésekben Széth a veséjébe látott. Már ott is tudta, a hegyen, Anisz Adún fölött. Felismerte ezt a maró sebet.
Abban azért mindketten jók voltak, hogyan ne nagyon mutassák ki az érzéseiket egymás iránt. Nem olyan időket írtak, s nem olyan helyen. Széth emlékezni akart; s bár félt a múlttól, mégis vonzotta a rejtély és a hatalom… de talán még többre vágyott: szeretetre. Azár felejteni akart; felejteni, de előtte véghezvinni, amit véghez kellett vinnie… mégis, kezdett tartani tőle: lesz olyan, amit fájna elhagynia. Így aztán nem sokat beszéltek erről. Inkább csak szeretkeztek.
* * *
A hetekből hónapok lettek, a hónapokból évek. S az évekből évtizedek. Máshogy telik odaát az idő. S bizonyos dolgok komoly megfontolást igényelnek még az olyan hatalmasságok számára is, mint Azmodán. Mefisztú nem lépett fel túl agresszívan ellene, mert a háta közepére kívánt egy nyílt háborút, de Széth kedvéért örömmel megtette, hogy bejelentette igényét Acherdánra és Adúnra. Ezzel aztán kezdetét vette az ördögi játszma, amelyben az győz, aki a legtovább bírja idegekkel – de Azáréknak épp erre volt szükségük: időre, hogy megszervezzék az ellenállást, hogy maguk mellé állítsanak minden szabad sztűgöt az Acheronon[23] innen. A kezdet volt a legnehezebb, utána csak bírni kellett szívvel. Sok város csatlakozott, egyre és egyre több, s egyre terjedt a híre is egy új hatalom kiépültének… egy hatalomé, amely nem a félelemre és a gyűlöletre épít, amely szembe mer szállni mindazzal a feneketlen gonoszsággal, ami öröktől fogva uralta e helyet.
Ankoku és Azár beutazták szinte az egész Viharföldeket. Széth nem mindig tartott velük, s nem is mindig engedték, hogy tegye. Nem azért, mert gyenge volt, vagy mert félteni kellett. Széth erősödött. Egyre több mindenre emlékezett már, s ezek a dolgok a legkevésbé sem események vagy nevek voltak. Másféle tudás, amit eltemetett a Pokolban eltöltött szörnyű szolgaélvek súlya – tudás, mely megidézhet a Nagy Izárnál fertelmesebb lényeket is… tudás, amely anélkül is tűzbe borítja az eget, hogy bárkit meg kellene idézni. De Széth nem sokat beszélt erről. Egyetlen dolog volt csak, amit nem tudott palástolni, akárhogy igyekezett is: a szeme.
– Nem tudom mire vélni ezt, barátom – intézte Azár a szavait Ankokuhoz, amikor kettesben voltak, s Széth mélyen aludt egy hisztérikus kiborulása után. – Tudom, hogy te is észrevetted… hisz bárki láthatja! Hiába csapdosnak a hatalom vörös lángjai a tekintetében… az ördög vigye, Ankoku, hiszen Széth szeme kék!
– Széth szerint halványlila – köhintett tárgyilagosan Ankoku.
– Hát beszéltél vele erről?
– Még régen – felelt gyorsan Ankoku. – Régen, régen.
Ez még a taridári időket jelentette. A jelenség tehát nem új!
– Nézd, Azár… – folytatta gondterhelten Ankoku –, akármit is gondolj róla, vagy akármit is beszéljenek itt a buta népek… Akármit is olvastál a feljegyzésekben… Nekem elhiheted: Széth idegen itt. Sokat megélt, többet mint te és mást mint mi, és a szíve egy sarka olyan sötét, mint Shai’tannak magának, de mégsem ide való. Mint ahogy te sem.
– Ki tudhatja, honnan jött?
– Mit számít az? – torpant meg az öreg sztűg. – Vedd csak egy pillanatra komolyan mindazt, amit a taridári időkről olvastál. Vagy higgy nekem.
– Higgyek neked… de miben is?
– Én láttam, mire képes. Láttam hatalma teljében. Disz Hercege is látta. Ez a nő nem halandó ördög. Csak a teste teszi sebezhetővé, elesetté… egy lánc ez neki, amit olykor önmaga kíván, olykor meg nem tud megszabadulni tőle. De ha ez a lánc egyszer újra s végleg elszakad, meglátjuk majd, amire kíváncsi vagy.
– Hát ez az: nem akarom látni – mondta Azár komoran. Ankoku mindent értett, nem kellett több szót vesztegetni erre. Viszont úgy döntött, mesél még a fiatal férfinak.
– Annak idején Széth tanította meg a diszieket arra az újfajta kardforgatásra. Mefisztú is az ő tanítványa volt ebben. Együtt találták ki az új harcmodort, amivel végigsöpörtek majd’ egész Sztűgián. És ez csak egy dolog, Azár.
– Nem értem, mit keresek én itt – szakadt ki egyszerre Azárból. Fújt a szél. Csendesek voltak a felhők, s vörösen izzott a sztűgiai, messzi horizont. – Megváltást, talán.
– Mindenki keres valamit – sóhajtott Ankoku.
Nyikorogva kinyílt a ház ajtaja, s Széth lépett ki rajta, kissé riadtan nézett körbe.
– Azár! – kiáltotta.
Széth felébredt. Felébredt, s Azárt kereste.
* * *
Folytatása következik!
Jegyzetek:
[1] anis. adûn. (Csak nyelvészeknek: a középhosszú Ura-hangzó a sztűg nyelvben fennmaradt a zéró fajról való leválás után is. Ám mivel az erâdi betűkészletben nincs ilyen karakter, átíráskor [az ardâri. szavak esetén is] rövid u-t használunk; az átírás egyértelmű, mert a középhosszú Ura-hangzó csak ûn hangpárban fordul elő, akkor viszont kivétel nélkül. A latin betűkészletben pedig van û, ezért most ezt használjuk.)
[2] azâr.
[3] alatári. achdalári.
[4] dis.
[5] stÿg(ian).
[6] erânia.
[7] Mert szégyelli, hogy markoh.. (Gyanúsan pre-erâdi név…)
[8] sêth.
[9] acherdân.
[10] bizâr. (bár ez irreleváns)
[11] Nyelvészeti csemege: a hay-an (gyors) secunder gyökből képzett ősi szó; hay+dza+ar, haydzár, ford. „gyorsító úr”, ti. valaki, aki rávesz másokat a gyors menésre. Magyarán: hajcsár.
[12] achrân.
[13] stÿgian. (1.: a Pokol mint olyan; 2.: a Pokol központi, tüzes tartománya. Jelen esetben erről van szó.)
[14] azmodân. (Jelenleg shai’tan. legnagyobb riválisa.)
[15] siddáka (sith-dáka): „halálcsapat”, tűzföldi kisebb létszámú, de elit alakulat
[16] ankoko. vigo.
[17] irâz.. Egy ősi bálor, akit shai’tan. fosztott meg Nevétől és száműzött a belső (tüzes) tartományokból. Mint minden ördög, roppant bosszúszomjas.
[18] siddákár.. Egy sziddáka tagja.
[19] taridâr.. A Tűzföldek egy stratégiailag meghatározó fontosságú tartománya, amelyet mephisto. és sêth. egyesített seregei végül bevettek (még az erânia. előtti időkben), igen jelentős csapást mérve ezzel shai’tan. hatalmára.
[20] dis.. A Tűzföldek egyik legnagyobb városerődje, és azonos nevű tartományának székhelye.
[21] mephisto.
[22] zâgis. tar. adûn., egy másik hasonló szabadváros a Viharföldek északnyugati részén, amely egy igen ősi erőd romjaira épült
[23] acheron.. A Pokol legnagyobb tűzfolyama, amely átszeli az Achdalári Mélyföldet, s melyen – ameddig a szem ellát – csak egyetlen híd, az achdalári – egy komplett erőd – ível át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése